Az oszlói Norvég Színház elõadásában¹ stilizáltabban, erõteljesebb formában tér vissza az, amit korábban dekadencia névvel láttak el. És bár maga az elõadás nem Az édes élet, hanem egy másik film nyomán készült, óhatatlanul eszembe ötlik a nagypolgári körök körül sóvárgón szaglászó riporter, Marcello Mastroianni egyre inkább élveteggé puhuló arcával. Fellini filmjében is, akárcsak ebben a színházi elõadásban, a parazitává levés beavatási rítusának vagyunk tanúi.

Ha már a parazita életmódot említjük, hajlamosak lehetünk a társadalmi vonatkozást elõtérbe helyezni, a mû szociális affinitását alapvetésként értelmezni. Ebben az esetben azonban - csakúgy, mint Az édes életben- a választás lehetõségérõl van szó; arról, hogy áldozat és áldozó személye egybeesik, amint belevész a matéria adta gondolattalan gyönyörbe.

Két okból is lényegesnek tartottam mindezt elõre bocsátani. Elõször is, mert az elõadás rendezõje, Yngve Sundvor nyilatkozatából is kiérzõdik a szociális érzékenység² - amely természetszerûleg kötõdik az ilyen jellegû mûvekhez, mégis képletszerû és kissé csökött megoldása lenne annak a kérdésnek, amelyet az elõadás szó szerint tálal. Másodsorban pedig azért, mert a kritikák egy része is gyorsan rátelepedett erre az értelmezésre: a zárt norvég fogyasztói társadalom arculcsapására. Azt hiszem, ennél árnyaltabb és személyesebb az elõadás problémafelvetése, és az is, ahová a másfél órányi idõ alatt eljutnak szereplõk és nézõk egyaránt.

Panorámaszerûen széles a színtér. Ehhez képest mélysége alig van. Balról jobbra a fekete háttér elõtt fehér lepellel letakart szófa, hamuzó, asztalok, székek. Úgy tûnik, mintha egy hétvégi ház belsõ terét látnánk, a zajoktól, hétköznapoktól leválasztott csendes kis kunyhót. A nézõk háta mögül érkezik három férfi és egy nõ, valamint a háttérben meghúzódó, zenét és hangeffekteket produkáló, a cselekményben - legalábbis jó ideig - aktívan részt nem vevõ szereplõ. Most még félhomály uralja a teret; a bevásárlókocsi csattogása, és halk, önfeledt fütyörészés hallható. Egyikük fényt gyújt.

A szereplõk kivétel nélkül fehér, kifinomult ízléssel válogatott ruhadarabokban flangálnak. Valamennyien negyven-ötven év körüliek, nyugodt jómódban élõknek, és - ami érzésem szerint nagyon lényeges - értelmiségieknek látszanak. Szinte irigykedve nézzük, amint többszólamú dalba fognak, kimûvelt hangon, valóságos mûélvezettel zengetik be a stúdiótermet, azaz a kedves kis vityillót, ahová végre megérkeztek. Majd további élvezetek után kereskedve gyors egymásutánban kérdezgetik hölgytársukat a bevásárlókocsiban rejlõ étkek felõl.

