Az Artus a kortárs tánctársulatok mezõnyében egykor elsõként lépett ki a hagyománytörõk hagyományának, a struktúrán kívüliek struktúrájának keretei közül: önálló játszóhelyet keresett, megtalálta, majd bebizonyította, hogy az ilyesmi fenntartható, muködtethetõ, sõt fejleszthetõ és bejáratható.
A Caola-gyártelep és az ott létrehozott elsõ Artus Stúdió már a múlté, a társulat költözött, létrehozott egy újabb, még többet vállaló, komplex intézményt. Itt, a Fonó mögötti (második) Artus Stúdióban, egy lerobbant gyártelep egyik szárnyában nem csupán új otthonra lelt, de másoknak is hajlékot biztosít a társulat. A (második) Artus Stúdióval egy újabb befogadó hellyel gazdagodott Budapest: vendégfellépõi hazai és külföldi társulatok, közönsége pedig nem fizet belépõt, csak adakozni kérik finoman, tartózkodóan, udvariasan. Alig észrevehetõen. Ezen a helyen pedig nem csupán a mozgásszínház lelt otthonra: a Stúdió izgalmas kiállítóterében fiatal képzõ- és iparmûvészek munkái láthatók immár évek óta.

Artus Osiris kommentárok, 2002 Fotó: Molnár Kata

Az Artus új elõadását ezúttal nem saját helyén mutatta be. Ideiglenesen átlépett a legrangosabb hazai tánc-befogadószínház színpadára.

Az Osiris tudósítások az Artustól megszokott színpadi varázslat sûrû szõttese. Mirákulumai egyszerre szólnak a felnõtti agyhoz és a gyermeki lélekhez: elgondolkodtatnak és elkápráztatnak. Az elõadás problémáit egy Magyarországon ritka jelenség, a túlzó tartalom, a ,,túltartalmasság" jelenti. Míg világszerte megszokott, hogy a tervgazdaság slampos rohanásában, futószalag-termelés lehetetlen tempójában dolgozó társulatok egy-egy soványka ötletre, halvány elemre építenek elõadásokat, vagy (erre hazánk szolgál jól ismert példával) a pályázatok szorításában, kapkodva készülnek a kötelezõ, éves penzumok, Goda régimódi alapossággal, a legjobb értelemben véve kézmûvesként dolgozik. És soha nem ad keveset. Kisebb (kamarajellegû, jól utaztatható) elõadások mellett nagyszabású, hazai viszonyok közt óriási alkotógárdát igénylõ produkciókat hoz létre. Elõbbire példa a Káin Kalapja, az új Gázszív, az Artus-Vertigo, utóbbira a Gyöngykánon, a Tûzfal, a sajnos igen kevésszer játszott Einstein álmok vagy a Trilógia.

Az Artus legújabb darabjában számos elem, megoldás, motívum, ötlet köszön vissza a korábbi eloadásokból, mesterjegyekként. Goda nagyszabású elõadásai mintha azok elkészültéig tartó alkotói szakaszának egyfajta összegzései is volnának. De mindez érthetõ: az Artusban nincs fluktuáció. A társulatvezetõ alkotótársai hosszú évek óta változatlanok: távozni innen nem szokás, csatlakozni annál inkább. Hiszen az Artus vonzereje tényleg átható és kivételes.

Artus Osiris kommentárok, 2002 Fotó: Molnár Kata

SEBESTÉNY FERENC díszlettervezõ és OLDAL ISTVÁN díszlet-, kellékkivitelezõ, valamint a szintén kellékeket készítõ KOCSIS GÁBOR (társuk SIPOS ORSOLYA) a társulat régesrégi munkatársai. Alkotásaik önmagukban is lenyûgöznek, elkápráztatnak igényességükkel, ötletességükkel. Igazi kézmûves remekek; kivitelezésüket, funkciógazdagságukat illetõen nem hasonlítanak egyetlen más hazai társulat szcenikai világához sem.

Az Osiris tudósítások nem óegyiptomi rituális játék: címe fedõnév inkább, vagy gyûjtõfogalom (Óegyiptom világa már izgalmasan felbukkant az Artus korábbi, Trilógia címû elõadás- folyamának az írásbeliséget szokatlan szemszögbõl körüljáró Csillagõrlõ - ,,fejezetében" is). Ôsi mítoszra utal címének elsõ tagja, hírmûsorra a második. Goda elõadását átszövi a testvérházasság, a furcsa szerelem-szeretet, egymásrautaltság motívuma, Ozirisz és Ízisz története, látjuk is a feldarabolt Oziriszt és a testrészeket homoktengerbõl régészként elõásó Íziszt, de az elõadást nem lehet ölben tartott listát kipipálgatva nézni. A másfél órás (bizony túlzottan hosszú) darabban látszólag össze nem illõ helyek, jelenetek, öltözetek, helyzetek, kérdések, személyek, gegek sorjáznak. Az Osiris tudósítások olyan, mint az elõadás zenei anyagát TEMESVáRI BALáZZSAL jegyzõ KIS ERZSI énekmûvészete: egyfajta halandzsa, mélységes jelentéssel. Goda úgy gondolkodtat el, hogy konkrétumnak, sugalmazó szándéknak abban nincs szerepe. Egyes helyzetekben szájba rág, de céllal: a konkretizálás az értelemmé összeálló különös blabla ritmustalanságát töri meg ritmusával.

