ÍVA BITTOVá az utóbbi négy évben legalább nyolcszor járt Magyarországon, hol a Mediawave Fesztiválon Gyõrött, hol pedig a Trafóban. Biztos jól érzi magát nálunk, és ha másból nem is, az erõs morva identitás-interpretációjából gondolhatjuk, hogy valami közös lehet az õ és a mi sorsunkban, ama kedélyes néplélekben. Egyik kedvenc lemezem tõle, melyen a lelekovicei (micsoda világhíres kis falú lett Bittová otthonából!) leánykákból álló énekkarral saját szerzeményeket, morva dalokat és Leos Janáèek darabokat adnak elõ. Janáèek a cseh Bartók Béla, a XX. századi folklórizmus kiemelkedõ alakja, gyûjtései beépültek mûveibe és a modernista eszmékkel vegyülve többek között a morva népdalokra is ráirányította a figyelmet. Az Emerson, Lake and Palmer is dolgozott fel zenéibõl, azonban Bittová szándéka, miszerint sok Janáèeket tart mûsorán, több annál, mint tisztelgés a nagy szerzõ elõtt: mondták már róla, hogy lokálpatrióta és van, aki nemzeti hõsként tiszteli azért, mert Brno és környékének kultúráját képes a sztárság kellõs közepén, a nagy nemzetközi turnékon is terjeszteni. Mondhatjuk, a cseh államba beolvadó kis nemzet legnevesebb szószólója õ, büszkén hirdeti, honnan jött, és ezt mégsem nemzetieskedõ felhangokkal teszi. Az européer gondolkodás fontos momentuma, ahogyan hagyományait egészen más hagyományokkal keveri, új öntõformába helyezi elképzeléseit és bátran nyúl lassan már kanonizáltnak kikiáltott zenékhez is. Ebben a felfogásban dolgozta fel Bartók 44 hegedûduóját, ahol ugyan minden hang a helyén volt, csak kicsit kiegészültek a hangsorok, futamok és szekvenciák az elengedhetetlen csingi-lingikkel, énekkel és mindenekelõtt a legszembetûnõbb bittovás sajátossággal, a színészi beleérzéssel, az apró színpadi gesztusok hosszú sorával.

Élvezni leginkább persze élõben lehet a gyermeki játékossággal elõadott mûsort, soha nem úszhatjuk meg ,,humorkodás" nélkül.

A kissé pejoráló fogalmazás annak szól, hogy elsõ alkalommal hihetetlen invenciózusnak tûnik, ahogy Bittová spontán mozdulatokat tesz, improvizációnak hat, mikor ráadásként a kis nyelvsíppal jazz-paródiát mímel. Csakhogy többedszerre kiismerhetõ a produkció lényege, az utolsó legkisebb rezdülésig kidolgozott precíz show: vérprofi, ahogy eljátssza az emberközelit. Nincs ezzel baj, csak egy illúzió vész el, egyet hátrébb lépve kell nézni, ahogyan az elõre megkonstruált elemeket ott, helyben keletkezõkként igyekszik eladni. Bár ha azt vesszük, hogy nagyon sokan semennyire nem tudják feszültségüket levetkezni, és képtelenek iróniával viszonyulni bármihez is, akkor a Bittová-féle elõadások így is a leglazábbak közé tartoznak.

És ha már lazaság, akkor hollandok. Nemrég szintén a Trafóban járt a WILLEM BREUKER KOLLEKTIEF, az avantgárd jazz egyik európai nagyformációja. Kimagasló hangszertudás, lefegyverzõ hangulat és fõképpen jó muzsika. A németalföldi kamarazenéket (és ezeknek bõvített felállásait) mindig az ötletesség jellemzi, mint például a soha nem látott hangszerelési megoldások. Most Bittová a NEDERLANDS BLAZERS ENSEMBLE-vel érkezett és a közös új lemezüket a Vámpírok táncát mutatták be.

