De a félreértéseket már azért is vállalom, mert nem ismerem személyesen Imre Mariannt - és csak e szöveg befejezése után fogom felkeresni. Megkísérlem a kiállítást önmagam értelmezni, gondolataimat pedig utólag ellenõrizni (ld.: P.s.). E kísérletre a kiállításon szerzett élmény késztetett: vajon az érzékelt cool, minimal art-ot, arte povera-t idézõ vizualitás filozófiai referenciarendszere mellett (ellenére) mennyire, milyen mértékben emocionális és narratív.

A térben megjelenõ egyszerû anyagok (beton, cérna, fa) letisztult, tömör költõi nyelven szólalnak meg, épp ezért enigmatikusak, ám ha következetesen jelentéseket rendelünk hozzájuk ,,szofisztikusan" beszédesekké válnak.

Az installációk a nézõben elmélkedõ dialógust kezdeményeznek, a vallás és a filozófia gondolataihoz visznek, miközben érzékletesen ábrázolják a misztikus, spirituális dimenziók és az anyagi világ kapcsolatát.

Mivel a bejárattal szemben rögtön egy Szent Cecíliát ábrázoló kép (Szent Cecília, 1997), egy barokk szobor átrajzolt fotója fogad, a legbelsõ teremben pedig egy élethû bronzkéz (akár egy ereklyetartó) zárja a sort, Cecília történetén keresztül próbáltam a látottak közötti összefüggéseket megtalálni. Igaz, a három külön teremben bemutatott három installáció (Tüdõ, 2000, Egy fekete terem, 1996/2000, Vágy, 2002) különbözõ idõben készült, és címeikkel sem kapcsolódnak a legendához, mégis, mintha utalásszerûen érintenék azt.

Imre Mariann Szent Cecília, 1997 vegyes technika, fotóemulzió, 70x100 cm

A Képtár mind a négy helységét igénybe vevõ ,,tárlat" egyetlen installációként (is) értelmezhetõ, amely összességében ,,reprodukál": nemcsak Szent Cecília életének mozzanatait idézi, de a szent kultuszhelyét, házát, templomát, sõt a kultuszt tápláló gondolatrendszert is.

Imre Mariann azért választotta Szent Cecíliát, ahogy Tatai Erzsébet írja a Szent Cecília installáció kapcsán - amely jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható -, mert e vértanú legendája a többi szent életének történetét is reprezentálja, a tipikus fordulatokat magába sûríti.

De talán van a választásának egy személyes oka is. Imre Mariann 1999-ben római ösztöndíjas volt, és talán ekkor esett a S. Cecilia in Transtevere templom együttes bûvöletébe, amely maga is olyan, mint Róma - kicsiben. Antik római, román, gót, reneszánsz és barokk építészeti elemek, Cavellini-freskók, Arnolfo di Cambio és Stefano Maderno szobrai adják az összképet, olyan utazásra invitálva, amely, miközben a történelmi korokat bejárja, a gondolkodás és megismerés történetét is végigkíséri.

És lehet még egy ok: Cecília történetében több epizód is az érzékelésrõl, a látható és nem látható világ ellentétérõl és összefonódásáról szól.

A bejárattal szembeni falon egyszerû keretben, üveg alatt egy vegyes technikával készült kép fogad, címe: Szent Cecília (1997). A képen fekvõ nõalak látható, a római S. Cecilia in Transtevere templomban lévõ fehér márvány Szent Cecília szobor, amelyet Stefano Maderno készített 1599-ben vagy 1600-ban. Maderno abból az alkalomból kapott a szobor elkészítésére megbízást, hogy Sfodrato bíboros felbontatta a véretanú sírját. Ekkor, - és talán nem véletlen, hogy mindez egybeesik az ellenreformáció elsõ nagy hullámával - az ókeresztény hagyomány és a Legenda Aurea sorai ismételten igazolódtak. Ahogy a 9. században I. Pascal pápa Szent Cecília útmutatásait követve a katakombák falai közt megtalálta az ép földi maradványokat, úgy 800 évvel késõbb is a testet csodás módon romlatlan állapotban találták. Maderno üvegkoporsóba helyezte a szent alakját - amit az átrajzolt fotón Imre Mariann is jelez -, úgy ábrázolva a halottat, mint aki épp csak alszik. Arccal a föld felé fordul, így nyakán jól látható a hóhérok okozta seb, összezárt (imádkozó) ujjai pedig mintha áldó mozdulatot tennének.