A színpadon steril-kecses japán falrendszer; keretekre feszített rizspapír-építmény, késõbb ragyogó árnyjátékokat láttató felület. Egyik oldalán japánosan a padlóra konstruált tér, a másikon nagymama nappalija csipkével, porcelánkutyával (Anubisz?). A fal rejtekajtóin, kinyitott, felhúzott, kitolt, betolt nyiladékain talányos szereplõk közlekednek. Látjuk Kiss Erzsit mint tökéletesen ,,elkészített" gésa-bemondónõt, rémisztõ-mosolyfakasztó médiahosztesszt, aki felvételrõl szóló hangjával együttdalolva végigbûvöli az elõadást. Ha nem énekel, halandzsa-híreket mond, az elõadás szereplõivel próbál interjút készíteni, de nem jár sikerrel, hiszen figyelme csak önmagára irányul. Gyártott kép õ, fröccsöntött kultuszfigura, vagy hûvös porcelánbáb, mint korunk képernyõvitézeinek és -vitéznõinek szinte mindegyike.

A nagymamai térben kopasz butoh-táncosnõ (az öreg Ízisz) araszol, alig-mozgásával lassítja, fékezi a másik térfél vizuális és verbális habzását. Száz évvel ezelõtti, dagerrotíp fényképfelvételrõl, vagy szalonvígjátékból szalasztott társaság pózol a két térfél közt: felbukkan az emlegetett fényképezõgép-típus is, kis fadoboz, míves állványon. A gépbõl fél puska: tus és ravasz lóg ki. Anubisz,
a halál, papírmasé kutyafejû, elegáns figura a fényképész, aki gépének tetején apró célkeresztet hajt fel. A társaság izgatottan-rémülten áll tablóba, puskavégre. Látunk papírházat mûtõasztalon - orvos csoport operálja, majd szedi szét, hogy anyagából erdõt építsen - , sebészkés alá kerül maga Anubisz is, felnyitott fejébõl filmszalag kerül elõ.

Artus Osiris kommentárok, 2002 Fotó: Molnár Kata

Nehéz és értelmetlen is leltárt készíteni az Osiris tudósítások minden jelenetérõl. Vadul sorjáznak az izgalmas, meghökkentõ ötletek, az egymásba olvadó jelenetek. Goda a regeteg párhuzamos cselekménnyel szándékosan osztja meg figyelmünket, teszi csaknem lehetetlenné az elõadás maradéktalan befogadását. Különbözõ korokból, kultúrákból szalasztott hõsei az õsi történetek egyetemlegességét, bárhol, bármikor megtörténhetõségét szimbolizálják.

A hatalmas, bonyolult masinéria szinte mindvégig azonos hõfokon dolgozik. Mitológiai és profán utalások, aktuális és örök érvényû, szimbolikus képek halmozódnak egymásra. A sors, ismétlõdve, némi fáziseltolódással, újra és újra beteljesíti önmagát. Egy-egy tett következményei évszázadokon, évezredeken szaladnak át, mint a villám, elkerülhetetlenül, feltartóztathatatlanul. Harsányság és intimitás, hagyomány és lázadás képei követik egymást. Egy tragikusan szép jelenetben (az elõadás színlapján látható képet is innen kölcsönözték) hatalmas, szoros nylonzsákba csomagolt pár teázik egy finom csipkével letakart kecses asztalkánál. A testükre zsugorfóliaként tapadó anyag kirajzolja minden porcikájukat. Együtt vannak, de nem egymással: a csomagolás önmagukba zárja õket. Nem látják, nem hallják a másikat, nem érinthetik meg egymás bõrét, nem kortyolhatnak a csészébol. Együtt ülnek, mint két, süket, néma, vak szobor. Ellentétük két meztelen fiatal: fedetlen testük õszinte, zavarba ejtõ természetessége szétsugárzik a színpadon.

Az elõadás végén az egész misztériumjátéki kar a japán fal mögé kerül. A háttérben felvillanó reflektorfény mozdulatlan testük árnyképét vetíti a rizspapírra. Árnyak mind: hiszen ebben az önmagát ismétlõ, izgága árnyékvilágban valamennyien csak azok vagyunk.