A Kowald által hagyott üreg fölött most egy zongora szólt. Egy másik német - és fegyvertárs -, a zenei Globe nagymestere, ALEXANDER VON SCHLIPPENBACH tisztelgett a Semmi elõtt. A benne élõ semmi elõtt. Öregebb lett; hirtelen, vagy régen láttam. Nagy mûvészként jött el hozzánk, túl botrányok vibrálásán. Az ego görcsén túllépve már. Mûvészete jószolgálat. Szolgálat a másik félnek, aki most mint nézõ lép fel. Amikor legelõször hallottam õt, akarnokként utáltam meg. Egy extravagáns germánt kergettem ki a Füleimbõl teátrális zenéjével. Szembeállítva õt az imádott lengyelek önveszélyes játékával. Rég beláttam, hogy tévedés volt. Ezúttal mégis ifjabb énem kapott tõle újabb pofont, oly elegáns, nagyvonalú, õszinte és az invenciók tömegével feltöltött volt ez a koncert. Schlippenbach csendes volt és meditatív. Önmagában kutatott már, nem az eszközökben. Tisztán szóló summázatát hallhattuk a pályájának. A kezdeteket, az alapvetést emelte új összegzésbe. Meditált az életérõl, az élményrõl, hogy él még. Hogy az élõ zenei hagyomány részévé lett õ is. Nem gondoltam, hogy Monk és Dolphy élményei ily erõvel törnek utat benne is a MU színpadán. A megnyugvás és rend elemei sorolódtak költészetté a halott Kowald emlékeként.

Az igazi színházat a legutolsó koncerten, a harmadik nap végén mutatta be TED MILTON, a Blurt együttes teste, lelke és új társa, SAM BRITTON. Ted Miltont - úgy véli az ember -, felesleges bemutatni nálunk, ahol népszerûbb, mint hazájában. A Blurt legendája, ahogy láttam, azokban is öröklõdött, akik nem láthatták, nem halhatták a korábbi koncerteket. Legfeljebb kalóz kazetták és CD-k révén érezték meg, hogy Milton nagy varázsló. Mégis különleges volt a koncert a régi híveknek és az újaknak egyaránt. Én sem tudtam korábban, hogy Milton bábszínészként, bábmûvészként kezdte a pályát valamikor. Méghozzá a bábozásnak a mifelénk is ismert, kedvelt, harsány, puffanós és feleselõs, blõdlizõ és csihipuhis fajtájával, amely a brit szigeteken ma is élõbb és népszerûbb, mint nálunk. Jelei közvetlenebb módon élnek bent a lelkekben, mint mifelénk. Gondoljunkcsak arra, hogy a Beckett nagyságú írózsenik mennyire közvetlenül vezetnek át helyzeteket a vásári bábosok emelvényérõl az élõszínpadra vagy a könyveikbe.

Ted Miltonék elõadásán is volt igazi és triviális, harsány bábjelenet paravánon, Milton által mozgatott bábokkal. Az élõ élet bábszínpadán megmozgatott figura õ maga volt. A Milton által megírt, önmaga farkába harapó, kígyótestszerû történet/ek/ elmondása, eljátszása, felolvasása és a szaxofonszólók közben elvarázsoló élmény volt látni és hallgatni õt. Belépni a helyzetébe, mint a legnagyobb színészeknél szokás. Milton az angol színészhagyományok lényegi vonásait emelte a MU Színház színpadára. Bizonytalan kapcsolatát az én-idõ-tér viszonyokhoz, az emiatt érzett neurózist és a megmutatkozás kényszerét, ami miatt sokkal rosszabbá válik minden. A klausztrofóbiát, a kényszerû, bár nem kért élet ajándékát. Úgy nézett ki tényleg, mint a bábok vagy mint a rajzfilmek figurái. Dickens, Thackeray vagy - ne adj Isten - Csehov alakjai élnek ilyen összenyomorított testtel és lélekkel, mint ahogy Milton megjelent a színpadon. Nagyra nõtt, ha épp az kellett, vagy összetörpült egérré. A kezei õt védték, vagy szurkálták a rátámadót. Az öltöny, amit testén viselt és összefogott haja a tarkóján a hanggal kísért pantomimmel saját életének ügynökeként láttatta õt. A szörnyû, bár humoros kanyaroktól ékes történet, melyet szóban elõadott, nemcsak szakavatott krónikást, de demonstratív szereplõt is nyert attól, ahogy megélte azt. Az angol színészkultúrának az a fajta performere, amely testet öltött benne is, nem található meg sehol, csak Britannia szigetein. A legendás szaxofon érdes, erõs akár régen, és Ted Milton önkontrollált futamai most dramatikus erõt nyertek. Nagy színház volt, méltó búcsú az ötödik Fesztiváltól.