A záporozó kérdések mindegyikére igenlõ a válasz. Kezdõdhet hát a tér otthonossá tétele. Lerántják a lepleket a piros szófáról, a fekete asztalokról - ez utóbbiakat elõre tolják, fehér terítõvel terítik. A nemesen egyszerû vonalak, kellemesen megválasztott színek közt kecsesen suhanó sziluetteknek tûnnek a szereplõk. Minden mozdulatuk, gesztusuk, egymáshoz és a tárgyakhoz való viszonyuk választékos eleganciát sugároz. Terítés közben újra dalolnak; már szinte életformának tûnik ez a talán túlságosan is kifinomult, tanult éneklés. Sejthetõen további esztétikai élvezet (vagy inkább élvezkedés) elõjátéka ez. És már nagyon távolodik a hétköznapiságtól. Enyhén szétvetett lábakkal, magabiztos tartással, a hangokat pontosan kiénekelve és kitartva énekelnek a szereplõk, önfeledten, a dalban és önnön énektudásukban egyaránt gyönyörködve. Asztali imát celebrálnak énekelve. Ezen a ponton a nézõ már úgy tekint rájuk, mint az átlagosnál többre. Ahogy Arisztotelész mondja: ,,nálunk jobb emberek" - kvalitásos, nemes példányok. Szebbek, graciõzebbek, mint mi, kétségkívül jobban énekelnek többségünknél, és méltóképpen vonják be a szakralitást életükbe. Ahogy így nézõként a szereplõk alá csúszunk már az elõadás elsõ negyedórájában, minden bizonnyal tartalmas és fenséges szórakozást várunk el tõlük; olyat, amirõl nekünk, hétköznapiaknak álmodni sem lehet. Az elõadás nagy erénye ez a kezdettõl fogva pontos, nagyvonalú, kissé rideg térrel, nobilis figurákkal megteremtett megemeltség. Elõnyt ad a szereplõknek. Még sokáig büntetlenül játszhatják egyre durvábbá, alantasabbá váló játékukat.

Végre eljött az étkezés pillanata. Lassú, kiszámított mozdulatokkal helyet foglalnak székeiken. Asztal, terítõ, tányér, evõeszközök: minden rendben a helyén. A realizmus és szimbolizmus leheletfinom találkozási felületén, amely eddig uralta a színt, most váratlanul erõs teátrális eszközhöz folyamodnak a játszók a lehetõ legtermészetesebb gesztussal, képiségében gondosan belekomponálva mindabba, amit eddig láttunk. Ugyanis nyakukba mind a négyen egy-egy több méter hosszúságú, rendkívül finom esésû rózsaszín kendõt illesztenek, amelynek vége az asztal túloldalán, a nézõk felé lóg le. De áhítattal bámuljuk, amit tesznek, hiszen õk a mi diadalmas félisteneink, ha irdatlan hosszú rózsaszín asztalkendõvel óhajtanak enni, tegyék úgy, bizonyára ez is része fennkölt szertartásuknak.

Csakhogy ez nem asztalkendõ. Ez maga az étel, amelyet egyelõre bájosnak tekinthetõ mohósággal nyakkivágásukon át ruhájukba tûrnek. És ezt a mozdulatot még nagyon sokszor megismétlik majd az elõadás folyamán. Egyre sûrûbben, egyre mohóbban, egyre embertelenebb módon zabálnak.

Az elõadás Marco Ferreri A nagy zabálás címû filmjének ötlete alapján készült. A történet, a ,,forgatókönyv", amely szerint a szereplõk elbánnak egymással és magukkal ugyanaz, mégsem érdemes túl messzire menõ párhuzamot vonni a két mû között. Azzal, hogy mûfajukban és formanyelvükben különbözõek, eredendõen különbözõkké váltak. Míg Ferreri filmes narrációja kíméletlen realizmussal fogalmaz, minuciózusan ,,ráközelít" a szereplõk zabálására, addig Yngve Sundvor éppen az étkezést valósítja meg a lehetõ legeltartottabb teatralitás módján. Éppen a központi témának játszik látszólag ellene a csak jelzésben megmutatott evéssel. A nagy zabálásban az étel és evés eltúlzott fizikai dimenziója, erõteljes, tolakodó jelenléte válik világunk materiális részének agresszív jelentéshordozójává. A színházi elõadásban már eleve bármit vagy mindent felzabálnak a szereplõk, miközben az nyer erõs jelértéket, ahogyan õk maguk válnak egyre tömöttebbekké, egyre inkább azzá a meghatározhatatlan anyaggá, amit felemésztenek.

