– Spoerri úr! Ön Romániában született, és tizenkét éves koráig ott is élt. Beszél még románul?

Daniel Spoerri: Való igaz, Romániában kezdtem iskolába járni, sõt még fekete inget is viseltem, mint a Hitlerjugend. Ez már Antonescu idején volt. Csak aztán vették észre, hogy zsidó nevem van: Feinstein. Apám ugyanis zsidó volt, de kitért zsidó, missziót vezetett a zsidók hittérítésére. És amikor rájöttek erre a rettenetes tényre, a legrövidebb úton kitették a szûrömet, és át kellett mennem egy zsidó iskolába. Na, ott meg azt mondták: ez nem is igazi zsidó! Elõször is nem zsidó vallású, másodszor pedig az apja zsidó, és nem az anyja, márpedig a zsidóságban, mint tudjuk, az anya számít. Kénytelenek voltak felvenni, de nem jártam be, legalábbis nem emlékszem, hogy bejártam volna; levegõnek néztek, nem vettek rólam tudomást. És akkor én se vettem tudomást az iskoláról, így aztán, hogy a kérdésükre válaszoljak, románul nem tudok egy árva mukkot sem, semmi nem maradt meg az emlékezetemben.

– Otthon ezek szerint németül beszéltek?

D.S.: Igen, a szüleim azt akarták, hogy tanuljunk meg rendesen németül. Anyám ugyanis svájci születésû volt, neki volt Spoerri a leánykori neve, és úgy tervezte, hogy egy szép napon mindahányan visszatelepülünk Svájcba, és ott fogunk élni - hatan voltunk testvérek, és én voltam a legidõsebb. Tizenkét éves voltam, amikor eljöttünk. Éppen az idén volt hatvan éve, hogy apám meghalt - a jasi pogromban, ahol halomra gyilkolták a zsidókat. A románok errõl mind a mai napig nem vesznek tudomást, a román tankönyvekben még mindig az áll, hogy náluk soha nem volt zsidóüldözés - Magyarországgal ellentétben, ahol nagyon sok zsidót kiirtottak, ha jól tudom, a legtöbbet Közép-Európában...

– Félmilliót...

Daniel Spoerri: ...igen, félmilliót. És tény, hogy a románok jóval kevesebbet, de azért ott is folyt vér nem kevés. Svájcban azután azonnal beírattak egy helyi iskolába, és soha többé nem beszéltem románul. Ma már egy-egy szó- vagy mondatfoszlány sem jön vissza - pedig azt mondják, öregkorban minden visszajön, visszajön az egész ifjúságunk.

– Járt azóta Romániában?

D.S.: Soha. És most, amikor közelebb vagyok Romániához, mint a kitelepülésünk óta bármikor, éppen ma jelentettem ki a feleségemnek: soha nem fogok visszamenni Romániába. Nincsenek meg már az egykori helyszínek sem, Galatiban az utcákat is máshogyan hívják...

Daniel Spoerri Sevillai sorozat Nr. 12: Német (berlini) étkészlet a Nr. 2 scanachrome-ján koponyával, 50 frankos hamis bankjeggyel, Combas szignójával. eaten by... Robert Combas és a sevillai fogadás vendégei. Párizs, Atelier rue de Retrait, 1991. november 19. 80x160x40 cm • Fotók: Rosta József

– Kanyarodjunk akkor vissza a svájci évekhez: eredetileg táncosnak készült, sõt el is indult a hivatásos táncospályán. Mi késztette arra, hogy kis idõ múltán pályát váltson?

