Minden építész, akit csak egy kicsit is érdekel a települési struktúrák kialakulása, megnyalhatja a száját a bosnyák piacváros láttán: ilyen vegytisztán ritkán látni azon önszervezõdési folyamatokat, amelyek eredményeképpen egy település - ezesetben egy bódékból, szexbárokból, piaci standokból álló egység - megszületik. Ezt a fejlõdést próbálja meg irányítani Azra Aksamija az általa kifejlesztett ,,provokatõr oszlopok" segítségével, melyek rendelkeznek mindazzal, ami egy piaci stand mûködtetéséhez szükséges: egy vízcsatornával, egy szennyvízelvezetõvel és egy villanyvezetékkel. Ezekkel az póznákkal ,,parcellázza" fel a piac szélén elhelyezkedõ még üres területeket, sportpályákkal taglalva az így felskiccelt telekstruktúrát.

MARJETICA POTRC szlovén mûvésznõ elsõsorban a fejlõdõ országok külvárosi nyomornegyedeivel, azok struktúrájával foglalkozik. A kiállítótérben Samuel Mockbee amerikai építész (1944-2001) Pillangó-házát rekonstruálta, melynek feltûnõ formájú tetõszerkezete az esõvíz összegyûjtésére, illetve újrafelhasználására szolgál. Fotósorozatai, használati tárgyai (mint például a föld alatti aknák felderítésére is alkalmas kerekes vízhordó) szintén a fejlõdõ világ problémáit járják körbe.

FLORIAN PUMHÖSL osztrák mûvész Victor Papanek tárgyait, illetve elméleti munkáit analizálja, akinek Designs for the real world címû könyve adta a kiállítás címét. A hatvanas évek alternatív mozgalmainak utópikus jellegét vizsgálja felül korabeli publikációk, illetve saját kritikus kommentárjai segítségével.

Krzysztof Wodiczko Tijuana Projection, 2001

KRZYSZTOF WODICZKO lengyel származású, USA-ban élõ mûvész alkotásai abszurd mankók a mai világ kirekesztettjei - hajléktalanok, menekültek, gyári munkásnõk - számára. A kiállítás legmegrázóbb darabja a Tijuana Projection, amely a mexikói határvároska, Tijuana lakóinak vallomásait vetíti egy monumentális, gömb formájú épületre, az ,,El Centro Cultural"-ra. A drámai történetek képi kísérõi egytõl-egyig nõi szemek, szájak, orrok - a mesélõk intim közelségben, meghökkentõ méretben jelennek meg. A kamera egy Wodiczko által kigondolt szerkezet segítségével a kérdezõ fejére illeszthetõ, szemben a mesélõ arcával, így a kamerát teljesen betölti a homloktól az állig terjedõ terület. A legkisebb rezdülés, grimasz is méteres nagyságban jelenik meg a mûvelõdési központ domború falán. Az egyedi történetek így nõnek fölénk, mesék töltik be a teret megerõszakolt kislányokról, elhagyott szeretõkrõl.

Még a hetvenes évekbõl, a Lengyelországból történt emigrálása elõtti idõkbõl származik az a járgány (,,vehicle"), amelynek abszurd közlekedési technikája - hátrafelé kell lépkednie az embernek, hogy a szerkezet elõre haladjon - a korabeli Lengyelország felemás perspektíváit volt hivatva szimbolizálni. Hasonló jármûvek egész sorát láthatjuk a kiállításon, az elõrehaladáshoz szükséges energia forrásától függõen olykor ,,coffe shop vehicle"-nek (mozgó kávéháznak) titulálva, ahol a járgányt a rajta lévõ kávéházi asztalnál ülök gesztikulálása, forgolódása hajtja, avagy ,,speakers vehicle"-nek (szónoki járgánynak) elnevezve, amikor a haladást a beszélõ szónoki gesztusai biztosítják. A teljes oglalkoztatottság paródiája az a Sziszifusz-járgány, melynél a mozgás feltétele egy nagyobbfajta kõ felügyeskedése a járgány egészét betöltõ dombra, amely aztán a másik oldalon úgyis lecsúszik. A alkotmányt az így elõidézett súlyponteltolódás hajtja elõre.

Ezekkel már csak távoli rokonságot mutat az a hajléktalanok részére épített jármû, amely prototípusa New York utcáin került bemutatásra. Ez a multifunkcionális szerkezet napközben üres üvegek gyûjtésére és tárolására használható, éjszaka pedig kihúzott állapotban fekhelyül szolgál. Feltûnõ alakja (leginkább egy kerekes rakétához hasonlítható) a járókelõk figyelmét hivatott felkelteni, így próbálja elõsegíteni a kommunikációt a hajléktalanok és a városi polgárok között.

Menekültek részére készült az a két vándorbot, melyek apró képernyõi a külföldiek nyelvi nehézségein próbál segíteni. Felsõ harmadába az aktuális ,,vándor" személyes emlékei, családi fotói kerülhetnek, a csúcsába süllyesztett monitoron megjelenõ száj pedig a menekült történetét meséli el a befogadó ország nyelvén. A vándorbot fetûnõ alakja, nagysága a mûvész szándéka szerint a járókelõk figyelmét kelti fel, a képernyõ kis mérete pedig a kíváncsivá tett polgárokat csalogatja közelebb az idegenekhez. A botok Európa különbözõ országaiban kerültek ,,bevetésre". Az errõl készült videófilm embereket mutat, feketéket, fehéreket és a kettõ között, akik eltévedt földönkívüliként furcsa fémbotokkal a kezükben álldogálnak bevásárlóközpontokban vagy aluljáróban, olyan emberek között, akiknek nincs szükségük vándorbotba süllyesztett képernyõre ahhoz, hogy megértessék magukat.