Melyik az a játék, amiben a festõ rejtõzik el a függöny mögé, hogy elõcsalogassa a (jó?, gonosz?) boszorkányt? Wolsky András az ismeretlennel kockázik, majd a kísérletezõ játék eredményeit festõhengerrel, fatáblán rögzíti.

A véletlen régóta központi témája Wolsky munkáinak - és ezzel felvet néhány kérdést. Mit nevezünk véletlennek? Az általunk eddig nem tudott, nem vélt, nem megmagyarázható jelenségeket? A váratlan, a kiszámíthatatlan eseményeket, amiknek nem ismerjük az okát? Mit jelent ez a mûvészetben és mit az életben?

Wolsky most kiállított geometrikus mûveiben (például A véletlen struktúrája, Akcidenciális geometria) csakúgy, mint a korábbiaknál (Egy napi véletlen) két ellentétes fogalomkört ötvözött: saját maga által meghatározott játékszabályok keretei között (ez a rend, logika, ráció, belátható, megtervezett stb.), többnyire dobókocka segítségével kacérkodik az emberi ráció számára nem belátható véletlennel, ismeretlennel, az idegen világ kiszámíthatatlan részével.

Szellemi, konceptuális természetû munkái a nyolcvanas években erõre kapó magánmitológiák ellenpólusán helyezkednek el: a saját Ego háttérbe szorításáról tanúskodnak, s így olyan szabadságot keresõ magatartást mutatnak, aminek alapvetõen fontos eleme az önkorlátozás. Wolsky az alkotói folyamat egyénen kívül esõ részére irányítja a figyelmet, arra az ismeretlenre, ami akár a mûvész tudatos elhatározásaival ellentétes irányba is terelheti a szellemi gyermeket, ami ,,megfogja a mûvész kezét" abban a megfoghatatlan pillanatban, amikor a mû készen van.

Igen: esetenként, illetve bizonyos fokig a befõtt teszi el a nagymamát - bár a mûvész írja, festi, komponálja alkotását, a kezdeti szándék akaratlan, váratlan (véletlen?) eredményekhez vezethet. A folyamat során a ,,Ki/mi kit/mit alakít?" kérdésre adható válasz nem mindig egyértelmû, valamiféle dialektikus viszonyban, saját törvényszerûségei szerint (is) alakul a mû. Wolsky kijátssza ezt a mûvész és mûve között zajló játékot: matematikai pontossággal különíti el a tudatosan megtervezettet a teljesen (?) véletlen(?)tõl, vagyis azt, amit saját akarata eredményeként értékel (játékszabályok) attól, amit önmagától független, beláthatatlan dologként él meg (kockadobások meghatározatlansága). Ebbõl a szempontból képei az alkotás, a megismerés tudományos önmegismerésének darabjai, melyek - idézõjelbe téve, de nem tagadva a manapság túlbecsült emberi rációt - a személyesen túlira mutatnak. A világ több annál, amit én itt és most látok-tudok-értek. A nézõpont ilyetén kitágításának egyik rokonszenves vonása a benne rejlõ tolerancia és nyitottság. Rámutat arra, hogy több szempont lehetséges: a tudatosított mellett az emocionális, az enyémtõl különbözõ emberi, az emberitõl különbözõ. Az Éntõl való distancia pedig az önazonosság, az identitás forrása lehet.

Wolsky András A véletlen struktúrája, 2002, vegyes technika, vászon 100x100 cm

A véletlen szándékos bevonásával az ember saját önzõ akaratának érvényesítésérõl mond le. Ez a gesztus - mivel a lemondás itt nem egy másik ember javára történik - emlékeztethet minket arra is, hogy az emberi lény (Homo Sapiens / Homo Ludens?), bár a technika fejlõdésével, és kompetenciájának vélt növekedésével ezt hajlamos elfelejteni, a természet szerves része, az univerzumnak (térben és idõben) egyetlen kis pontja. Babits szavaival: ,,Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert >>cél és értelem<< emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban, mert eszem el nem éri."^*

Valóban: vannak létezõk, fogalmak, amelyek racionális megközelítése talán nem célravezetõ - gondolhatunk itt a ,,Mi az élet (a halál, a világ) értelme, célja?" stb. típusú kérdésekre. Másképpen: a tudományos, a racionális megismerés nem teszi otthonossá a világot, nem ad neki értelmet - az, hogy valami érthetõ, még nem jelenti azt, hogy van valami értelme. (Élesszemû önjelölt nyelvészek ezt elsõ pillantásra megállapíthatják: a szómag elemzése mutatja, hogy a ,,vÉLETlen"-ben jóval több az élet, mint a ,,vÉLT"-ben...)

Kilépni a kauzalitásból - nem elõzmények nélkül való ez a mûvészet terén: Pollock, Tzara, Duchamp, de Vries, Spoerri, John Cage vagy Erdély Miklós szívesen kalandoztak az akcidencia-koincidencia tartományaiban, a dadaizmusnak pedig alapeleme volt az esetlegesség. Mûvészeti elõzmények és párhuzamok mellett Wolsky attitûdje rokonítható a rítust gyakorló ember magatartásával is. Az õsi szertartások, a mitológia szintén az emberi és szellemi szféra kapcsolatát firtatták, sokszor épp azoknak az eseményeknek adtak értelmet, amelyeket ma a ,,véletlen" címkével ellátott zsákba halmozunk.

Wolsky (a humor, a játék, a viccek és rajzfilmek ellenvilágához hasonlóan) a mindennapi élet alapját képezõ, nélkülözhetetlen kauzalitást feledteti el egy pillanatra. A dolgok között lévõ ok-okozati összefüggést rúgja föl: azt a kötõanyagot vonja ki, ami nélkül mint kártyavár hullana szét a magunk köré gondosan felépített rend - a rend, aminek börtönébõl ugyanakkor szabadulni szeretnénk. Leveszi vállunkról a tervezés, a döntés felelõsségét, az anyag determinizmusából egy tisztán szellemi szférába szabadít ki. Szüntelen tenni akarás helyett hagyja megtörténni a dolgokat. Kötöttségek és következmények helyett szabad szárnyalás. Biztonsághoz való ragaszkodás helyett bizonytalan lehetõségek. Ôsi, elvesztett egység, kontra tudományos szétaprózódás. A játék szakrális teret teremt: szimbólumokkal körülhatárolt világa egy értelmes világ illúzióját kelti. Wolsky - saját játéka törvényeinek keretei között - a végtelen, kozmikus szabadsággal szemez, s ez felszabadító és rémületes is egyben: az autonóm személyiség szabad akaratából lemond szabad akaratáról, önfeledten oldódik föl a véletlen végtelenjében, egy olyan világ ismeretlen törvényeinek veti alá magát, ahol talán nincs emberi mértékkel mérhetõ logika. Felnyújtja festõhengert tartó kezét, és komolyan játszik. Komolyan, játszik?

(Írás közben felmerült, hogy - a játék kedvéért - szétdarabolom a szöveget, hogy aztán az olvasó a mozaikdarabkákat összerakhassa, de végül mégis maradt a lineáris verzió...)