D.S.: Nézzék, nálam minden mindig spontánul, magától jött. Nekem ugyanis úgyszólván a semmibõl, a magam erejébõl kellett megtalálnom magamat. Emigráns gyerekként a nagybátyámnál nõttem fel. Életrevaló suhanc voltam, efelõl semmi kétség, de nem végeztem komolyabb iskolát, csak a minimálisan kötelezõ hét osztályt - azaz négyet plusz hármat -, és gõzöm sem volt, hogy mihez kezdjek magammal. No igen, és fiatalság bolondság, mi is lejártunk az Egzisztencialisták pincéjébe - hogy mi az az egzisztencializmus, arról persze lövésünk se volt, de így hívták azt a dzsesszpincét Bernben -, és én táncoltam, mint egy eszeveszett. Ha tudják, mi az a vitustánc, el tudják képzelni, hogyan táncoltam én ott akkor. No és jártak oda Zürichbõl is, látták, ahogy lejtem, mint akit démon szállt meg, és azt mondták egymásnak: te, ez egy született táncos! De soha nem lesz belõle profi, mert ahhoz fegyelmeznie kellene magát. Én meg összeakadtam egy emberrel, egy pszichológussal, aki korábban maga is balett-táncos volt, és õ tanácsolta, hogy iratkozzam be a tánciskolába. Ott meg volt egy tanár Zürichbõl, egy jugoszláv pasas, õ meg a szemembe mondta: nem hitte volna, hogy eljutok idáig. De hát mindez túl késõn volt, a balettet gyerekkorban kell elkezdeni. Mégis folytatódott a dolog: kerestek valakit Bernben, és az ottani balettmesternõnek is nagyon tetszett, amit csináltam, pedig technikám, az nem volt. Csak hát Bernben hiányoztak azok a balettrajongók, akik pontosan odafigyeltek volna rá, hogy melyik lépést milyen pontosan hatja végre az ember. A balettmesternõ meg korábban kifejezéstánccal foglalkozott, így aztán neki sem a technika volt a legfontosabb. Egy szó, mint száz, felvettek a berni táncszínházba, elsõ táncos lettem - de igazában csak afféle szalonstatiszta voltam, operettekben kellett táncolnom, amit én rühelltem.

– Ezek szerint anélkül lett táncos, hogy igazában táncos akart volna lenni?

D.S.: Pontosan. Mert hogy igazában én mindig is írni akartam. Elkezdtem rendezni, díszletezni, voltam segédrendezõ is, de a színház is nagy csalódás volt: hogy folyton, még mindig csak a Goethe meg a Schiller! Aztán volt egy pillanat az életemben: az ulmi Bauhausban fölmerült, hogy filmosztályt vagy kísérleti színház-osztályt indítsanak-e, és a diákok engem javasoltak, én meg azt mondtam: kísérleti színházat, igen, azt szívesen csinálnék. Az igazgató azonban filmet akart, mondván: a színház elavult dolog, így nem lett a tervbõl semmi. Pedig lehetett volna, hogy ott maradok és a kísérleti színházzal foglakozok. De végül jött egy pont, amikor elegem lett a színházból. Fogtam magam, és elmentem Párizsba egy új ötlettel - ez az ötlet pedig a multiple volt. Akkoriban Tinguely környezetében éltem, Tinguely ifjúkori barátom volt, én húsz voltam, õ pedig huszonöt, a felesége pedig, Eva Aeppli, mindmáig a legjobb barátaim egyike.

– Olaszországi szoborkertjében külön kiállítást szentelt ennek a barátságnak...

D.S.: Úgy van! 1999-ben. Látom, készültek belõlem... No igen, és akkor összejöttem egy újabb pszichológussal, aki történetesen a színekrõl írt disszertációt, a színek kifejezõerejérõl, a tesztjét, ami egy színpiramis, még ma is használják Németországban. Szóval, hogy a piros az erotikus szín, a kék a józanság színe, a lila, az meg a kettõ között van - jellemzõ, hogy az egyházban ez az egyik fõ szín -, és akkor én, mert tudtam errõl a színpiramisról, akartam csinálni egy színbalettet, vagyis mozgásba ültetni át a színeket. És ehhez kértem a Tinguely segítségét. Aztán rendeztünk Ionescót is - Ionescót még Bernben ismertem meg, eljött a színházba, ahol táncoltam, és tartott egy elõadást, és az engem sokkal jobban érdekelt, mint az idióta operettek; sokat voltam színpadon, de mindig ilyen, túlnyomórészt néma szerepekben. Mert hogy pantomimet is tanultam, Marcel Marceau tanáránál, Michel de Crue-nál. Hétszáz frankot kerestem havonta, de hát az egy kis színház volt, az egész balettegyüttes tíz fõbõl állt.