Gondolom, részben ez is oka annak, hogy a színházi elõadás nem õrizte meg a film címét, önállósult, és a lényegében eltérõ Stuffed címen fut; ugyanis itt nem az aktus a lényeg (mármint a zabálás), hanem az, amivé tesz: érzéketlen és szellemtelen anyaghalmazzá, tömött bábbá.³

Ha most a realisztikusan és nem-realisztikusan megjelenített momentumokat nézzük: különválnak az átkötõ mozzanatok, amelyek teljesen hétköznapi módon, a jelenséget a maga formájában megmutató módon mennek végbe, és azok, amelyek egyre inkább eltávolodnak a realisztikus megjelenítéstõl. Amint elõre haladunk az elõadás idejében, fokozatosan az utóbbiak válnak uralkodóvá. A stilizáció sokkal szélesebb körben érvényesíti jelentését, azon kívül benne van a megnevezhetetlennek, megmutathatatlannak a borzongása. Mivel ez esetben éppen az étkezéshez kötõdik, a féktelen falánkság mindent elpusztító agresszióba torkollik, amelyben a visszavonuló intellektus átadja helyét a birtoklás látszólag megnyugtató érzetének.

Közben pedig végbemegy a birtokos-birtokló cseréje, amint az ember által asszimilált matéria felülkerekedik, és uralkodóvá válik. Ahogy az elsõ ,,fogás" lezajlott, szereplõink - semmi közelebbit nem fogunk róluk megtudni - folyamatosan az elfogyasztott anyagmennyiség kiszolgáltatottjai lesznek. Ki így, ki úgy. A nõ a nézõtér központi járásán végighaladva egy kancsóból vizet tölt egy lavórba: a csobogás mikrofonon kihangosított. Kezdetben alig érthetõ, mi is ez. Késõbb rájövünk, hogy ez az állvány lavórral itt, köztünk a mellékhelység. Az egyik férfi, míg társai a szófán szunyókálnak két evés közti röpke szünetben, jobb szélre sompolyog, ahol konyhai munkaasztal fekszik. Színes újságot lapozgat, majd beindítja a mixergépet, miközben maszturbál. A gép fordulatszáma és a férfi mozdulatai szinkronban gyorsulnak. A férfi ondója azonos az elnyelt színes kendõvel.

Azután kopognak. Nõi hang kér bebocsátást. Többszöri kopogás és könyörgés után beengedik az újonnan érkezõt. Hosszú, kibontott szõke haja és vastag bundája által ziláltabb és esendõbb a lénye, mint a többieké. Bár a bunda alatt õ is fehér ruhát visel, tincsei és mozdulatai rakoncátlansága folytán minduntalan kilóg a többiek által felállított kánonból. A másik négy szereplõ megbotránkozva figyeli, amint a kócos nõ lehuppan egyikük helyére, és a gyönyörtõl jajongva megzabálja adagját. Nem felel meg a társasági bekebelezés etikettjének. Mert így már nyilvánvaló: ennek is megvannak a maga szabályai. Vissza lehet öklendezni az ételt, maszturbálni lehet a mixergép hangjára, de kíváncsian körbenézni, valódi örömmel, esetleg éhséget csillapító szándékkal enni - az lehetetlen. Ráadásul a jövevénynek valamiféle nyomtatott lapjai vannak: röpcédulák, röplapok, kották, reklámok - nem derül ki sohasem. De bosszantó, hogy volt valamilyen szándéka; valahonnan hozta vagy valahová tartott velük. A többiek kinevetik; ezen a helyen túlmutató célpont nincs, ezen a cselekvéssoron kívül mást is tenni botorság. A jövevény énekel, hogy tessék, hogy szórakoztasson. Hiába. Kívülállóságát az idõközben lezuhant szellemi szintnek megfelelõen a ,,székre ülõs" gyerekjátékkal hangsúlyozzák: egy székkel kevesebb van, mint ahány játékos, és persze az énekesnõ mindig késõn reagál, soha nem jut székhez. A lökdösõdés, a növekvõ test székbe zuhanó tehetetlensége egyelõre idegen számára. Énekesnõ - így nevezem magamban, mert õ az egyetlen a társaságból, aki a többiek kedvéért, öröméért hajlandó tenni valamit. Úgy is kezelik: szolgaként, szexuális tárgyként, nyomorult kiszolgáltatottként. Az énekesnõ szeret és dühöng, sír, és orrát fújja a feltálalt színes kendõbe. Gyötrõdik. Többször feláll, hogy menne, többször ráadják a kabátját, hogy kituszkolják. Mégis mindig visszatántorodik, szeretne idetartozó lenni, feszülten figyeli az összejátszó kisközösség minden mozdulatát, hátha ellesi a titkot, és végre megfelel. De nem felel meg sohasem. Elszenvedi és végigszenvedi az erõszakot, érzékei és érzelmei szinte mindvégig élesen mûködnek. Feloldozást nem nyerõ bûne, hogy kapcsolatot hajlandó és tud teremteni a mindent felfalás gesztusán túl is.

