Szerencsére Epimenidész, aki Krétán élt, és volt egy hallhatatlan mondata: ,,minden krétai hazudik", már megtette az elsõ lépést, hogy higgyenek nekem...

Ezek olyan mondatok, amelyek durván megsértik azt a feltételezést, hogy a dolgok igaz vagy hamis voltuk szerint osztályozhatók lennének. Mit állíthatunk ezek után a fényképekkel kapcsolatban? A nyelvben nagyon egyszerûen lehet beszélni magáról a nyelvrõl. Azonban fotográfiákat nézegetve, hogy mi tanulmányozza a valódi világot, és mi az, ami egy tudatos felépítmény - nehéz lenne bizonyítani. És mint tudjuk, a bizonyítás az igazságnál amúgy is gyengébb fogalom.

Hippolyte Bayard már 1840-ben ,,színre vitte" Vízbe fúlt önarcképét. Ezzel olyan logikai paradoxont állított elõ, amely elbizonytalanító lehet annak tekintetében, hogy ki mit fogad el valóságnak abból a 17 000 félébõl, amit a Maison Européenne de la Photographie gyûjteménye felkínál. Mondhatni, fantázia kérdése. Vannak igazak és még igazabbak közöttük. Átírják fejünk fölött a világot. Fikciót teremtenek valóságos dokumentumokra alapozva, olyan precizitással és olyan mély igazsággal, ami összezavar minden viszonyítási pontot. ,,A tudósok hadakoznak a tévedés ellen, a mûvészetek pedig körüludvarolják az illúziót" - állapítja meg E. H. Gombrich. A tudósok az illúziót, mint e fizikai világ jelenségeit magyarázzák, éppen azért, mert eltér attól, amit a tudós valóságként ismer. Az illúziók eredendõen észlelési jelenségek. Egyes helyzetekben megtéved, megzavarodik a szem és az agy. Létezik olyan illúzió, mely puszta tévedés érzését váltja ki, de éppúgy lehet ijesztõ vagy izgató is. A valóságtól való elszakadás csábítja képzeletünket. Vannak irritáló és veszélyes illúziók. És léteznek olyanok, amelyek legalább annyira érdekesek, mint a valóság.

Ezekbõl válogatottak a kiállítás kurátorai: ISABELLE CHESNEAU, CSIZEK GABRIELLA és PASCAL HOëL. Ez a kiállítás a Franciaországban élõ és alkotó mûvészek közül a megrendezett fotográfia (photographie mise en scène) képviselõit mutatja be. A megjelenõ munkák fikciókon - a képzelet költészetén -, és illúziókon alapulnak. Játszanak a valósággal, teljesen átalakítják és újraírják azt. Ahogy Laing fogalmaz: ,,Játszanak. Megjátsszák azt, hogy nem játszanak. (...) El kell játszanom velük a játékukat, hogy nem tudom, hogy tudom, hogy játszanak". Ez a válogatás a gondosan kiszámított vizuális és mentális képtelenségek révén nyújt örömet.

Az egyik legszellemesebb résztvevõje a válogatásnak GILBERT GARCIN, aki harapós humorérzékkel és éles gúnnyal fabrikálja díszleteit nagyjából a semmibõl. Mûveiben megkérdõjelezõdnek az emberek álmai nagyságról és elismertségrõl, minduntalan szembesítve õket/minket az erõfeszítések hiábavaló és abszurd mivoltával. Más mûvészek, mint például CATHERINE IKAM és LOUIS FLéRI az emberi identitással játszanak, virtuális portrékat készítenek. A számítógép segítségével a klónozott személynek olyan arckifejezést, textúrát, mozgást kölcsönöznek, amely a valóságban nem sajátjuk, s ezek a késõbbiekben hol installációkban, hol mozgóképekben, hol valós idõben történõ interaktív mozgásban köszönnek vissza. Megint mások saját testüket tették mûvészet tárgyává. ALI MADHAVI Iráni származású, Párizsban élõ mûvész egy multi-image keretei között fokozatosan egyre több hajjal és szõrrel borítja be saját testét, mígnem egy állathoz vagy növényhez lesz hasonló: az abszurditásig fokozza a bizonytalanságot mindazzal kapcsolatban, amit a nyugati ember valaha is elképzelt saját identitásáról. MARTIAL CHERRIER testépítõ praktikákkal és szintetikus szerek fogyasztásával alakul át idõrõl idõre. ORLAN ,,plasztikai sebészeti performanszain" keresztül teljes testével (hús és vér mûvészete) veti magát az önuralom kutatásába és a különbözés esztétikájának mûvelésébe. Self-Hibridations címû sorozatában mindig más civilizációk és korok szépségeszményeit valósítja meg, a prekolumbián vagy a maja szépségideált, Xipe Totec isten alakjait.

