El Kazovszkij gyõri, retrospektív tárlatát látva megerõsödik bennünk a meggyõzõdés, miszerint a ,,mûalkotás hivatása" - amint azt Heidegger állítja -, ,,hogy mintegy fölszakítsa a létezõk otthonosan, problémamentesen összesimuló szövetét, és a létezõt föld és világ viszályába helyezvén, feltárja léte rejtettségének föloldhatatlan struktúráját, megmutatkozás és rejtekezés létszerû összetartozását s az embert saját egzisztenciájának nyitottságával, otthonosan berendezett világa viszonylagosságával szembesítse"** - ahogy Kazovszkij maga is teszi; konstruktív-intuitív rendszere, s mûveinek lefojtott dinamikája révén teremtve állandó drámai feszültséget. Teátrális konstrukciói, hangtalan balett- és operajeleneteinek színpadszerûsége, mitikus hatású képei, szobrai és performanszai hol a görög tragédiákat, hol meg Shakespearet juttatják eszünkbe - s megannyi más kultúrtörténeti analógiát, melyek elemzése csak egy alapos tanulmány keretei közt képzelhetõ el.

Most érjük be azzal, hogy a Kazovszkij-féle Globe Színház intendánsa és fõrendezõje sajátos hieroglifjeivel és piktogramjaival az ezredforduló multikulturális káoszában, e bábeli nyelv- és értékzavarban õsi jelek és jelképek korszerû átiratával próbál utat mutatni a hozzá hasonló vándoroknak. Dramatizált filozófiája, vizualizált etikája és a determináció állandó jelenléte a modern ember folyamatos egzisztenciális-transzcendens útkeresése.

Kiállítások, publikációk, performanszok sûrû szövedéke, továbbgondolásra késztetõ mûvek tömege, díjak, elismerések mellett értõ (s olykor érthetetlen) elemzések - melyek a Vándorállat bolyongásait igyekeztek nyomon követni - mára egy óriási tablóvá álltak össze. Afféle virtuális képregénnyé, vagy inkább szekularizált ikonosztázzá, ahol a barlangrajzok, szakrális falképek vagy gótikus szárnyas-oltárok, ortodox ikonosztázionok mintájára kibomló történetek állandó szereplõi, El Kazovszkij sajátos magánmitológiájának hõsei tömör jelképiséggel szólnak az örök dilemmáról. Hisz a tér-idõ görbületben a lét és nemlét drámája minden élõ sajátja, amit öntudatlanul vagy több-kevesebb tudatossággal megtapasztal.

A mûvész az õsi, archaikus tudásokat és a posztmodern történelmi kataklizmákat önmagán átszûrve igyekszik minél hitelesebben leképezni, majd repetitív módon közvetíteni. Hõseit újabb és újabb kontextusba helyezve, vagy a már jól-ismert attributumokkal felfegyverezve az állandó és változó dialektikájába ágyazva próbál kitörni a valóságnak vélt látszatvilág csapdájából. Eltompult érzékeinket az erõ és erõszak, a dekoratív és morbid, még inkább az idilli és groteszk szerves egységével sokkolva élesztgeti. A vágy és szenvedély, a behatárolt és a végtelen gyors, gyors, lassú ritmusú képlete a (közeli) vég s a (távoli) remény evangéliumi allegóriájában nyer némi feloldást.

A színek és formák koegzisztenciája, a vérként élõ, égõ, csepegõ krapplak vöröse és a - feketének látszó! - mélytüzû kékek erõteljes kontúrjai, sötét foltjai mellett az izzó sárgák és világító, fluoreszkáló kékek-zöldek mintha egy-egy kimerevített pillanat idõtlenségének állítanának emléket. A vénuszok, párkák, szirének és kentaurok után a Jó Pásztor alternatívájaként megjelenõ, óriásira növesztett Végzet - El Kazovszkij ,,létképeinek" egyik kulcsmotívuma - korunk nagy tabuja. Ám a Tradíciót követõ mûvész alkotásaiban a börtönként ábrázolt testbõl ki-kiszabaduló lélekszimbólumok épp oly kulcsszereplõk, mint a torzó formájú idolok, a különbözõ bálványok. A kaszakarú végzet elõl vagy az útként/fonalként kanyargó léttõl az ember szívesen elmenekülne, például egy lakatlan szigetre. Kazovszkij világtérképén ez a sziget is megtalálható, bár a közeli hegycsúcs ormán a vég monumentális realitása vár ránk. Szerencsére vele átellenben egy kisebb alak is hívogat. Az élõ fároszként várakozó zászlós pedig hitet és erõt ad a vándornak.

El Kazovszkij Én és a hattyúm V., 110x130 cm Fotó: Lugosi Lugo László

A mesebeli sziget felett vörös felhõk úsznak az égen, melyek idõnként földre szállnak, s gyökeret eresztenek. Bár a három vörös mandorla lakója jegenyényi ciprusként szorosan áll egymás mellett, inhumánus világunk számára mégis láthatatlan. A transzcendenstõl elfordult ember idealizált hõse hogyan is lehetne emberszabású?

Pragmatikus, önhit világunkban nagy bátorság, mondhatnám, hõsiesség kell e felismeréshez, illetve az idejétmúlt toposzokkal való leszámoláshoz. A fentebb említett kettõsség okán pedig örömmel konstatálhatjuk, hogy míg a mûvész él és dolgozik, az állat csak ül és feszülten figyel. Akár egy taoista bölcs, aki éberen szemléli a folyton változó világot. S vele átellenben, vörösen izzó mandorlájában ott pihen a Másik. A hattyú, mely a magány és a bölcsesség, a jóstehetség és a tisztaság, a halál és az újjászületés szimbóluma õsidõk óta.

Ô a költészet, a szeplõtlen õsállapot s a kétnemûség megtestesítõje is. Az eurázsiai mitológiák totemállata, a hattyúbálvány egyúttal a szibériai jakutok és burjátok õsanyja. De az Ezeregyéjszaka, a germán mítoszok és a Kalevala szereplõjét a görögök és a hinduk is szentként tisztelték. Hisz a rút kiskacsából öreg bölccsé váló ,,vízizsiráf" igazi átváltozómûvész. A vágy és a halál e kecses szimbólumát Leningrádtól Tübingenig, a Balatontól a gyõri, londoni Hattyúk taváig, s persze a Patyolat emblémákig sok helyütt megcsodálhatta kortársunk, El Kazovszkij. S mint ahogy a kissé pajzán olümposzi fõistentõl, Zeusztól Csajkovszkijon át Andersenig sokan igyekeztek már a bõrébe bújni, El Kazovszkij sem mulasztotta el, hogy e jelképes figurát saját világába beemelje. Hisz e négy kontinensen honos hosszúnyakú úszómadár, melyrõl egy tõlünk tizenegy fényévnyire lévõ fénylõ csillagot, a Cygnust is elnevezték, a mûvészetek õsi szereplõje. S bár a hattyúnyak és a hattyúprém hattyúdalát már rég elzengték az énekes vagy bütykös hattyúk, El Kazovszkij fehér madara még nyugodtan ülve néz farkasszemet az õt figyelõ sötét lélekõrrel.