Az ISNM (vagyis az International School of New Media) csak egy része a Media Docksnak, amelyet a brosúra ,,digitális média campus"-ként definiál. Az iskola mellett található még egy ,,start-up" központ az újonnan piacra lépõ - cyberspace - vállalatoknak, valamint egy 3000 négyzetméteres, szintén a cyber üzletágra szakosodott irodakomplexum. Ráadásként pedig még egy technológiai kutatóintézetet is idetelepítettek. Ez a hármas alkotja a technológiai, a gyakorlati oldalt, míg az ISNM a projekt elméleti pólusa. A Media Docks már április óta mûködik, ,,az elsõ nap az iskolában" viszont csak most, október 11-én volt Lübeckben. Az ünnepségen az egyik megnyitóbeszédet PAUL VIRILIO mondta, ám - ez esetben talán illõ módon - virtuálisan: a francia filozófus egy hatalmas vetítõvásznon volt látható, s német-angol feliratozással élvezhettük szavait.

,,Az ISNM nem egy mûvészeti iskola, de a mûvészet nagyon fontos eleme a képzésnek", kezdi a bemutatást HUBERTUS VON AMELUNXEN, fotó- és médiateoretikus, az iskola egyik alapítója és igazgatója. ,,Az ötlet, hogy egy ilyen iskolát alapítsunk, a schleswig-holstein-i tartományi kormánytól jött, 1998-ban. Az eredeti elképzelés szerint ennek az iskolának nem csupán a multimédia köré kell majd épülnie, hanem figyelembe kell vennie a kulturális hatásokat is az új média tanításakor." Hubertus von Amelunxen, akkor még az észak-németországi Kielben, a Muthesius Építészeti, Dizájn- és Képzõmûvészeti Egyetem Interdiszciplináris Kutatóközpontjának - amelynek egyébként szintén egyik alapítója volt - tanáraként, egy informatikai szakemberrel, MICHAEL HERCZEGgel - az ISNM jelenlegi másik igazgatójával - együtt kezdte el a projekt kidolgozását.

,,Az alapötlet a következõ - magyarázza -, a társadalmi, kulturális és gazdasági kommunikáció már körülbelül húsz éve alapvetõ változásokon megy keresztül, s a kommunikáció maga, egyre meghatározóbbá válik. Ezért bármilyen munkát végzünk is, gazdaságit, politikait, vagy mûvészetit, ezt a kommunikációs aspektust kell alapul vennünk. Az új, a digitális médiumot pedig úgy tekintjük, mint a kommunikáció médiumát. Már csak a fentiekbõl kiindulva is adódik a másik fõ szempontunk - egyszerûen nem tehetünk másként -, hogy mindenképpen egy nemzetközi szintû struktúrát hozzunk létre. Ebbõl következik az is, hogy nem a német, hanem az angol nyelvû képzési formát választottuk. Harmadjára pedig azt rögzítettük, hogy a képzés legyen másoddiplomás. Ennek két konkrét oka van: egyrészt nem lehet egyik napról a másikra új egyetemet alapítani, másrészt fontos szempont, hogy a hallgatóknak már legyen egy meglévõ, és egymásétól eltérõ képzettségük, amikor ide kerülnek. Az elsõ év hallgatói között vannak mûvészek, dizájnerek - olyanok, akik a hong-kongi Time Warner-nél dolgoznak -, fizikusok Torontóból, informatikusok Bombay-bõl és Karachiból, jogászok Hamburgból, tehát a képzettségek skálája igen széles." A kommunikáció-internacionalitás-interdiszciplinaritáse háromszöge lényegét tekintve elválaszthatatlan a digitális médium témájától. De mi is történik itt a hallgatókkal?