A többiek ezalatt valóságos Übü-papává alakulnak: csupán emésztõcsatornájuk két vége által meghatározott, teljes mértékben redukált lények, akik egyre dagadtabbá válnak a pocakjukba tuszkolt különbözõ színû óriáskendõktõl. Mozgásuk ettõl nehézkessé válik, lelassul, fenyegetõ lomhasággal közlekednek minden emberi szellemiségtõl megfosztottan, elvakult agresszivitással. Másfél órányi idõ alatt véglényekké degradálódott kezdeti félisteni egzisztenciájuk. A közéjük vetõdõ nõnek - bár õ is egyre dagadó pocakot tudhat magáénak - még mindig humánus mivolta a döntõ. Az agyontömött szörnyetegek egyre sûrûbben vonulnak a toalett feltételezett magányába heves trombitaszótól kísérve, és egyik utolsó zabálási rohamuk során válogatás nélkül ruhájukba gyömöszölnek minden, a térben fellelhetõt és mozdíthatót. Aprópénzzel feltöltött poharaikat ürítik hozzá.

Tohonya bábokként ténferegnek, természetellenessé vált mozdulataik során már alig észlelhetõ, amikor egyikük egyszerûen az asztalnál ülve meghal, másikuk a hányásba hal bele, és végül mindannyian halottakká vagy tetszhalottakká válnak. Csupán késõn érkezett társnõjük köröz közöttük egyre kétségbeesettebben, szemüket lefogja, tetemüket ide-oda vonszolja, de sehogyan sem sikerül méltó testhelyzetbe nyújtóztatni õket. A tehetetlen, nagytömegû amorf testek lezuhannak, feldõlnek, lefordulnak székeikrõl.

Végül a magányosan mozgó nõ most jobbszélre indul, mintha a térben keresné a megoldást. A leplekkel fedett bútordarabok közt meghúzódó szék eddig fel sem tûnt. A lepel alatt ugyancsak pontos, aprólékos realizmussal megmintázott corpus delicti: disznófej.

A mindeddig háttérben üldögélõ zenész most a teljes élmény sokkjától megdermedt nõ és a halottak mozdulatait ,,levezényli". Csendes, visszhangosított dal kíséretében valamennyien kivonulnak hátul; nem a ház bejáratán, nem ott, ahol annak idején kedves, kedélyes csapatként bejöttek, hanem ennek a nagyon kis mélységû térnek a hátsó, széles nyílásán, ami feltehetõen nem is erre a világra nyílik.

Túl kényelmes volna mindezt szimplán csak ilyen vagy olyan társadalom kritikájára kihegyezni. Ahogyan az elõadás egyre inkább szimbolikussá váló téridejében is, úgy található meg ez a jelenség minden emberi társadalomban. Talán azért, mert nem humánusnak lenni olyan emberi vonás. Legalábbis sokkal személyesebb kérdés, mintsem azt szeretnénk. Nem lehet, hogy parazitának lenni tágabb értelemben annyit jelent, mint - bármilyen - istentõl eltávolodva jogot formálni a világ érzékelhetõ felének birtoklására? Yngve Sundvor és elõadása külön-külön legyint arcunkra.

Író: Yngve Sundvor, rendezõ: Yngve Sundvor, zene: Håvard Lund, tervezõ: Mia Runningen

Szereplõk: Marianne Krogh, Gard B. Eidsvold, Reidar Sørensen, Øyvin Berven, Ingrid Jørgensen.

Az elõadás a Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztiválon volt látható, 2002. szeptember 23-án.

,,Nem csak az éhezésbe lehet belehalni, hanem a mértéktelen evésbe is. És nem csak a fizikai, hanem a spirituális halálra gondolok, mint a túltápláltság következményére." - részlet Yngve Sundvor nyilatkozatából.

Stuffed jelentése: megtömött, kitömött.