Daniel Spoerri La création de l'homme (Az ember teremtése), 1991 asszamblázs, scanachrom nagyítás, vászon, fa, Párizs, Atelier rue de Retrait, 1991. november 19. 213x123x83 cm • Fotó: Rosta József

– És akkor egy szép napon elege volt, és Párizsnak vette az útját?

D.S.: Igen, mert ott voltak a barátaim, de meg azért is, mert addigra már megérlelõdött bennem a multiple-k ötlete: vagyis, hogy ne egy új mûvet hozzunk létre, hanem vegyünk egy kész tárgyat, és azt sokszorosítsuk. Azaz egy olyan formát akartam, amely nem függ a személyes kézjegytõl. Létrehoztam egy kiadót, az Edition MAT-ot - MAT annyit tesz: Multiplication d'Art Transformable -, és így jött létre az elsõ multiple-kiállítás. Mindenkitõl, aki egyszeriben benne volt a mouvement-csoportban - Tinguely, Cocteau, Paul Bury, Dieter Roth, Vasarely, Duchamp, Man Ray -, kaptam valamit az Edition számára. És akkor elkezdtem járni Európát egy rakás csavarokkal telepakolt bõrönddel. Stockholmban, Londonban, Milánóban, Párizsban - mindenütt volt kiállításunk, de éppen csak hogy meg tudtam élni belõle. Kétszáz márkáért vagy frankért adtunk el egy-egy példányt, amibõl az illetõ mûvész minden esetben ötven márkát vagy frankot kapott - az egész makulátlanul demokratikus alapon mûködött.

– A demokrácia ezek szerint nem feltétlenül garantálja az anyagi sikert...

D.S.: Nem, a legkevésbé sem! De nekünk akkor nem is ez volt a fontos. Mást akartunk, mint ami addig volt, nem akartuk ugyanazt ismételni, amit mások már megcsináltak. És nálam ekkor lépett be a képbe a rögzítés ötlete: hogy egy mozdulatot, egy pillanatot rögzítsek, kimerevítsek. Ez volt a kiváltó ok. No meg az is, hogy akkoriban konkrét verseket is írtam. És a konkrét versek szintén egyfajta donnée á voir-ok, szóval nem személyes vélemények, hanem szerkezetek, amiket azután az olvasó tölthet ki. Így pedig számomra is kézenfekvõ volt, hogy azt mondjam: én fogom a tárgyakat, fölragasztom õket, aztán majd a közönség belelát, amit akar. De persze ez is teljesen eladhatatlan volt. És fõleg olyasvalami, amit nem lehetett tovább fejleszteni. Egy ilyen ,,csapda"-kép már végállapot. Mint ahogy Yves Klein esetében is: a kék kép után nem lehet mást csinálni, mint kék képeket. Nekünk, a ,,nouveau réaliste"-oknak mindegyikünknek megvolt a maga koncepciója: Armand-nak az akkumuláció, egyazon tárgy halmozása, vagyis hogy száz kanál együtt több, mint száz kanál egyenként, a mennyiség átcsap minõségbe... Tinguely a mozgással, Yves Klein a színnel, én pedig világ-kivágatokkal manipuláltam. De nem csinálhattam egész életemben ugyanazt a dolgot. És akkor, mint Houdini, mindenáron ki akartam szabadulni belõle. És egész életemben végigkísért ez a szabaduláskényszer: hogy újrakezdjek, hogy ne ugyanazt ismételjem a végtelenségig.

Daniel Spoerri La garage de l'écorché (A megnyúzott garázsa), 1994 asszamblázs, 117x67x15 cm Fotó: Rosta József

– 1968-ban, ebben a politikailag igencsak viharos esztendõben vendéglõt nyitott Düsseldorfban: a vendéglõnyitásnak volt-e köze a politikai felforduláshoz?