Az a mód, ahogy képeket észlelünk és értelmezünk a fantázián alapul. A kiállítás alapjaiban rengeti meg azt az elképzelést, amely a fantázia társadalmi meghatározottságáról kialakult. Nézzük Orlan példáját. Performanszain a ,,sebészek és asszisztenseik jelmezét neves divattervezõk alkotják meg, s amelyekhez az elérzéstelenített Orlan barokk díszlet elõtt irodalmi, filozófiai, pszichoanalitikai szövegeket ad elõ, miközben a sebész szobrászként alakítja át az arcát. Ettõl kezdve kilenc hónaponként újra átalakíttatja magát, a görög mitológia istennõinek mintájára: Diana szemeit, Psyché orrát, Európa ajkait, Vénusz állát kapja meg, (...) valamint két szilikon implantációt is, amelyek szarvként emelkednek ki szemöldöke fölött". Itt a (fotó)technika valójában csak hozzárendelés a szándékhoz. Egyúttal a képzõmûvészet és a mûvészi látás fejlõdésérõl, történetérõl van szó. A mûvész az érzékenység birtokosa és az érzékenység eredményeinek eltárgyiasítója. Kifejez, képet, formát alkot, eltárgyasítja belsõ képzeteit és állapotait, manifesztálja létét.

Csak alkalomadtán az illúziókeltés a fotográfia célja, leginkább öröm, energia, kín, vadság, küzdelem, félelem kifejezõeszköze. Arnheim jól ismert példájára hivatkozva - az elölrõl fotografált kocka négyzetnek látszik. Így a legbonyolultabb lélektani hatásokat lehet létrehozni egyetlen papírdarabbal - a fényképpel, egyfajta leképezéssel, amely egy következetes, szigorú mechanizmus eredményeként jön létre. Annak aktualitását, hogy ez az optikai, mechanikai információs eszköz - a fényképezõgép - hogyan lehetséges, hogy manipulálni tud minket, s hogyan képes egy fotográfia érzelmeket kiváltani belõlünk, annak tudható be, hogy irigylésre méltó helyzetbe került a fotográfia manapság, azáltal a szerep által, amelyet mindennapjainkban betölt, s ahány formában körülvehet minket. Ahogy Susan Sontag írja - a modernistáknak újra kell fogalmazniuk Pater mondását, mely szerint minden mûvészet a zene pozíciójára törekszik. Ma minden mûvészet a fényképezés pozíciójára törekszik. Richard Avedon egyenesen a következõket mondta: ,,számomra a fényképeknek olyan realitásuk van, amilyen az embereknek nincs. A fénykép révén ismerem õket."

PHILIPPE RAMETTE esetében a mûvek alaptémája a mûvész maga. Így bizonyos értelemben szobroknak is tekinthetõk munkái. Amire azonban a hangsúlyt szeretném fektetni, mégsem ez. Escher logikáját felidézõ jelenségeknek lehetünk tanúi. Amit Bach megvalósított a zenében, Gödel a matematikában, úgy mond ellent a logikai és fizikai törvényszerûségeknek Ramette maga is - a fotográfia eszközeivel. 1996-tól dolgozik Balkon címû sorozatán. Valószínûleg Garcin és Ramette elgondolásai alapján lehetne megfogalmazni a fotográfia Gödel-tételét.