Az ISNM-en keresztül a hallgatók a Lübecki Egyetemre iratkoznak be. Bármilyen diplomával lehet jelentkezni, és a 18 hónapos (esetleg 36 hónapos, ha valaki a részidejû opciót választja) képzés után a ,,Master of science in digital media" elnevezésû diploma szerezhetõ meg. Néhány példa a számtalan kötelezõ és választható modulra: elõbbiek körébe tartozik a ,,Media and society", a ,,Media technology" vagy a ,,Communication Networks", utóbbiakéba az a ,,Digital film and video production", ,,Digital music production", ,,Artificial intelligence", ,,E-business"... Jövõre, ha minden igaz, a Cyber-építészeti tanszék is létrejön. Az Egyesült Államokban van már néhány hasonló jellegû, a digitalizáció témájával, kutatásával foglalkozó intézmény: rendszerint egyetemek hoznak létre speciális kollégiumokat erre a célra. Ilyen például a boulderi Colorado University is, amely egyébként az ISNM elsõszámú partnerintézménye. Az ISNM hálózatokon keresztül mûködik majd, s ezek közül az egyik épp az a partnerintézményekkel kiépített kapcsolatrendszer, amelybe beletartozik még az említetten kívül a santa barbara-i University of California, valamint a queenslandi és a torontói egyetem is.

Az iskolát bemutató katalógusban feltûnõen sokszor ismétlõdik a koncepcióval kapcsolatban a ,kérdés' és a ,kérdésfeltevés` fogalma. Ezt egyfelõl úgy értelmeztem, hogy itt egy olyan iskoláról van szó, amely nem elméleteket és kész tényeket ad elõ, hanem a dialógusra helyezi a képzést, miközben persze mindez utal a projekt kísérleti jellegére is. ,,Ez itt valóban egy kísérlet - mondja Amelunxen -, ugyanakkor egy megközelítésmódot is jelez ez a visszatérõ fogalom, arra utal, hogy tanuljunk meg kérdéseket feltenni. Olyan kérdéseket, amelyekre még nincsenek kész válaszok. Épp az a mi feladatunk - tanároknak és a diákoknak együtt -, hogy ezekre a problémákra keressünk megoldásokat. Ezek a válaszok nem csak a szoftverekben találhatóak meg, igazán akkor férünk hozzájuk, ha a tudást ,lefordítjuk`." Még egy kulcsszó, a ,fordítás`, amely többször elhangzik a beszélgetés során. A médium segítségével fordítjuk le (konvertáljuk) a különbözõ tudásokat.

A professzor meggyõzõdése, hogy a jövõ tudása nem egy stabil, készen megadott dolog. Ami stabil marad - megfelelõ képzés esetén, az a tudás tudása, a tanulni tudás. Amelunxen szerint a legfontosabb, hogy mindig legyen egy adott cél, aminek elérése érdekében alkalmazzuk a tudást.

A lübecki master-képzésnek tehát van egy praxis része, amely szorosan kapcsolódik a kérdésfeltevés-témához. ,,Ide minden diák egy konkrét projekttel érkezik. Kell, hogy legyen valami, amire rákérdeznek, amire választ keresnek.

A problémák megoldásának keresését azonban már együtt végezzük. Nincs hierarchia professzor és hallgató között, hiszen a hallgatók már egy adott tudással érkeznek ide. Egy biológus, aki hallgatóként kerül ide, a saját szakterületén jóval többet tud, mint egy informatikus, dizájner vagy mûvész tanár.

A tanulmányok végére a hallgatóknak meg kell valósítaniuk a projektjüket, és lehetséges válaszokat kell találniuk a feltett kérdésekre. Alapvetõ szempont, hogy mindez illeszkedjen országuk, városuk infrastruktúrájába, kultúrájába." Emellett a hallgatók a projekt megvalósítása során, az itt töltött idõszak elsõ napjától kezdve kapcsolatrendszert is építenek. S miközben ez közösen épül, saját maguknak is dolgoznak. Így kerül a képzés középpontjába a kommunikáció-internacionalitás-interdiszciplinaritás háromszöge.