D.S.: Semmi. Gõzöm sem volt a politikai történésekrõl. Én ugyanis Görögországból érkeztem, ahová éppen azért menekültem, mert kétségeim támadtak a mûvészegzisztenciát illetõleg. És ott, Görögországban fel is adtam a csapdaképek merõben intellektuális kérdésfölvetését, és emocionálisabb ügyekkel kezdtem foglalkozni. Miután visszajöttem Görögországból, a barátaim, Tinguely is, mind azt mondták: neked teljesen elment az eszed, most, amikor a nouveau réalisme kezd ismertté válni, te megint valami másba kezdesz. Számomra azonban, azután az egy év után, amit a szigeten töltöttem, világos volt, hogy az emocionális ügyek fontosabbak. Aztán jöttek más dolgok, mint a musée sentimental, ami magasabb szinten ugyancsak a csapdakép egy formája, csak éppen egy egész városé, egy város kulcsfogalmaié, amelyekhez megkeresi az ember az objekteket.

– Hogyan kötött ki éppen Symi szép szigetén?

D.S.: Symi akkor egyáltalán nem volt szép: Symin akkor még semmi se volt, egyetlen szálloda sem; volt rajta egy kikötõ, néhány vendéglõ, még szobát se lehetett bérelni, hanem csak ágyat, turisták így véletlenül se vetõdtek arra. Telefon talán kettõ volt, autóút egy sem, gyalogösvények vezettek mindenhová, a kolostorba is a sziget másik végén. Húst sem lehetett mindig kapni, ha levágtak egy tehenet, addig osztották, amíg el nem fogyott, az asszonyok meg sorban álltak és veszekedtek, hogy kinek jutnak a jobb falatok. De nekem ez nagyszerû volt, pontosan erre volt szükségem: a ,,vad gondolkodásra", ahogyan Lévy-Strauss nevezi.

– És ott írta meg az elsõ szakácskönyvét?

D.S.: Igen, olvasmányként ugyanis egy vaskos könyvet vittem magammal, a Larousse gastronomique-ot, és kiolvastam az elsõ betûtõl az utolsóig. És írtam egy levelet a kiadónak, megírtam neki az összes hibát, amit a könyvben találtam. Például, hogy a román levest ,,tchorbá"-nak nevezik benne, de nem csak, hogy a nevét rosszul írták, hanem közlik róla, hogy az egy halleves - pedig ciorba egyszerûen csak annyit jelent: leves. És ilyen dolgokat találtam tucatjával.

– A kiadó válaszolt a levélre?

D.S.: Nem. És tudom azt is, hogy miért nem: senkit nem érdekel, hogy mit mond valaki, aki nem tartozik a szakmához, aki kívülrõl jött. Mint az egyházban: ott is csak arra kapják fel a fejüket, ha egy néhai püspök, egy belsõ ellenzéki tagadja meg a dogmákat. A profi szakácsokat sem érdekelte, amit én mondtam, csak csóválták a fejüket, és közölték, hogy elment az eszem. Ma meg már voltaképpen ez egész elavult ügy, lejárt lemez - istenem, hány éve már annak is, hogy neodadát meg pszeudodadát csináltunk! Szóval, igazában ezek már múzeumi ügyek. A Larousse azóta kiadta a sokadik javított változatot, a szakácsmûvészet pedig ugyanúgy globalizálódott, mint minden más. Peter Kubelka sokat tudna errõl mesélni. Megjegyzem, három napja vagyok Magyarországon, de még nem sikerült egy jót ennem.

– Ezen a téren szívesen adunk tanácsot. De ha már a vendéglõknél tartunk: a düsseldorfi vendéglõje igazában dadaista akció volt?

D.S.: Nem, vagy legalábbis nem kifejezetten. Amit ott, késõbb pedig a bankettjeimmel csináltam, az elsõsorban az ízlés megkérdõjelezése volt. Mert szinte mindent ezen a világon meg lehet enni - a földet is, a legtöbb állat eszik földet, hogy tisztítsa a gyomrát -, és én azt akartam megmutatni, hogy az étkezési szokásaink, a fogásaink, a menüsoraink és a többi kilencvenöt százaléka színtiszta konvenció. Alapjában véve háromféle konyha létezik: a szegényeké, amelyik a kevésbõl kreál, a gazdagoké, amelyik a fölöslegbõl komponál, és van a polgári konyha, amelyik zseniálisan kombinálja mindazt, ami helyileg éppen kapható. Tehát, hogy a paprikát meg a gulyáshúst kombinálják, mert itt ez terem és ez kapható, vagy hogy Romániában hagymát, szalonnát és esetleg juhtúrót adnak a mamaligához, vagyis a kukoricakásához - ez tökéletes! Megvan benne minden, ami kell: szénhidrát is, vitamin is, tisztít is - egy egész életen át el lehet élni rajta.

