A két utóbbi tény, valamint a kint látottak - és itt elsõsorban a Biennále tematikája és a magyar pavilon bemutatója közti ellentmondás a döntõ motívum - kényszerítenek bennünket álláspontunk sarkított megfogalmazására.

Hogy félreérthetetlenek legyünk: SULYOK MIKLÓS mûvészettörténész barátunk elméleti tudása, a hazai és nemzetközi építészetben való jártassága, érzékenysége miatt meghívott, megbecsült kurátora galériánknak. A galériánk által bemutatásra felkért Nagy Tamás és Turányi Gábor nagy tehetségû és tudású, megkerülhetetlen, karakteres, elkötelezett alkotói az ilyenekben nem túlságosan bõvelkedõ kortárs hazai építészeti gyakorlatnak.

Fontos azonban felhívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy az utóbbi négy Velencei Építészeti Biennálén a magyar részvétel rendkívül egyoldalúra sikeredett, így erõsen torzítva mutatta be a hazai építészeti piacon jelenlévõ irányzatok közti arányokat. E tendenciózusan tapasztalható, ideológiai üzeneteket is tolmácsoló bemutatók a kortárs magyar építész-szakma egészének érdekeit ásták alá, és hírnevét erõsen erodálták - ez alól meggyõzõdésünk szerint Bachman Gábor 1996-os kiállítása a kivétel. Következtetésünk tehát a fentiek alapján: politikai-ideológiai befolyás alapján született döntések helyett szakmai testületek döntsenek a magyar építészet nemzetközi reprezentációjáról. Bár, be kell vallanunk, illúzióink nincsenek. A szakma - Nemzeti Színház utáni állapotában - mentálisan, erkölcsileg a mélyponton áll, és tekintélye is erõsen csorbult. A Magyar Építész Kamara nemrég lezajlott közgyûlésén pedig Sulyok Miklós a Velencei Biennále magyar részvételérõl szóló elõadásával a 2002-es év kurátori fiaskóját ünnepelte.

Ismereteink és erre alapozott véleményünk az, hogy a kortárs magyar építészet a világ legfontosabbnak tekinthetõ építészeti seregszemléjén képes lenne megmutatni erejét és kvalitásait. A különállás idõrõl-idõre visszatérõ hangsúlyozása azonban ehhez nem a megfelelõ út. De lássuk a tényeket.

Nemzeti építészet kontra nemzetköziség

Az elmúlt egy-két évtizedben a fejlett világban az építészet rendkívül dinamikus és gyors változáson ment keresztül. A mindennapi élet részévé váló számítógép, a napjainkban is zajló digitális forradalom e területen is nélkülözhetetlenné tette a komputer használatát. A gazdaság pozitív változásaival együtt az építõ tevékenység dinamikus fellendülése figyelhetõ meg, a technológiai változások folyamatosan új anyagok használatára inspirálnak, az életforma szükségszerû változásaihoz pedig az építészet is alkalmazkodni akar (urbanizáció, mobilitás, dinamizmus, multikultúra, stb.). Ezeket a dolgokat szeretni vagy nem szeretni egyéni ízlés dolga, mégis olyan tények, amelyek már megváltoztatták és folyamatosan formálják mindennapi életünket. Az egyik legszembetûnõbb változás a határokon, földrészeken átívelõ gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális globalizmus, amely igen komoly nyomot hagyott és hagy többek között a kortárs építészet arculatán is. A 2002-es Velencei Biennále sajátossága is pont e globalizmus farvizén evezõ nemzetközi építészet térnyerése a nemzeti reprezentációval szemben. Ehhez most csak két észrevétel: egyrészt a 37 nemzeti pavilont és néhány témát bemutató közös katalógus 191 oldalával szemben a Biennále másik helyszínén, az Arzenálban látható, jórészt nemzetközi építész-sztárok (Arata Isozaki, Paolo Piva, Tadeo Ando, Toyo Ito, Frank O. Gehry, Jean Nouvel, Zaha Hadid stb.) munkáit taglaló katalógus 464 oldalas, másrészt talán csak nálunk tûnik különösnek az a tény, hogy e nemzetközi építészek egyes nemzeti pavilonok megbecsült kiállítói is egyben.

NEXT kontra ,,kritikai regionalizmus"

Világos tehát, hogy a nemzetek pavilonjainak kurátorai közül többen nem tisztán nemzeti reprezentációban gondolkodtak, amikor kiállításukat tervezték és kiállítóikat meghívták, hanem az építészeti tevékenység változásában és közeli jövõjében (pl. az orosz, olasz pavilonok). Ennek megfelelõen olyan megvalósuló vagy megvalósításra váró házakat, illetve terveket állítottak ki, amelyekkel meg akartak felelni a Biennále hívószavának, amelyre az egyes pavilonoknak és a kiállítási tematikának épülnie kellett.

Illusztráció a Nextliegend c. katalógusból

Ez a hívószó 2002-ben a NEXT volt (a következõ, értsd: az elkövetkezõ). A magyar kurátor, Sulyok Miklós azonban a nemzetközi felhívás, és a mindenki számára érthetõ NEXT helyére a Kenneth Frampton-féle ,,kritikai regionalizmus" elsõ hallásra nehezen kódolható üzenetét ültette. Indokként a kiállítás katalógusában azt hozta fel, hogy ,,az idei Biennále hívószava (...) is tág lehetõséget ad az egyes országok kurátorainak saját elképzeléseik megvalósításához." Majd pár mondattal arrébb úgy fogalmaz, mindez ,,annyiban mégis megfelel (...) a kiírásban foglalt kívánalomnak, hogy nem fantázia-terveket, álom-házakat tárunk a látogató elé, hanem megépült épületeket prezentálunk." Hangsúlyozni szeretnénk ismét: a kurátor által kiválasztott három építész tevékenysége valóban izgalmas szelete a hazai építészeti életnek, de épp ezen a Biennálén való szerepeltetésük rendkívül problémás. (A két évvel ezelõtti seregszemlén ez a kiállítás feltehetõen inkább megállta volna a helyét.) Ugyanakkor elgondolkodtató és visszatérõ kérdés számunkra, hogy az elmúlt bõ tíz évben négyszer is bemutatkozó magyar építészet három esetben miért is az organikus iskolához közel álló vagy azokat alkotó építészekkel jelent meg Velencében?