Imre Mariann Tüdô, 2000, betonhímzés, kb. 50x50x300 cm Fotó: Forián Szabó Noémi

Maderno szobrának körvonalát követik Imre Mariann Szent Cecília címû installációjában a földre helyezett beton és a mennyezetre függesztett plexiobjektek sziluettjei. A két azonos forma Cecília halált túlélõ égi és földi testére, azaz test és lélek szétválaszthatatlanságára utalnak.

A szentendrei Tüdõ installáció (2000) beton darabjai két tüdõlebenyt formáznak, míg a cérnaszálakat felül rögzítõ plexilap a mennyezeten téglalap alakú, és két lámpa világítja át.

Fent a ,,fényforrás", lent az embert jelképezõ két tüdõlebeny. Ég és Föld, láthatatlan és látható kapcsolata ,,ábrázolódik" (és a köztük lévõ kapcsolat ,,konkretizálódik"), akárcsak a seicento alatt kialakult, unio mistica-t ábrázoló szobortípusban, amelynek egyik leghíresebb példája Lorenzo Bernini szobra, a Szent Teréz extázisa. De amíg a barokk szobron Szent Teréz testét körbefonó-átjáró igazi és arany fénysugarak a ragyogást optikailag, a fényforrást (Istent) pedig a keresztény szimbolika szerint érzékeltetik, addig Imre Mariann munkáiban test és lélek kapcsolata neoplatonikusan (vagy energetikailag) értelmezett és konkrétan ábrázolt. Mind a láthatót, mind a láthatatlant, mind a köztük lévõ ,,kapcsolatot" egy-egy anyag képviseli: ,,Egy", lélek - plexi; test - beton; ragyogás, energia - cérna. Az érzékszervekkel fel nem fogható emanáció (vagy energiaáramlás) misztériuma fejezõdik így ki, ahogy ez a szentendrei Szent Cecília képen megrajzolva is látható.

A képen Imre Mariann a Maderno-szobor fotóját fekete háttérbe helyezte, a fehér márvány alak fölé pedig egy fehér ellipszist rajzolt, határozott, vékony hosszanti tengellyel. Az ellipszisbõl sûrû, fehér elliptikus vonalak érkeznek Szent Cecília testébe, és onnan pedig tovább, újabb elliptikus pályákat írva le.

A manierista-barokk szobrászati allúziók nyomán a rajz neoplatonikus-keresztény metaforákat és szimbólumokat idéz: felül, a vastag vonallal húzott ellipszisben az ,,Egy", a ,,Jó", a felhõ, a fényforrás és a Szentháromságot jelképezõ háromszög koncentrálódik és redukálódik egyetlen tengellyel ellátott ,,glóriába". Innen a kisugárzó fény vékony, fehér vonalak képében egyenletes sûrûségben szövi át a test felületét. A mennyei ragyogás megrajzolt ,,útvonala" láthatóvá teszi (és értelmezi) azt a kisugárzását, amely Szent Cecília környezetét is rabul ejtette (megtérítette).

A plótinoszi emanáció-metafora, a kiáramlás és a visszatérés örökös és idõtlen ritmusa az alkotás-teremtés folyamatának, magának az univerzumnak a leírására szolgál, de felvet egy etikai dimenziót is. A morális élet fõ célja a ragyogás forrásához, a létezés epicentrumához való visszatérés, amely két úton érhetõ el: kontemplációval, az ,,Egy" szemlélésével, ahogy Szent Cecília tette, és extázissal, az ,,Egy"-gyel való egyesüléssel, ahogy arról Szent Teréz története is szól. E tanokat a keresztény egyház a szentek középkori kultuszára és ikonográfiai hagyományára támaszkodva a 16. század végén és a 17. század folyamán ,,empirikusan" újraértelmezte, és ennek megfelelõen érzékletesen és tényszerûen, a testbe hatoló vagy onnan kisugárzó fényként ábrázoltatta.