– A düsseldorfi vendéglõ vendégei tudták, hogy nem egyszerû fogyasztók, hanem mûvészeti kísérletek közremûködõi is?

D.S.: Nem tudták, én legalábbis igyekeztem titkolni elõlük. Bejöttek, rendeltek, ettek-ittak, aztán, amikor fizetni akartak, odalépett a pincér, és kiemelte a ,,kompozíciót", tudniillik minden asztalba be volt süllyesztve egy lap. És ezt a lapot szépen elraktuk egy szekrénybe, aztán jött a ragasztómester, és rögzített mindent úgy, ahogyan a vendégek ,,megkomponálták".

Daniel Spoerri Les Lépreux d'Island (Izlandi leprások), 1993 asszamblázs 19. századi eredeti rézkarcon, 71x51x30 cm Fotó: Rosta József

– Düsseldorfban vendéglõje volt, Párizs környékén malmot vásárolt, 78-ban pedig meghívták Kölnbe, hogy tanítson az ottani képzõ- és iparmûvészeti szakfõiskolán. Mit tanított és kiknek?

D.S.: Amikor megérkeztem Kölnbe, fogalmam sem volt, mit fogok csinálni. Én magam, ugye, nem végeztem mûvészeti akadémiát, nem tudok rajzolni sem, a klasszikus képzõmûvész technikái egyszerûen nincsenek a birtokomban.

Viszont már Párizsban szerveztem egy bankettet vagy lakomát, a société homonyme-ot, azaz a ,,homonim társaság"-ot. És akkor megnéztem a kölni telefonkönyvben, lakik-e ott Friedrich Schiller. Kettõ is lakott! És lakott egy Johann Wolfgang Goethe is, és akkor már tudtam, hogy mit fogok csinálni a diákjaimmal: lakomát, amire meghívjuk a leghíresebb nevek viselõit. És akkor kihirdettem, hogy aki szeretne közremûködni a lakoma elõkészítésében, minden kedden és csütörtökön tizenegykor jöjjön a szobámba. És akkor már a diákjaimmal együtt keresgéltünk tovább a telefonkönyvben, találtunk például egy Albrecht Dürert, sõt egy Julius Caesart is! És persze egy csomó olyan ,,közönséges" nevet is, mint Wagner, Schubert, Schumann, ilyen egészen mindennapi neveket. És akkor még tovább bonyolítottuk a dolgot, mert azt mondtuk, hogy a húst például a Schumann-féle húsüzletbõl vesszük, a pékárut a Wagner-féle sütödébõl és így tovább. És akkor volt egy zenészek asztala, egy filozófusok asztala, mert volt egy Karl Marxunk is - á, most már emlékszem, pontosan hogyan is jött az ötlet! A kölni iskola igazgatóját ugyanis Karl Marxnak hívták. És Georg Jappe, a mûvészetkritikus megkérdezte, hogy miért jöttem Kölnbe. Mire én azt mondtam, ha Karl Marx kér, hogy jöjjek Kölnbe tanítani, nem mondhatok nemet. Igen, így kezdõdött.

– Egy ilyen lakomával annak idején nálunk is nagy sikert arathatott volna...

