- Uram! A késemért jöttem!

- Hol hagyta?

- Valami matrózban.

- Milyen kés volt?

- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

- Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele?

- Kagyló.

- Hány részbõl?

- Egy darabból készült.

- Akkor nincs baj. Megvan a kés!

- Hol?

- A hátamban.

Rejtõ Jenõ: Piszkos Fred, a kapitány

Kiállítási bírálatra általában nem szokás és nem érdemes reagálnia sem a kurátornak, sem a mûvészeknek. A tárlat állít valamit, a bíráló elemez, ez a dolgok rendje.

Most azonban, amikor volt barátaim és kurátortársaim az N&n galériából politikai gyanúsítás keretébe ágyazott bírálattal illetik a Velencei Biennále 8. Nemzetközi Építészeti Kiállítása Magyar Pavilonjában kurátorként jegyzett munkámat, úgy érzem, tollat kell fognom. Válaszomban külön tárgyalom a politikai és a szakmai kérdéseket, mert az eljárást, ahogyan Nagy Bálinték politikai célozgatással fûszerezik építészeti bírálatukat, elfogadhatatlannak tartom. Megvilágítom kurátori álláspontomat, s ismertetem a - csekély erõfeszítéssel bárki által ellenõrizhetõ - tényeket, amelyek felett kollégáim oly könnyedén siklottak el dolgozatukban.

Menjünk sorjában: ,,...politikai-ideológiai befolyás alapján született döntések helyett szakmai testületek döntsenek a magyar építészet nemzetközi reprezentációjáról" - áll írásuk elején. Nos, az idei Velencei Biennále esetében ez történt. A valóság az, hogy Nagyék állításával ellentétben nem volt politikai hátszél. Ha bármi ilyesminek akár csak az árnyéka is megjelent volna, nem vállaltam volna el a munkát. A NKÖM helyettes államtitkára és a Velencei Biennále magyar nemzeti biztosa többször is nyilvánosan bejelentették, így 2002. július 15-én, a biennále magyar sajtótájékoztatóján a Mûcsarnokban, majd a kiállítás velencei megnyitóján is (Nagyék mind a két eseményen jelen voltak), a sajtó pedig számtalanszor leírta: most fordult elõ elõször a Velencei Biennálékon való magyar részvétel történetében, hogy a Mûcsarnok által kiírt pályázat útján, szakmai zsûri választotta ki a kurátort. A zsûri tagjai voltak: Boros Géza mûvészettörténész a NKÖM képviseletében, dr. Fabényi Júlia, a Mûcsarnok fõigazgatója, s egyben a Velencei Biennále nemzeti biztosa, Cselovszki Zoltán, a KÖH akkori elnöke, Pazár Béla építész, Szalai András építész és Tatai Erzsébet mûvészettörténész, a Mûcsarnok kiállítási osztályának akkori vezetõje. Egyébként a Mûértõ 2002 decemberi számában tövirõl hegyire benne vannak a jövõ évi, 50. velencei képzõmûvészeti biennále magyar kurátorának kiválasztásával kapcsolatos információk a pályázókról (már aki közülük hozzá járult nevének közléséhez) és pályázataikról, a zsûritagok nevei - szóval éppen úgy és éppen az történik, amit Nagyék követelnek. Nincs tehát valóságalapja az általuk megfogalmazott gyanúnak. ,,Fontosnak tartjuk, hogy a kiállítások körüli döntési mechanizmusok a nyilvánosság számára is jobban követhetõvé és transzparenssé váljanak" - írják. Nagyon is követhetõk és átláthatóak ezek a mechanizmusok minden érdeklõdõ számára.

Ferencz István, Nagy Tamás, Turányi Gábor 8. Nemzetközi Építészeti Biennále / Next, Magyar Pavilon Fotó: Eln Ferenc

Mindezt személyesen is elmeséltem Bálintéknak. Kérdem: honnan származik az a rossz beidegzõdés a magyar értelmiség körében, hogy akinek a véleménye eltér a miénktõl, azt politikai gyanúsítással próbáljuk ellehetetleníteni, annak a meggyõzõdése nem önálló gondolkodás eredménye, hanem valami politikai hátszél fútta téveszme? ,,Erõs a gyanúnk, hogy ez a bemutató egy politikai-ideológiai játszma végkicsengése" - írják. Kapunk-e egyetlen bizonyítékot is a gyanú alátámasztására? Nem lenne jobb mindnyájunknak, ha cselekedeteinket nem a politika szemüvegén keresztül szemlélnénk?