A 2002. november 3-án bezárt Velencei Építészeti Biennále minden eddiginél tisztábban és világosabban mutatott rá azokra a forradalmi változásokra, amelyek az építészet területén napjainkban zajlanak. Kereste azokat a gócpontokat, amelyek a közeljövõ technológiai, formai, reprezentációs önazonosságát meghatározhatják majd. Meglátásunk szerint a világ nagy építészmûhelyeiben olyan átfogó munka zajlik, amely a családi házaktól a városnegyedekig az élet gyakorlatilag minden területén megpróbál korszerû válaszokat adni gazdasági, társadalmi, technológiai, éghajlati és esetenként politikai kihívásokra és igényekre. Fontos kérdések ezek, hiszen a kiállított tervek és bemutatott épületek hosszú idõkig meghatározói maradnak a saját korunkról alkotott képnek. Ezért sem mindegy, hogy kik, mikor és miért szerepelnek ezen a seregszemlén.

A hazai építészet természetesen az elõbb elmondottakhoz közelítõ, nemzetközi mércével mérve is komoly teljesítményekkel dicsekedhet. Csak néhány lehetséges példát említve: az Építész Stúdió Graphisoft parkja és Alkotás Point épülethármasa, a Magházak megépült és remélhetõen megépülõ létesítményei, Erick van Egeraat magyarországi munkássága (hallani az elborzadás hangjait: hogy kerülhetne egy ,,idegen" a nemzeti pavilonba), Z. Halmágyi Judit Kálvin téri épülete, a fiatal építészek közül Kis Péter, Zombor Gábor vagy Kiss Dániel tervei hazánkban is a NEXT-re adható adekvát válaszok lehettek volna. Ehelyett azonban, már-már különösen érthetetlen módon, a magyar kiállítás egészén erõltetett archaizmus uralkodik, klasszikus prezentációs eszközökkel él, és így makettekre, felkasírozott és falnak támasztott tablókra, fotókra és szabadkézi rajzokra, illetve kézírásra épít. Sehol egy monitor, háromdimenziós rajz, számítógépes terv.

A technológiai újítások idején pedig, amikor könnyûszerkezetes öntött vagy szerelt technológiák, szerelt vázak, üvegfalak épülnek, igazán archaikus gondolat a téglát és a követ elõtérbe állítani!

Mirõl is árulkodik mindez? És mitõl támad furcsa érzése az embernek, ha e kiállításra betéved? Erõs a gyanúnk, hogy ez a bemutató egy politikai-ideológiai játszma végkicsengése. 2001-ben Magyarország különállásának és önállóságának bizonyítása, az archaizmus, illetve a modernizmus-ellenesség hangsúlyozása fontos üzenetek voltak, melyek számára erõs hátszelet biztosított a politika.

Következtetések és javaslatok

Az elõbb elmondottakból néhány következtetés általánosságban és erre a kiállításra vonatkoztatva is levonható: 1. Az erõltetett nemzeti reprezentáció egyre inkább elveszti jelentõségét, öncélúvá válik. Ehelyett sokkal inkább az adott országban dolgozó és építõ alkotók tevékenységére kellene figyelnünk, nemzeti hovatartozástól függetlenül (helyesebb ezért, ha például lassan magyarországi építészetrõl kezdünk újra beszélni). 2. Ne kelljen a Velencei Építészeti Biennále magyar résztvevõinek - a kurátornak és a kiállítóknak - politikai-ideológiai üzeneteket tolmácsolniuk. 3. A különállás, illetve a kuriozitás hangsúlyozása érdekes ugyan lehet, de igazi szakmai megmérettetést - épp a szembenállás okán - nem jelent. 4. A kortárs magyarországi építészet képes lett volna 2002-ben a NEXT-re megfelelõ választ adni.

Javasoljuk ezért, hogy a pályázatok elbírálását megfelelõ szakmai testületekre és kuratóriumra bízzák, illetve ezzel egyidõben vegyék ki annak intézését a politika irányítása alól. A politikai függõség fõ okának számító pénzügyi háttér egy részének megteremtése pedig legyen a kurátor feladatköre. Fontosnak tartjuk, hogy a kiállítások körüli döntési mechanizmusok a nyilvánosság számára is jobban követhetõvé és transzparenssé váljanak.

Befejezésül ismét hangsúlyozzuk: írásunkkal nem a kiállító építészek és a kurátor, Sulyok Miklós tevékenysége ellen foglaltunk állást, hiszen meggyõzõdésünk: ez a bemutató a megfelelõ helyen és idõben a szakma nagy megelégedésére szolgálhatott volna. Sokkal inkább szerettük volna e kiállítás kapcsán ráirányítani a figyelmet azokra az anomáliákra, amelyek a Velencei Építészeti Biennále magyar tárlatai körül ismétlõdõen tapasztalhatók.

Az N&n galéria kurátorai: Gyarmathy Katalin építész, Halas István fotómûvész, Nagy Bálint építész, Sz. Szilágyi Gábor mûvészettörténész