D.S.: Azt elhiszem, annál inkább, mivel nem csak Marxunk volt, de volt egy Friedrich Engelsünk is, igaz, hogy õ történetesen lelkész volt. Teljesen azért nem lehettünk ortodoxok, mert volt egy Trockijunk, de még egy Hamletünk is, és mind hozta a feleségét is. Na jó, mondtam magamban, de mit fognak ezek kezdeni egymással? És akkor valaki egy nappal a lakoma elõtt megkérdezte, hogy, ugye, lesznek majd ültetõkártyák is? És ez volt a megmentõ ötlet, mert errõl persze teljesen megfeledkeztünk. Mi ugyan tudtuk, hogy ki kicsoda, de az emberek nem tudhatták egymásról. És akkor sebtében megcsináltuk a névkártyákat, és ezek alapján aztán be tudták azonosítani egymát a vendégek, hogy: ,,Van szerencsém, Wagner úr!", meg: ,,Tiszteletem, Schiller úr!", és így tovább. És volt egy remek grafikusunk, aki tervezett egy gyönyörû étlapot, hommage à Karl Marx, és azon rajta volt a meghívott ,,hírességek" neve is. És a vendégek három órán keresztül járkáltak asztaltól asztalig, hogy szignáltassák egymással az étlapjukat. És a végén mindenki négyszáznegyven hamis aláírással ment haza! ,,Schiller megvan már? Nem, Schiller még hiányzik!" És persze az ételek is, mert van, ugye, egy sor híres emberrõl elnevezett specialitás, mint Chateaubriand-szelet, Stroganoff-bélszín, Bismarck-hering és így tovább, és mi ezeket is mind összeszedtük. És így találtam meg azt, amivel aztán az egész tanítás alatt foglakoztam. Összesen 19 ilyen tematikus kiállítást szerveztünk. Persze mindig a diákjaimmal, mert a rajzokat, a plakátokat nekik kellett elkészíteniük.

– A bankettek tematikai skálája valóban zavarba ejtõen gazdag: pacalcsapdák, csillagok, répa és káposzta, hosszú meg búcsúbankett, sõt terítékre került, ha jól tudjuk, a Szép és a Szörnyeteg, de még Alice Csodaországban is...

D.S.: Jó, hogy említik, mert talán ez volt az egyik legszebb. Harry Szeemann még a zürichi Kunsthausba is el akarta vinni. De ez aztán mégsem jött össze, mert csak két diákot vihettem volna magammal. Mi azonban vagy ötvenen építettük fel a kiállítást! Az nem megy, mondta Szeemann. Akkor nem lesz kiállítás, mondtam én. Aztán csináltunk egy labirintus-kiállítást, ahol a látás helyett, mert a mûvészet mindig látással operál, a többi érzékre helyeztük a hangsúlyt: a tapintásra, a térérzékelésre...

– 1983-ban Münchenbe hívták tanítani. Folytatódtak a lakomák?

D.S.: Óhatatlanul, mert amikor Münchenbe érkeztem, éppen nagy ünnepség volt, az akadémia fennállásának 175. évfordulója, és az egyik tanár nagyképûen megkérdezte: kolléga úr, nem tudna rendezni nekünk is egy ilyen bankettet? Én meg azt feleltem: nektek nem, a diákoknak igen! De hát azok hétszázan vannak! Na és? Csinálok én ezernek is, de nem nektek! Nektek is ugyanúgy fizetnetek kell, mint a többieknek! Ez lett az asztrológiai lakoma, az asztro-gasztro tizenkét csillagos bankett. Az aulában leterítettem a padlóra a tizenkét asztrológiai jegy képét, és megint csak plakát útján meghirdettem, hogy akit érdekel, jöjjön ekkor és ekkor az aulába. Szétosztottam a diákokat jegyek szerint, és a végére kijött, hogy nagyjából minden jegyre heten jutottak, összesen tehát vagy százan vettek részt az elõkészítésben. Az akadémiát is felosztottuk jegyek szerint - kosok, bikák a kertbe, halak a tóba, oroszlán az épület tetejére, elvégre õ a király -, és persze a menüt is a jegyekhez igazítottuk. A halak például szardíniásdobozokat halászhattak ki mágnessel a tóból - akkor még voltak vas konzervdobozok -, és így tovább. De aztán az egész kishíján botrányba fúlt, mert mi ezer-kétezer emberrel számoltunk, ehelyett azonban ötezren jöttek! És a münchenieknek van ez a rettenetes szokásuk, az októberi sörfesztiválról, hogy folyton kurjongatnak-óbégatnak, és ez szörnyû volt; jóformán eltaposott bennünket a sokadalom. De legalább szépen indult a müncheni pályafutásom; és késõbb is így folytattuk, évente mintegy másfél ilyen projektet állítottunk talpra, összesen tizenkilencet. Az akadémián persze öt hónapig szünet van, vagyis a másfél projektet fél év alatt hoztuk össze.