A Mai Manó Ház kiállításán beteljesedni látszanak Wittgenstein sorai: ami gondolható, az lehetséges is. Tehát, ami a képzeletben kezdõdik, az a valóságban érhet véget...

A valóság újrakonstruálásához eszközt ad kezünkbe a fotográfia. Saját valóságunkat jeleníthetjük meg. Elgondolkoztató az a lehetõség is, hogy vajon hogyan változtatják meg ezek a fotográfiák a világunkat?

Dany Leriche Férfiasság, 2000, színes fotó, No. 1/6, 161x227 cm

Ezek a képek, ahelyett, hogy a valóság bemutatását vállalnák fel, avégbõl készültek, hogy inkább valami olyat jelenítsenek meg, ami érezhetõ, mint ami valójában látható. A '70-es évek végén megjelenõ konstruált fotográfia már nem ábrázol hanem mesél. A posztmodern fotográfiában a hangsúly eltolódik a szerkesztés, a transzfiguráció, a színlelés, a képek megépítettsége felé (constracted photography). Ide tartoznak a fotómontázsok, a színpadszerûen megrendezett képek (a ,,hamisított dokumentumok", amelyek a kamera számára készülnek, ,,staged imagery"), a képet és írott szöveget egyaránt tartalmazó munkák, illetve a diát és hangfelvételt egyaránt felvonultató installációk, a land art-ból származtatható munkák, valójában ide sorolandók mindazon alkotások, amelyek konceptuális mûködési mechanizmusa nyilvánvaló. A modern esztétika helyett a posztmodern kritikával szembesülhetünk. Az elvonatkoztatás és kiemelés gyakorlata után a továbbiakban a fénykép megszûnik egy kivonásra korlátozódni. A teret alkotó elemek összeadása jellemzi ezeket a képeket, aminek csak a fantázia szabhat határt. Mindegyikük témája valamilyen módon a szubjektivitás és az identitás köré fonódik

Thierry Urbain Babiloni kertek: Nyugati terasz, 1992, Epreuve aux sels d'argent, No.2/7, 15x20,9 cm

A kortárs francia fotómûvészek a világ egy-egy szeletét mutatják be nekünk. Mûfaji keretein belül a legabszurdabbnak tûnõ aspektusokat használják ki. Egyedi megközelítéseik egy valóságmagból építkeznek. Ezt bátran tehetik, hiszen a valóság maga is rendkívül képzeletdús. A 80-as évek elején felbukkanó, a dekonstruálással kísérletezõ mûvészgenerációból jelen van itt PATRICK TOSANI, GEORGES ROUSSE, ALAIN FLEISCHER és BERNARD FAUCON is. TOSANI ezúttal nadrágokról készült felvételeket mutat be, amelyek belülrõl nézve maszk formáját öltik magukra. Valójában a nézõpont megválasztására építi fel Maszkok címû sorozatát. Különféle ruhadarabokat fotózva a hiányból, a test hiányából építkezik. A semmibõl teremt egy új világot - a fotográfia eszközeivel. Egy másik megközelítése a valóságnak, amit Portréi kapcsán tapasztalhatunk: az ,,élethûség" kigúnyolása. Az arcképek eléletlenítettsége olyan fokú, hogy tetszõlegesen behelyettesíthetõek akárki mással, nemi faji hovatartozástól függetlenül. Háttérként domborúság nélkül reprodukált Braille-szöveget használ. Ezek a fotók nem feltétlenül arról beszélnek, amit ábrázolnak, illetve nem feltétlenül ábrázolják azt, amirõl beszélnek.