A három nap négy-négy koncertje egyébként, a szokottnál is jobban hajlott a médiumok közötti és fölötti kommunikációs, megjelenítési formák egymásba sorolása felé. Nem azokat az idõket idézték meg az idõsebbek között sem, amikor performanszmûvészek, festõk, költõk, testmûvészek demonstratív, akció- vagy konceptuális jellegû zenei eseményei vagy koncertjei jelentettek új viszonyt a kényszerûen kívülrõl jött hallgatókkal, nézõkkel, hanem - úgy éreztem, és úgy érzem -, hogy a közvetíthetõség, a bizonytalan körülmények legyõzése, a közös platform létezése körül vannak itt is - ott is kételyek. Nagyon sok elõadón érezni, és éreztem is kényszert arra, hogy közvetlenül vagy rejtett módon megindokolja beszédmódját. Azt a tényt, hogy színpadon van, övé a tér. Hogy nem olyan, mint a másik fél. Károsan heves önreflexióval élnek még a mûvészek is. Ez (is) azt tükrözi, hogy szerep- és értékzavarokkal küzdõ korunk legfontosabb dilemmáit hordozzák önmagukban tudatlanul, és nem tudják felmérni - néha talán, nem akarják -, hogy zavaruk érdem-e vagy bûn? Fejlesszék, vagy kiiktassák? Meddig legyek belülrõl is azonos én önmagammal? Egy kis szöveg segíthet csak...Nem is, amit mondok, hanem az, hogy látják, küszködöm. Nem vagyok több én sem, mint a velem szemben ülõk.

Ez a felismerés nagymûvészetet eredményez, ha valaki kemény marad belül is, mint Ted Milton vagy Schlippenbach, de a mûvészetterápia eszközévé válik, ha valaki tényleg beteg, vagy oly erõsen nézi magát, hogy a felettes én lefölözi. Egy osztrák fiatalnak például, bizonyára nagy csapás, ha költõként él (Geleé Royale), ha kedvence a Joy Division, példaképe Ian Curtis, ráadásul jól énekel, legalábbis jó érzékkel, de szánalommal nézem, hogy mindezért elnézést kér - önmagától. A leghírhedettebb akcionisták és költõk unokája meditál így E.T. és Mühl között, ahelyett, hogy köpne egyet.

Az eddigiekben említett két géniuszon kívül, rám a Svájcban élõ olasz, JOSEPH FRUSCIANTE volt legmélyebb hatással. Részben muzikalitása, részben pedig a másodlagos önkitárulkozás(ok) visszafogottsága, finomsága miatt.

Jobban tudja, érzi, érti szaxofonját, mint amennyire jó technikai színvonalon játszik rajta, de amit elõadott korrekt volt és szép. Hatása pedig intenzív. Szaxofonjánál is erõsebben hatott rám, amikor bambusztestû, egyhúros vonós hangszerével játszott, amelyhez hasonlót nálunk fõként folkzenészek használnak, de azt a típusú, keményen szóló és - épp ezáltal - önreflektív lírát, amin nála megszólal, nem hallottam korábban.

Jóérzésekkel idézem fel Frusciante szépformájú, szépen szóló bamboo-ját. Az is indokolja a meleg érzéseket, hogy ebben az évben, az általam látott társulatok és elõadók jóval szerényebb kreativitással foglalkoztak, mint korábban, azzal, hogy látszanak a színpadon, és nemcsak hallatszanak a terében. Tehát, hogy mûsoruk egyfajta gesamtkunstwerket valósít meg ekképpen is, akár tetszik, akár nem. Furcsa és elgondolkodtató a harmadlagos külcsín, ha a kitárulkozásra élezett szellemi attitûdökkel vetem össze. Szinte a múlt évszázad elejének botrányos gesztus- és jelmezarzenálját vagy annak elvonatkoztatott mutánsait látná a nézõ indokoltnak ezekhez a gesztusokhoz a poszt-poszt-modern világ lepusztultsága helyett. Az általános zavarodottságot tükrözi ez is, és éppen azért erõsen, mert az átlagosnál érzékenyebb emberek zavarát szemléljük. Nyilvánvaló az is, hogy az érzékenység és az ízlés zavaróbb tévedésekkel találja meg újabb médiumát manapság, mint a progresszívebb vonulatok idején. Az általam látott kivetített komputerképek például, erõsebben kötõdtek a kommersz vizuális mûhelyek gegmestereinek fogásaihoz, mint az a mûvészek - ezekkel a világokkal ellentétes - zenéjébõl és magatartásából következett volna. (Hivatkozom például, a szarajevói SCH duó háta mögé vetített komputerképekre. Ennek a duónak egyébként, örömmel hallgattam remek gitárosát.)

A magyarországi független zenészeket az idei fesztiválon a KREUZFELD-JACOBS SYNDICATE és a fesztiválirányító dr. Máriás együttese, a TUDóSOK képviselte.

Elmondhatjuk ezúttal is, hogy jó volt a Fesztivál, hézagokat pótolt.