– Ma is szervez ilyen lakomákat?

D.S.: Hogyne! Ez a kiállítás például* elõzõleg Regensburgban volt, és a Paul Liska mindenáron akart egy bankettet. Rendben van, mondtam, de sokba fog kerülni! Nem én kerülök sokba, hanem a menü. Végül is - magában a kiállítóteremben, egy rendezvényszervezõ szolgálattal - megcsináltuk a palindróm bankettet, ami egy nagyon összetett dolog: kávéval indul, de a kávé valójában egy majdnem fekete gombaleves, aztán jön a fagylalt, amely igazában különbözõ zöldségekkel színesített krumplipüré, és így tovább. Elég bonyolult az elkészítése, és bevallom, egy kicsit már fárasztanak az örökös bankettek.

– Ma mit csinál a legszívesebben?

D.S.: Kisplasztikákat, mostanában valahogy ezekkel bíbelõdöm a legszívesebben. Magam sem tudnám megmondani, hogy miért: most itt tartok. Engem soha nem érdekeltek a monomán megszállottak, akik egész életüket egy nagy konstrukció, valamilyen megalomániás projekt megvalósítására tették fel. Nem unalmas egész életen át ugyanazt csinálni? Ha választanom kell, uram bocsá', Kant és Montaigne közül, habozás nélkül az utóbbira szavazok. És nem érdekel az átlag sem; amikor a gyilkossági vizsgálatok sorozatán dolgoztam, ott is a kivétel izgatott, hogy valaki miért képes ilyen dolgokra. Mert a konstans, a sztenderd érték igazában csak statisztikai váz, konstrukció, és dögunalmas, minden más pedig kivétel: és a kivételek skálája, tetszik vagy nem, a zsenitõl a gyilkosig terjed - Montaigne-tõl Londruig.

– A gyilkosok mellett a szenteknek is szánt idõt: Bretagne-ban filmet forgatott az ottani szent forrásokról.

D.S.: Igen, de nem csak én forgattam: Marie-Louise Plessennel készítettem, aki a feleségem volt, vagy késõbb a feleségem lett, mindenesetre együtt éltünk. Gyógyrituálék breton forrásoknál, ez volt a címe. Igazában már csak emlékekrõl, reliktumokról van szó, a hagyomány általában már kihalt, de itt-ott még föl lehetett lelni az eredeti szokások nyomait. Az egyik forráshoz például olyan nõk jártak, akiknek szülés után kevés volt a tejük: meg kellett mosniuk a mellüket a forrás vizében, és haza is kellett vinniük a vízbõl, és otthon minden nap inniuk belõle. Rendszerint át is kellett bújniuk az oltár alatt, úgymond, hogy kifejezzék alázatukat a tejanya iránt, akit persze nagyon szépen megfaragtak, hatalmas emlõkkel meg a szoptatós kisfiúcskával. Bretagne-ban amúgy is a legkülönösebb szentek léteztek, kilencszáz volt belõlük, akiket a római egyház nem is kanonizált, hanem a helybeliek kreálták õket mintegy a maguk szórakoztatására. Volt például egy termékenység-serkentõ szentjük, annak igazi fallosza volt, egy jókora farúd, amibõl a nõk lekapartak maguknak egy darabkát, és ahogy fogyott a fa, hátulról mindig elõrébb tolták egy kicsit. Aztán összeállítottam egy breton patikát is, ezt most nem hoztuk el, túl bonyolult volna. Száztizenhét üveg a száztizenhét gyógyforrás vizével. És csináltunk hozzá egy könyvet is, amit ma már lehetetlen megszerezni, egy nagyon szép és nagyon unalmas könyvet, mert nincs benne más, csak a források leírásai - mint egy túrakalauzban. Egyszóval, én mindig örömömet leltem az ilyen kicsit õrült vállalkozásokban.