A Magyar Fotográfusok Háza ezen kiállítása méltó társa a nyár folyamán a bécsi Kunsthalléban Tableaux Vivants címen bemutatott anyagnak (Életképek és attitûdök a fotográfiában, a film és a videó világában 2002. május 24 - augusztus 25.). Ugyanannak a valóságnak a másik oldalát mutatja be. Mindkét megközelítés valahol a performansz és a statikus képek között pozicionálható, elmozdulva a természetes gesztusoktól a látszat, a színlelés irányába. (A mûfaji, intézményi, földrajzi határokat átlépve néhány mûvész, mint Orlan vagy Pierre et Gilles mindkét tárlaton szerepel). A nyelv és a stílus játékos használata jellemzi mindkét kiállítást, akár vizualitásról, akár irodalmi nyelvrõl van szó.

A fotográfiának az a tulajdonsága, hogy különös módon viszonyul a valósághoz és az idõhöz a fotóelméletek egy közös kiindulópontja. Mint Kornis Mihály írja, a fotó botránya számunkra abból áll, hogy akarva-akaratlanul valóságként adja elébünk azt, ami csak realitás, a fény-kép realitása. Ikam hitvallása szerint a munkáiban megjelenõ ,,virtuális nem a valóságosnak, hanem az aktuálisnak az ellentéte".

DANY LERICHE a nõábrázolásai kapcsán olyan mesterek mûveiben talál ihletést, mint Ingres, Dürer, Caravaggio, Holbein, Vermeer és Tiziano; a mûveken finom törést, csúsztatást hajt végre és új szimbólumokkal tölti meg a jól ismert jeleneteket. Leriche szakít a hagyományos ábrázolásmóddal, amelyet a nyugati kultúra (és fõként a festészet) a fényképészet feltalálása elõtt alkalmazott, s amelyeket hajdanán csakis férfiak ismerhettek és gyakorolhattak. Ezek századokon át meghatározták az ábrázolás kódjait. Liz Wells fotóteoretikus szerint ez a kérdés valahogy így hangozhatna: muszáj egy nõnek meztelennek lennie ahhoz, hogy bekerülhessen a Metropolitan Museum of Art-ba? És a válasz: A Modern Mûvészeti szekcióban a kiállító mûvészek kevesebb, mint öt százaléka nõ, azonban az aktok nyolcvanöt százaléka ábrázolja õket.

A fotográfia, miután elkészült, leválik az alkotóról és saját történetét kezdi írni. Ezt a helyzetet az a kettõsség jellemzi, amit Kornis a következõképp ragad meg: ,,A befogadó szemléletbeli egyesülés vagy azonosulás nélkül orozhat-ítélkezhet, gyönyörködhet vagy undorodhat... ez szüli aztán bennünk a többnyire nem is tudatosuló, suta kárörömöt, anonimitásában kissé aljas elégtételt, hogy most épp nem védtelen nézettek, hanem fölényes nézõk lehetünk. S hogy így ez az egész, ami itt elháríthatatlan pillantásunk elé van terítve, amilyen közönséges, ugyanakkor kényelmesen böngészõ tekintetünk számára oly biztonságosan haszonteli, oly büntethetetlenül édes..."

A kiállítás igazolja, hogy a képzelet és a valóság képei közötti különbség sokszor nem a dolgokban, hanem abban keresendõ, ahogyan megnevezzük a dolgokat. A nyelv, a háttértörténet konstruálja ezeket a képeket. Feltehetõ az a kérdés, hogy vajon a világ ilyen, vagy a nyelvhasználatunk?

Azonban ezek a képek nem helyettesítenek bizonyos szavakat.

Rheims állatportréin kitömött madarak állnak modellt, Ramette-nek vagy a vize folyik lentrõl felfelé vagy Ramette áll meg a hátán, Orlan szépségideálja plasztikázott. Komoly vigaszul, sõt megkönnyebbülésül szolgál viszont az a gondolat, írja Foucault, hogy az embert csak nemrégiben találták föl, e fogalom még kétszáz éves sincs, egyszerû redõ csupán a tudásunkban. Ezek a képek megzavarják a dolgok hallgatólagos rendjét. Megtapasztaljuk határainkat, a szokásos érzékelés határait.

A látvány nem csal. A színlelést olyannak ábrázolja, amilyen.