Az interdiszciplinaritást említve felmerül a mûvészet kapcsolata az új médiával. A százoldalas (!) katalógusból kiderül, hogy a központot egyebek mellett a Bauhaus is ihlette: a maga idejében a Bauhaus volt szinte az egyetlen olyan hely, ahol termékeny együttmûködés jöhetett létre a képzõmûvészet és a mûvészet más ágai, illetve az építészet, a technológia, a kézmûvesség és a gazdaság között. Az ISNM hallgatói között egy tudományos szakember is egészen szoros kapcsolatba kerülhet a mûvészetekkel, mégpedig párbeszéd formájában. ,,Meg kell lennie a kapcsolatnak, mondja Amelunxen, Viriliot idézve, a mûvészetnek vége, hacsak nem próbál meg kommunikálni - ahogy a többi terület is teszi - mindkét irányban. Ez az iskola soha nem fog mûvészeti projekteket létrehozni. Olyanokat viszont igen, amelyek szorosan kapcsolódnak a mûvészetekhez. Miközben ugyanúgy, ugyanazon a szinten kapcsolódnak az informatikához, a gazdasági, politikai vagy kulturális szférához is." Példaként említ is egyet, amely a következõ kérdésfelvetésbõl indul ki: Hogyan vezessük be és értessük meg a digitális technológiát a harmadik világ országaiban? A projektre munkacsoport alakul majd. ,,A digitális technológiát egy linknek tekintjük, amely két kultúrát vagy két vallást kapcsol össze." Szóval, a mûvészet jelen van, de másképp. ,,Abban a pillanatban, amikor a mûvészet belépett a digitalizáció szférájába, eltûnt a nem-funkcionalitása. Az ISNM projektjeinek mindig van társadalmi vagy politikai céljuk. Ha például valaki jelentkezik ebbe az iskolába, azzal, hogy `meg szeretne valósítani egy mûalkotást', akkor azt válaszolom: `OK, de miért?' Ha nincs meg erre a kérdésre a válasz, akkor az egész nem mûködik." Az iskola a karlsruhei ZKM-mel is dolgozik. Az ISNM hallgatói használják majd a karlsruhe-i studiókat, feltéve, hogy rendelkeznek egy konkrét elképzeléssel. ,,A ,funkcionális` szót nem szeretem, mert az utilitarizmusra, a haszonelvûségre utal. Nem kell, hogy a munka egybõl kifizetõdõ legyen. Az viszont fontos, hogy valamilyen módon meg tudjuk indokolni azt. A másik dolog pedig az, hogy része legyen egyfajta globális egyetértésnek. Bármilyen munkát elvégezhetünk, attól a pillanattól kezdve, hogy az egésznek van értelme egy magasabb szinten is." Az iskola együttmûködik Lübeck városával, a Saint Anne Múzeummal több médiamûvészeti projekten, a Buddenbrook Házban lévõ Thomas Mann archívummal, és a jövõre Lübeckbe költözõ Willy Brandt-alapítvánnyal is. ,,Csakis olyan kérdésekkel lehet dolgozni, amelyeket a tudományok és kultúrák különbözõsége alapján teszünk fel. Valójában ez ennek az iskolának az alapfelismerése, vezér elve."

,,A digitális technológia a globális optika technológiája", ezt Paul Virilio említette a megnyitón. Vagyis egyszerre határozza meg a globalizációt, és a róla nyerhetõ képet. Virilio, aki többször beszél a virtuális fejlõdés veszélyeirõl, mint pozitív hatásairól, mindennek szellemében kívánt a megnyitón némi iróniával ,,sok szerencsét az egész világnak, ehhez az iskolához". Hubertus von Amelunxen válasza természetesen minderre optimista és technofil. ,,Nem tagadhatjuk meg a globalizációt. De ha azt akarjuk, hogy a globalizáció tényleg létrejöjjön, le kell fékeznünk egy picit... Nagyon fontos, hogy a tudományokat a másság - a különbözõ tudások, kultúrák és vallások - iránt érzet tisztelet fogja össze. Abban a pillanatban, amint különbözõ kultúrákkal, különbözõ képzettségû emberekkel, s ugyanakkor pedig a valós idõ technológiájával, vagyis a digitális technológiával kezdünk dolgozni, a tiszteletnek - mint politikának - jelen kell lennie." Ezért is a fontos a kommunikáció, a párbeszéd.

