Rendben, EÖTVÖS PÉTER esetében már régóta érett, hogy külföld után végre itthon is tudatosuljon mindenféle szinten, hogy van egy zeneszerzõnk, akinek muzsikájához hasonlót ma nagyon kevesen produkálnak, és mindenekelõtt szeretik és hallgatják is mûveit; ha valaki, akkor õ benne lesz a következõ generációk tankönyveiben. És nagyon fontos feladat volt annak idején Kurtág György méltatlan honi mellõzésére is felhívni a figyelmet (szintén egy székfoglaló koncerttel), mikor is hetvenedik születésnapja alkalmából szinte kizárólag ama bizonyos mûvelt nyugat irányából hallhattuk, hogy ünneplik. Vagyis valami egyértelmûen mocorog, munkál a jó szándék, csak a kommunikáció hiányos kissé, hogy lehessen tudni, miért éppen az, aki. Ez vonatkozik a megjelent vendégseregre is, mert hiába volt hirdetve a koncert, jegyet a fõbb szervezõirodákban nem lehettet vásárolni, ellenben parlamenti képviselõk és más közismert emberek pukedliztek egymás irányába nagy ívben.

Kérdés, hogy a reprezentatív jelleg magától értetõdõen hozza e magával, hogy a koncert elkapkodva, sõt, slendriánul legyen összeállítva. Érthetõ, hogy Eötvös valamiféle kronológiát szervezett az elõadott hat darab közé, ugyanakkor az már nem akceptálható teljes mértékben, hogy miért éppen olyan mûvek kerültek terítékre, amelyek nem tükrözik a zeneszerzõi nagyságot. Az elsõ mû a szerzõ konferálása szerint 12 éves korában keletkezett, Kodály és Bartók mintájára. Meglepõ, de ez a kis Magány címû kórusmû tûnt a legösszeszedettebbnek, igazi alkotói teljesítmény, bár valóban nem érzõdött önálló nyelv rajta.

A Kozmosz már a tinédzser Eötvös munkája, kétzongorás darab, a korabeli ûrrepülési mizéria ihlette. A komoly koncepció kiemelte ezt a darabot az est többije közül: a terem két végén ülõ zongoristák ugyanazt játszották, csak saját tempójuk és elõadási szándékuk szerint. Ezért hol egyikük, hol pedig másikuk járt elõrébb, ami által gyakoriak voltak a hangsúlyeltolódások is. Maga a darab raszter építkezésû, apró fragmentekbõl, hatásokból áll, ECHARD GÁBOR és NAGY PÉTER ezt adta elõ rendkívüli intenzitással. Amúgy a koncert elõadói mindvégig kitettek magukért, nagyszerû játékot produkáltak, és talán még úgy is lehetett érezni, hogy élvezik a játékot. Ezért kissé megingok akkor, ha a darabok szenvtelenségérõl és gyakorlat-szerûségérõl beszélek, illetve arról, hogy nem biztos, hogy ezek a mûvek jellemzik igazán Eötvös pályafutását. Ahogyan a Mese lehet, hogy jellemzi, de ma bemutatni CD-rõl bejátszva a hatvanas években készült hangjátékot igencsak anakronisztikusnak és hadd mondjam, nevetségesnek hat. A koncepció dicsérnivaló, de csak azért, mert akkoriban az elektroakusztika gyerekcipõben járt és nagy kihívás lehetett ezt így összehozni. Molnár Piroska mesélése (amely mese egyébiránt Eötvös mese-impresszióinak szöveg-öszegzése: gyakori mesefrázisokból állított össze egy külön mesét), illetve hangja sebességében és hangmagasságában megtöbbszörözõdik, így a szólamoknak tekintett beszédhang-többszörözések el-elcsúsztak egymástól, külön rétegként épülve egymásra. Ma ez egy egyszerû samplerrel vagy számítógéppel alapfeladat, mûvészi értéke nincsen, hacsak az aritmetikát, a zenei számolhatóságot pusztán nem tekintjük annak. A szünet után JENEY ZOLTáN olvasta fel köszöntõjét, amit mindenki jól megtapsolt: pedig ezután egy igazi tragédia következett. A Frank Zappa emlékére írt 151. zsoltár már része volt annak blokknak, ami Eötvös kilencvenes évekbeli pályafutását hivatott bemutatni. A darab szóló ütõhangszerekre készült, és RáCZ ZOLTáN (Amadinda) adta elõ. Egyfelõl nehéz napirendre térni afelett, hogy egy ekkora hülyeséget, az öncélú, a hallgató által felismerhetetlen struktúrájú krampácsolást is komolyan kell venni. Az elején arra gondoltam, micsoda poén Zappát is beemelni az akadémiai elit világba. De nem, itt hótt komoly volt minden pillanat, Rácz Zoltán öltönyének kis mellényében ugrált a hangszerek között, és mint számomra végül kiderült egy leírásból: karcolta körmével az FZ monogramot a közönségtõl gondosan elfordított nagydob bõrére. Vagyis a közönségnek még az az esélye sem volt meg, hogy bármit vegyen az adásból, csupán egy szánalmas erõlködésnek lehetett tanúja. Az értelmetlenség döbbenetén a csellós DéRY GYöRGY enyhített valamit a Két vers Pollynak címû szólódarab remek elõadásával. És a vége is mutatott néhány nagyszerû pillanatot, ahogyan a mai kortárs zene egyre figyelemreméltóbb három klarinétosa bemutatta a Dervistáncot. KLENYáN CSABA, ROZMáN LAJOS és VAJDA GERGELY feladata az volt, hogy egyszerre kerengjenek, mint a dervisek saját tengelyük körül, így a hanghatás folyamatosan változik, hasonlóan, mint a Hammond orgonák Leslie-effektje. Eközben ugyanúgy, mint a kétzongorás darabban, közel unisonóban játszottak egy adott dallamot némi eltéréssel.

Furcsa érzés, miközben az öröm ott munkál az emberben, hogy közben bosszankodik is. Nem gyõzöm ismételni: nagyon jó, elõremutató és figyelemfelhívó, ha rangot kapnak mûvészeink. Ugyanakkor nem szabad ennyire diffúz, mondhatni segéd-darabocskákból programot összeállítani egy olyan alkalomra, amely mégis csak a ma élõ egyik leginvenciózusabb zeneszerzõt hivatott ünnepelni.