(idézet a kiállításon vetített filmbõl)

A Ludwig Múzeum kistermében rendezett kiállításon, a bejárati ajtóval szemben lévõ falra végtelenített videokazettáról, a két mûvész által készített, gyönyörû filmet vetítik folyamatosan a teljes nyitvatartási idõ alatt. Ez az alkotás határozza meg a kiállítási térben eltöltött idõ alapvetõ hangulatát. Annál is inkább, mert lenyûgözõ és meditációkra késztetõ hangulata alól még napok múltán sem lehet szabadulni. A gyönyörûség finom terrorjával megragadja, magába szippantja nézõinek lelkét, állítom, hogy érzékenységüktõl szinte függetlenül. Annyira komplex és tökéletesen végigvitt a világ, amit képvisel, amit a gondolkozás és az érzéki gyönyörûség terepéül felkínál. A terem belsejében kiállított, díszesre festett kamera, mikrofonok, dobozok és egyéb filmtechnikai, filmkészítési kellékek, a rájuk festett - okosan megválasztott - jelekkel , a piros, kék, zöld, barna, sárga, fekete, rózsaszín és fehér színek, a kifestett kis számítógép, a vitrinekben álló ruhák úgy hatnak a filmmel való töltekezés mellett/után/ mint relikviák, maradványok gyûjteménye. Emlékek egy spirituális állapotról, korról vagy kalandról; a résztvevõk beöltözött és szabadon elrepülõ önmagáról. Jobbik énjük köszön vissza. Visszaélés történik a filmen látott kalandokba.

Kodolányi Sebestyén, Uglár Csaba Visszaélés, 2002, film, installáció Fotók: Rosta József

A budapesti Love Parade, a kollektív vitustánc idején néhány elszánt és ötletes, érzékeny és tehetséges mûvészférfi pszeudo szakrális, fõként Keletet, sokak szemében leginkább a Krisnásokat idézõ ruhákban kimegy a felvonuló, szemlélõdõ tömeg közé, hogy megmutassa önmagát, és láttassanak csoportosan. Látszódjon a közös erõ, szépségük és méltóságuk. Hogy láthassa a bámész tömeg az erõt, ami belülrõl jön, belül épül, és a közösségben szakrálissá lesz. Terrorista film ez. A szeretet és a szellem terroristáiként lépnek ki a résztvevõk a szobaajtón. Szembesülni mennek a profán örömökkel. Profán voltuk abból fakad, hogy felvettek, bár meg nem éltek...

Magyarországi Odüsszeia ez a film. Nagyléptékû utazás a szellem tetteinek útvonalán. Az, hogy a fiúk beöltöznek, és feldíszítik, jelekkel látják el az eszközöket, kimennek az utcára, végigmennek a tömegben, a küldetésre koncentrálva, tükröket tartva szemük elé, és önmaguk - a csoport - felé, megmutatva az operatõrt, a kamerát, mely egy másik tükör, és amely révén egyáltalán utólag most õk látszanak az akcióban, csoportos performance-ként játszódik le, jelenik meg (sõt, valójában happening ez, és mûfajában, alighanem, nagyon erõs). A nézõk az utcán, a happening tömegeként, jól végzik a munkájukat. De ez az egész elbûvölõ epizód csak. Egy szobában lezajlódó beszélgetés után, amely során a sejt tagjai tisztázzák az alapokat. Meditálnak hangos szóval; beszélgetve és nem némán. Mindegyiküket megismerjük, mielõtt még elindulnak. A szakrális beszédtéma és a nyugodt viselkedés ellenére, a szovjet forradalmi avantgárd hõseinek vitáira ismertem rá - szordínóban. Küldetésük ténye már evidens az elsõ percben. A repdesõ kamera, arcról arcra haladva, bevési a szemeinkbe a szeretet-sejt személyeit. Kilépnek a tömeg közé.

Belülrõl haladnak kifelé, mint az élet és a gondolat. Látjuk õket a Duna-parton. Mintha az ókori eposzok harcra elszánt seregeként vonulnának vagy szerzetesekként a dolguk után. Vagy asztalnál ülnek. Ott látszik az ital.

Cigarettát szívnak. Amikor átmennek az utakon, helyszíneket váltanak - s ez költõi léptékekkel történik. Nemcsak a technika igényessége miatt, hanem azért, mert az események sorolása a belsõ utazást, az eltökéltséget sugallja. A csoport tagjai szabadok, mert szépek, és szépek, mert tudják, mit csinálnak. Eltökéltek hozzá.

Azután lövéseket hallunk, robbantások zörejét - pakolni kezdenek. Elhagyják a terepet. Testet ölt a veszély. Odakint és bent is. Himnikus a búcsú. Audiovizuális filmhimnusz zárja le az alkotást (egy olyan korban ráadásul, amelyikben a nemzeti himnuszoknak az olimpiai eredményhirdetéseknél és a futballmeccsek legelején maradt már csak szerepük). A kint és a bent visszafordult, teljes lett a kör: a tettbõl ismét gondolat lett. Odakint, a senki földjén egy kocsival mennek el - bent hordva a lázadást. Illegalitásban élnek majd a tömegben, de feltöltõdve belül. Meglátva Gibraltárt, és megszenvedve érte, mint Odüsszeusz Danténál.

	Kodolányi Sebestyén, Uglár Csaba Visszaélés, 2002, film, installáció Fotók: Rosta József

Az önbecsülés nyer szakrális értéket a tárlaton. Egy olyan kiállításon, amelyet technikai karaktere okán, könnyû lenne besorolni a tárlatok közé, amelyeken a képzõmûvészeti eszközök és technikák helyett már hosszú évek óta kapnak szerepet mozgóképes formák is. De nem egészen ez a helyzet.

Kodolányinál és Uglárnál életük lép a múzeumba. A film és az öltözékek azért ilyen gyönyörûek, mert életmódjuk tette azzá õket. Nem a táblák és a filmjük utánozza életüket, hanem mindennapi gondjaikat, örömüket adták oda Ludwigéknak. Látva láttuk, hogyan élnek.