Új, újszerû ez az iskola ? - kérdezem. Ô erre Wittgensteint idézi: ,,Minden új csak ismétlés". És egyetért Bernard Stiegler francia filozófussal, aki sohasem digitális médiáról beszél, hanem analogo-digitálisról. ,,Mielõtt a globalizáció szellemében folyamatosan a digitalizációt emlegetjük, beszélnünk kell az analógot és a digitálist összekötõ szakaszról. Egy francia asztronómus, Michel Cassé mondta Proustot idézve, hogy `az idõt megtaláltuk, de a tér eltûnt'. Igaza van, hiszen a nap 24 órájában kizárólag idõre épülõ technológiákkal van dolgunk, ugyanakkor kezdjük elveszíteni a tér fogalmát. És ha elveszítjük a tér fogalmát, miközben éppen egy új Európát próbálunk építeni, az katasztrófát jelent. Kizárólag valós idõben nem tudunk alaposan gondolkodni. Vagyis, itt és most az a cél, hogy virtuális tereket, modelleket hozzunk létre, de valós terek alapján. Másként nem fog mûködni, s egy globális katasztrófához közeledünk."

A projekt tehát beindult, itt vannak a hallgatók, folyamatosan érkeznek a tanárok, az iskola mûködik. Hubertus von Amelunxent a kétségeirõl kérdezem.
,,Muszáj állandóan kérdéseket feltenni önmagunknak" - válaszol nevetve.
,,Az ISNM-et illetõen még nincsenek itt a rutinos hétköznapok. Még legalább 2-3 évig szeretnék erre a projektre összpontosítani. Aztán meglátjuk. Kell, hogy mûködjön ez az intézmény. Most kezdtük. Kevés pénzzel, de nagyon erõs önkormányzati támogatással. Még legalább 2-3 év kell, hogy magától éljen és mûködjön." Addig is folyamatosan hirdeti, propagálja az iskolát, ahol csak lehet, csakúgy, mint a diákok, hogy folytatódhassanak az megkezdett párbeszédek.

Hubertus von Amelunxen egyébként, amikor éppen nem a lübecki média-iskola elsõ számú menedzsere, akkor folytatja, több mint 20 éve megkezdett munkáját az irodalom, a fotó és a média területén. Mostanában Kanadában is tevékenykedik, a Montreal-i Építészeti Központban õ a fotógyûjtemény vezetõje. Itt hozta létre a közelmúltban többedmagával Gordon Matta-Clark, a 60-as évek amerikai építészének és mûvészének archívumát. Dolgozik egy másik projekten is ugyanitt: ennek témája az építészet és a tér a médiumokban, vagyis a 19. századi fotográfiáktól máig, valamint annak vizsgálata, hogy hogyan helyettesíti a teret az információ.

A számos nemzetközi mûvésszel elõkészített projekt a jövõ évtõl kisebb kiállításokon, majd 2005-tõl egy nagy vándorkiállításon keresztül kerül majd bemutatásra. Mindezek mellett ír is: legalábbis ,,megpróbálok" - mondja. Írásait nem kell bemutatni. A Fotogeschichte címû németországi elméleti szaklap egyik volt szerkesztõje, és számos kötet szerzõje, szerkesztõje (könyvet írt többek között Fox Talbotról, valamint Theorie der Fotografie címmel az 1985 és 2000 közötti fotográfiáról). És most? ,,Egy fotótörténetet írok gyerekeknek. Hommage-ként a nagy francia filozófusnak, Jean-François Lyotard-nak, akit jól ismertem, és akit ma is csodálok. Amikor a 70-es évek végén megjelent a posztmodern, nagy visszhangja volt, és persze mindenki félreértette a posztmodern koncepciót. Ö pedig írt egy kis könyvet (az enyém egy picit vastagabb lesz): A posztmodern gyerekeknek címmel. Nagyon szép könyv. Az enyém pedig... sokat írtam én már a fotográfiáról, de ez most egy olyan könyv lesz, amely a gyerekekhez szól. Hozzájuk fordulok, mert õk azok, akiknek a szeme már erre, a mostani világra nyílik, egy olyan világra, amelyet behálóz az ikon és a kép. Szeretném nekik elmondani, hogy több megoldás lehetséges. Nem kell sem vakon elfogadni az ikonokat és a 'bálványimádást', sem egybõl elutasítani azt. Van egy harmadik lehetõség."