Imre Mariann Szent Cecília képén azonban a testbõl egyenetlen ritmusban lépnek ki a fehér ellipszisek a fekete üres térbe, majd térnek vissza ugyanoda a testbe. A fejbõl és a mellkasból indulnak ki a legsûrûbben, a test többi részén pedig az akupunktúrás pontoknak, csakráknak megfelelõen koncentrálódnak. Ez az apró részlet - a kilépõ ellipszisek egyenetlen elhelyezkedése - jelzi, hogy a neoplatonikus és keresztény értelmezéseken túlmutat az installáció, és a keleti filozófiák energetikai elképzeléseit is magába egyesíti. Az egyesítést két különbözõ, de egymással összefüggõ fénypálya (energia) rendszerben ábrázolja.

Az e képtõl balra lévõ teremben a Tüdõ címû installáció látható, amely Szent Cecília elsõ megkínzására emlékeztet. Cecíliát füstmérgezéssel akarták otthonában megölni, de a füstben nem fulladt meg. A S. Cecilia in Trastevere templom a hagyományok szerint a szent háza fölé épült, és a templomból máig megközelíthetõ a ház fürdõje, ahol a merénylet történt. Homályba veszett, hogy miért, de Szent Cecília a középkor óta a zene védõszentje is, akit gyakran ábrázoltak levegõvel megszólaltatható hangszerekkel, fúvósokkal, orgonával, 1584-tól pedig a Római Zeneakadémia patrónusaként is tisztelik.

Az installációban az emberi testet a mennyezeten lévõ fényforrással közvetlen kapcsolatban álló két tüdõlebeny jelképezi. E redukció a testet belülrõl átjáró energiaáramlást, fényt láttatja, és azáltal, hogy ég és föld, kozmosz és ember kapcsolatát a légzésen (lehellet, lélek) keresztül értelmezi, a gondolkodás irányát - akár a bejárattal szemközti rajz - a nyugati világból a bibliai teremtéstörténeten át Kelet felé sodorja.

A Tüdõ installáción - akár a Szent Cecilia címûn - a fehér cérnaszálak azonos magasságban, egyenletesen össze vannak csomózva. Mintha a szentendrei rajz két különbözõ pályarendszere illeszkedne e csomókban egymáshoz. A csomózással létrejött ,,rojtok" a kiállítói térben keletkezõ legkisebb légáram hatására is megmozdulhatnak, és így az áramlás az anyag mozgása által is kifejezõdik. Ezt az érzést fokozza, hogy a két lebeny plasztikus formája árnyékot vet a posztamensre, így egyfajta lebegés-zuhanás érzetét kelti.

Imre Mariann Fekete terem, 1996, beton, cérna, fa, változó méretek Fotó: Forián Szabó Noémi

A jobb oldali elsõ teremben a falon megjelenõ beton-cérna konstrukciók Imre Mariann Landscape experiments (1996) címû munkáiból ismerõsek. Az installáció címe: Egy fekete terem (1996/2002). A tárgyak azonos formájú és méretû virágcserepekbõl kiöntött betonformák (vagy cserépbõl kiborított földlabdák).

A cserepek-földlabdák a falon különbözõ magasságban elhelyezett fa konzolokon ülnek. A belõlük lefutó és a konzol síkján áthatoló cérnaszálakon (mint a földlabdákat átszövõ hajszálgyökereken) ugyanolyan betonformák lógnak alá a semmibe. A gravitációt és a cérna anyagszilárdságát meghazudtoló módon ,,lebegnek" a galéria falai elõtt. A cérnával összekapcsolt két betonforma közt a deszka választóvonal: az anyagi és a szellemi valóság határa. A két világban létezõ, azonos tulajdonságokkal bíró cserepek ,,tömören" azokat a világfelfogásokat idézik, amelyek az anyagi és érzéki valóságot mint nem önmagában létezõt, hanem mint a nem érzékibõl, a szellemibõl származtathatót fogják fel. A semmibe lógó formák - e gondolatkörben - a valódi létezés megjelenítõi, míg a deszkán ülõ darabok (cérnaszálon függõ) életünk metaforái.

Ha a tárgyegyüttes elhelyezkedését, és az installációt kitevõ darabok számát - (7) - is figyelembe vesszük, akkor a bejárattal szemközti falon az egymástól különbözõ távolságra és magasságra lévõ azonos formák - mint kottajegyek a vonalak közt - egy zenei sor hangjaira engednek következtetni, és így emlékeztetnek a Cecília-kultusz és a zene kapcsolatára.