A csapat elég testes életmûvel rendelkezik, összeszokottak, ismerik egymás rezdüléseit. Wim Mertens albumain hallottam hasonló felállásokat, a jól kitalált kettõzött szólamok rögtön felismerhetõvé teszik a stílust, az újkori kamarázást. Mert hiába vannak vagy húszan, gyakran elõfordul, hogy csak kvartett, esetleg szeptett összeállításban muzsikálnak, illetve kísérik a hegedûjével, vagy brácsájával játszó és közben éneklõ Bittovát; aki egyébként rendkívüli hegedûs, sugárzik a zeneiség, ha repetitív szólamaiból szólóra vált és kíséri énekdallamát, majd pedig énekével kíséri és ellenpontozza hangszerének dallamát. Elsõsorban már régebbrõl ismert számokat játszottak a VLADIMíR VáCLAVEKkel készített két zseniális albumról, a Bilé Infernoról és a Èikoriról. Az átiratok javarészt KOVáCS TICKMAYER ISTVáNt dicsérik, aki a már ismert variációkhoz képest más lényegi elemek megragadásával és a hangsúlyok eltolásával tette ismét újként elõadhatóvá a dalokat.

Ha az elõadások idõpontját vesszük, csak három napot, de mûfajában legalább tíz évet kell ugranunk ÁGENSig. Biztos sokan emlékeznek még az Ötödik elem címû film kék színû, mutáns operaénekesnõjére az ultramodern ûrhajós környezetben. Ha az ûrben még nem is tartunk, de legalább tíz év kell ahhoz, hogy Ágens kamara szólóoperájához hasonló elõadások megszokottak és elfogadottak legyenek. A saját nyelv, jelképrendszer, az önmitológia mind része annak a koherens egésznek, amelyet kibõvítve, a társmûvészetekbe kapaszkodva megkapjuk Ágens sötét utópiáját, a minimálisra lecsupaszodott jövõképet. A Tenebrae gyakorlatilag csak gesztusokból áll. GERGYE KRISZTIáN különös koreográfiája ötvözi a Jáva szigetérõl hazahozott mozgáskultúrát a provokatív táncelemekkel és jelmezzel, illetve az azt helyettesítõ meztelenséggel: a táncosok testük már-már amorf torzításaival játszanak, kihasználva a surlófény effektusait. Eközben Ágens folyamatosan torzuló, a dinamikai és magassági végletek között mozgó hangja mindvégig elemel a nézõtéri környezetbõl. Az éteri rezgés, a metafizikai állapot és a speciális intonáció végképp olyan fajsúlyos nyomást helyez elménkre (az amúgyan nem túl hosszú elõadás során), hogy hetekre kimerülünk a pesszimista félhomályban. Kor-reakció ez, jóslatként elõrevetített rémképei a pusztulásnak: Ágens féregként csúszik be a színpad közepére, mi pedig riadtan figyeljük a vészkiáltást, valóban ez vár ránk?

BABITS ANTAL és KLENYáN CSABA személyében Ágens megtalálta azokat a muzsikusokat, akikkel pályafutása kiteljesedhetett és az Égi-földi címû lemezrõl ismert világ színpadias környezetben is megmutatkozhatott. A két klarinétos élõ mixtúrákat játszik hangi kollázsokkal, a barokktól az aleatorikus hangbetétekig: néhol ostinatós alapokkal, másutt pedig egymásnak felelgetve nyújtják az ének fátyolos kíséretét.

Nem vonhatjuk ki magunkat sem Íva Bittová, sem pedig Ágens hatása alól. Az általuk létrehozott alkotások középpontjában a zene van, nem mellékesen azonban beszélhetünk mûvészeti interdiszciplinaritásról, a produkcióik mellé kívánkozó többletrõl. Közös tulajdonságuk, hogy csakis kiváló társakkal tudnak együtt dolgozni, lényük záloga a kvalitás, és ha még a háttérben meghúzódó mély gondolatiságot, a reflektáló képességet is figyelembe vesszük, nyugodtan emlegethetjük õket a legújabb kori reprezentánsok között: csak egyikük a múlt felöl jön, másikuk a jövõ felé megy.