Bírálatuk építészeti vonatkozásáról annyit: tudomásul veszem a felfogásomtól messze álló álláspontot. Nem vitatom a globalizáció jelentõségét napjaink építészetében, de távolról sem értékelem olyan felhõtlenül pozitív tendenciának, mint Nagy Bálinték. Ôszintén lelkes nemzetközi felzárkózási igyekezetükrõl pedig azt gondolom, idejétmúlt és tartalmatlan szemlélet. A XIX. század elejétõl a XX. század második harmadáig volt uralkodó a nézet, hogy a nyugati világ tudományos és technikai élete egyenlõ bolygónk fejlõdésével, s a világ többi része jól teszi, ha igyekszik minél elõbb felzárkózni az élen járó országokhoz. Aki a felszínen lebegõ álproblémák helyett valóságos társadalmi, gazdasági és szellemi kérdésekkel is hajlandó foglalkozni, tudja: a szerelt falak, a felhõkarcolók, a transzparens üvegfalak kérdései technológiai problémák, amelyeknek természetesen van építészeti fontosságuk, de ma már másról szól a világ. Nagyék a következõt írják: ,,Meglátásunk szerint a világ nagy építészmûhelyeiben olyan átfogó munka zajlik, amely a családi házaktól a városnegyedekig az élet gyakorlatilag minden területén megpróbál korszerû válaszokat adni gazdasági, társadalmi, technológiai, éghajlati és esetenként politikai kihívásokra és igényekre." Ez a mondat mintha a XX. század elsõ felének technicista, jövõ-ittas modernista építészeti manifesztumaiból került volna a tollukra, a maga egyszerûsítõ szemléletével. Nekünk csupán az volna a dolgunk, hogy bemutassuk a nemzetközi trendek hazai adaptációit? Érdekel bárkit is a világban, hogyan csinálják a magyarok otthon annak utánzatát, amit mások másutt, több pénzbõl és jobban építenek? A három most bemutatott építész kvalitásait Nagyék is elismerik. Akkor mi a baj velük? Hogy nem internacionalisták, hogy nem igazodnak a trendekhez? Na ne...

Ferencz István, Nagy Tamás, Turányi Gábor 8. Nemzetközi Építészeti Biennále / Next, Magyar Pavilon Fotó: Eln Ferenc

Kedves Kati, Bálint, Gábor és István! Én nem pusztán anyag, technológia és pénz kérdésének látom az építészetet. Úgy vélem ugyanolyan fontosak a szellemi, társadalmi vonatkozásai is. Az a három építész, akit én választottam, Magyarországon anyagilag és szellemileg ide való, a HELY-lyel rokon lelkû házakat tervez. Kicsik ezek a házak a high-tech óriáslétesítményekhez képest, de olyan építészeti minõséget hordoznak, amely példaként szolgálhat. A kis lépték, a szegénység, az eszközök szûkössége érték is lehet. Nagyon fontosnak tartom, hogy épületeik a kis, helyi közösségek életét teszik könnyebbé, hogy személyhez szólóak. Ha emlékeztek rá, a finn pavilonban még kisebb házakat láthattunk, finn építészek Afrika falvaiban épült munkáit. A magyar pavilonéhoz hasonló installációval. Én azt a mienknél is jobb kiállításnak tartom. Képzeljétek, még portréfotókat is kitettek, embereket lehetett látni, csupasz és szegényes falujukban. Tehát az én szemléletem nem áll egyedül a nemzeti pavilonok között, nem én gondolom egyedül, hogy az északi félteke pénzt és környezeti erõforrásokat pazarló, önreprezentáló építészete mellett létezhet más út is. Félreértés ne essék, nem vagyok technológia- és globalizációellenes, csak azt állítom, azzal párhuzamosan létezik egy másik tendencia is a világban.

Végül pedig ide kívánkozik a tájékoztatás: a Budapest Galéria Szabad sajtó úti kiállítótermében 2003. január 23 és február 23. között bemutatja a Velencei Biennále Magyar Pavilonjának kiállítását.

Ferencz István, Nagy Tamás, Turányi Gábor 8. Nemzetközi Építészeti Biennále / Next, Magyar Pavilon Fotó: Eln Ferenc