Az installáció címét szem elõtt tartva is a hallás képzetéhez jutunk, hiszen egy fekete teremben nem a szemünkkel kell érzékelnünk. De a szentendrei Egy fekete teremben a cérnaszálon függõ betontárgyak annyira mozdulatlanok a levegõben, hogy a csendet, az örökkévalóság csendjét ,,hallatják" (akár a misztikus fényt ,,láttató" fehér ellipszisek a Szent Cecília-rajzon).

Imre Mariann A vágy, 2002, bronz, életnagyság Fotó: Forián Szabó Noémi

A jobb oldali belsõ teremben bíbor drapériával bélelt üvegvitrinben - idézve Maderno üvegkoporsóját is - egy bronz nõi jobb kézfej fogad. Az installáció címe: Vágy (2002). A vitrin homloklapján félkör alakú nyílás van, akár a pénztárfülkék üvegfalán. A sötét teremben vágyat érzünk, hogy a nyíláson keresztül benyúljunk, és megfogjuk a naturalisztikus bronz kezet. Akár egy középkori szent ereklyét, amelyet ha megérintünk, mi is a csoda részeivé válunk. Mivel a vitrin erõsen ki van világítva, a bronz felmelegszik, a kéz meleg. A melegérzetet fokozza a vörös szín látványa. De benyúlni és a kezet megfogni hirtelen vicces is, morbid is, mivel az elõzõ termekben látott munkák jelképes és fogalmi nyelvezete korábban egy tiszta, absztrakt dimenzióba vitt. Onnan nézve a kiállítást lezáró darab a maga ,,aktivitásában" és banalitásában az érzékeinkre ható illúzió leleplezésére szolgál: hiszen ebben a sötét ,,pénztárszobában" csak egy meleg fémdarabot fogdosunk!

Így, a Szentendrére hozott Rómában bolyongva a négy érzék (Szent Cecília - látás, Tüdõ - szaglás, Egy fekete terem - hallás, Vágy - tapintás) vizsgálatán keresztül ismét beláthatjuk, hogy akkor, és csak akkor, ,,ha az érzékelés kapui áttetszõvé válnak, minden a saját végtelen valójában jelenik meg az ember elõtt". (William Blake)

Ps.: Felkerestem Imre Mariannt, aki örült ,,úttörõ kezdeményezésemnek", de felvilágosított, hogy azon kívül, hogy minden mindennel összefügg, nincs köze a Tüdõ, az Egy fekete terem és a Vágy installációknak Szent Cecíliához (de minden munkának köze van Rómához, az ereklyekultuszhoz, a valláshoz és a filozófiához - keletihez, nyugatihoz egyaránt).

A kiállítás retrospektív, címe (Négy) a Képtárban lévõ munkák számát jelöli (egy kép és három installáció).

A Szent Cecília képen megjelenõ Maderno-szobor (és a romlatlan test legendája) nagyon megtetszett Imre Mariannak, ezért bukkan fel a téma 1997 óta több munkájában.

A Tüdõ installációban a tüdõ mint anatómiai tárgy a Lélek szimbóluma. A mennyezetre rögzített plexinek sincs szándékolt szerepe, sokkal inkább a cérnaszálak csomozásának, amely a két betonlebeny felületén megjelenõ hímzés mintáját követi. A minta a tüdõlebenyek érhálózatának felel meg. A rojtok által a levegõben is megjelenített erek a tüdõ-lélek spirituális vetületei. Hasonlóképp a Szent Cecília installációban a hímzett betontest felett a levegõben cérnacsomókkal megjelenített asztráltest lebeg.

Az Egy fekete terem a Szentendrei Képtár fekete mennyezetû ,,Fekete Termét" jelöli.

A betontestek elhelyezése a falon ösztönös, nincs szándékolt zenei analógia (csak a csend).

A Vágy címû installációban a kéz belülrõl, egy izzó által van felmelegítve. Cél a ,,vágy" felkeltése és kielégítése: a nézõ fogja meg a vitrinben lévõ bronz kezet!

Ezt a kezet azóta élõben is megfogtam (bemutatkoztunk). Így, amióta tudom, hogy a kéz Imre Mariann kezérõl készült bronzöntvény, azt is tudom, hogy a kiállításon ugyanezzel a mozdulattal a Mûvésznek is köszöntem és gratuláltam.