Daniel Spoerri Rókáéval összehasonlított emberi ábrázatok, 1995, objektek, scanachrom nagyítás, vászon, fa 185x100x30 cm Fotó: Rosta József

– Svájc, Németország, Franciaország, Olaszország - ez a négy ország a maga saját kultúrájával hogyan, mennyire volt hatással a mûvészetére?

D.S.: Nem tudom, csakugyan befolyásoltak-e. Tény, hogy mind a négy országban éltem, és most már több mint tíz éve Olaszországban lakom. A konyha persze mind a négy országban más, de ha most belemennék ennek a taglalásába, holnapig se jutnék a végére. Az biztos, hogy mind a négy országban tanultam valamit. És mind a mai napig más érzés, ha németül, mint ha franciául írok valamit; az olaszt csak élõszóban használom. Az elsõ és legfontosabb nyelvem mindenesetre a német. Angolul nem tanultam, az csak úgy rám ragadt. Ha az ember beszél németül és franciául, akkor automatikusan beszél angolul is. 64-ben magam is megjártam Amerikát, de aztán szánt szándékkal visszajöttem - volt, aki a csoportunkból ott maradt, Armand például -, mert sokkal izgalmasabbnak találtam Európát a maga bonyolult történelmével. Most például Magyarország történelmérõl olvasok egy nagyon lenyûgözõ könyvet, egy újságíró írta, de nagyon szuverén és szellemes módon. Hogy a magyarok miért õrizték meg a nyelvüket; mert a románok átvették a római birodalom nyelvét, a magyarok meg - noha itt, ha jól tudom, még hosszabb ideig maradt fenn a római uralom - egyáltalán nem. Ez azért mégiscsak különös, nem? Afféle kémiai, nyelvi-kémiai reakciók ezek, és lenyûgözõek!

– Lehet, hogy a nõkön múlott?

D.S.: A magyar nõkön? Igen, az lehet! Az anyákon. Nem, azt hiszem, inkább arról lehetett szó, hogy a magyarok egységesebb törzset alkottak, a románok meg teljesen keverék nép voltak.

– Nekünk, magyaroknak mindmáig szent ügyünk a nemzeti nyelv...

D.S.: Elhiszem! Van egy barátom Olaszországban, aki a Bánátból származik, azt hiszem, az anyja volt magyar. Beszél románul, németül és magyarul, és azt mondja, hogy a magyarban több fonéma, több ,,õshang" van, mint bármely más európai nyelvben. És a magyarból sokkal több nyelvet lehet levezetni, mint a többi európai nyelvbõl. Mert hogy a magyarban, ha jól emlékszem, hetven százalék van meg ezekbõl a fonémákból, a latinban pedig csak tizenöt százalék. Na, ennyit a nyelvelméletrõl!

– A helyzet az, hogy etimológiailag a magyar is totális keverék...

D.S.: Bizonyára! Engem hangzásában a törökre emlékeztet a legjobban, és olvastam is, hogy sokat vett át különbözõ török nyelvekbõl... Németországban, ugye, gyakran hallok török beszédet, és ha a magyar valamire emlékeztet, hát leginkább a törökre.

– Friedrich Nietzsche a Víg tudományhoz írott ajánlásában jó fogazatot és jó gyomrot kíván olvasóinak filozófiája megemésztéséhez. Mit kíván Daniel Spoerri az elsõ magyarországi Spoerri-kiállítás látogatóinak?

D.S.: Erõs gyomrot, azt én is kívánnék magamnak, de nem a mûvészet, hanem az alkohol befogadásához! Azt hiszem, Önök túlbecsülnek engem: nem hiszem, hogy az én dolgaimhoz még erõs gyomor kellene, hogy nehezen emészthetõk lennének. Az emberek, én egyre inkább úgy látom, arra reagálnak, ami éppen sokkolja õket. Annak idején bizonyára sokkoló volt, hogy fogtam a piszkos edényeket, és egyszerûen fölakasztottam õket a falra. Ma ez már a kutyát sem érdekli: megnézik, persze, de sokknak már semmiképp sem sokk.

(A beszélgetés 2002. október 20-án készült.)