Szimpatikus ifjak?

Hiszen ezek pont mi vagyunk

Csak éppen már holnap!

(Rutkai Bori: Hahó jövõnk, vigyázz, jövünk!)

A múltba nézni nagy öröm. Sokkal problémásabb a jelen kor áttekintése.

A mûvészettörténeti kutatás általában szent rettegéssel vet pillantást saját korára. A diakronitás biztos támpontnak hitt mankójára támaszkodva többnyire a ,,történeti távlat" hiányára hivatkozik. Miközben arra várakozunk, hogy a jelen végre átdobja magát a múltba, számos élõ, a mûvek történetiségéhez képest horizontális kapcsolatot veszítünk el. Szerencsére a kortárs képzõmûvészet mûvelése, menedzselése nem lehet tekintettel erre a jelentõl való félelemre. A jelenségek értelmezõ-elrendezõ archivátori tevékenysége nem pótolja a bemutató-reprezentáló jellegû kiadványokat. Az utóbbi idõkben két olyan nagykiadvány is megjelent, amely a magyar kortárs szcéna meghatározó alakjait ismertetve nyújt képet ennek a rendkívül összetett közegnek egy szeletérõl. Az egyik külföldieknek, rólunk szóló kiadvány - amilyenre már volt példa többek között a Budapesti Mûtermek*, vagy a Zeitgenössische Kunst aus Ungarn** címû könyvekkel. A Contemporary Hungarian Painters ötlete ezekhez hasonlóan külföldi agyakban született meg. A kötetben tíz kortárs - többségében 40 év alatti - magyar képzõmûvész munkái láthatók. Olyan tízes csapatról van szó, amely fõként, de nem kizárólag festményeket készít, s amely méltán reprezentálja a mai magyar festészet jellegzetes vonulatait, problémáit. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy hallgatólagos szakmai konszenzust képvisel a válogatás.

A kötet borítóján Roskó Gábor Honvágy címû munkája, egy szelíden ironikus kép látható: erõs alulnézetben - ,,béka-perspektívából" - három béka lesi a magasra tett horizontvonal felett kibontakozó panorámát, az alkonyati pírban derengõ várost. A könnyed festészeti ,,Ansichtskarte"-n könnyû beazonosítani, hol is vagyunk; az egykori tízforintos érmérõl ismerõs Gellért-hegyi Felszabadulási-emlékmû tûnik fel a hegyek ormán.

A kötet megjelenésének hosszabb elõtörténete van. Történt, hogy úgy '99, vagy 2000 táján EVA SKELLEY asszony a Shashoua Collections megbízásából Magyarországra érkezett azzal a határozott céllal, hogy a már létezõ kortárs cseh, lengyel, orosz festõket bemutató kiadvány mellé egy a magyar pikturális mikroklímát is bemutató kötetet állítson össze. Az 1998-ban alapított Shashoua Collections számos orosz, ukrán, lengyel és macedon mûvész munkáit tartalmazza. A gyûjtemény mögött komoly banki tevékenységbõl származó tõke áll, így a statement logikájából adódik, hogy - a Shashoua Press-szel közösen - kiadványokban is megjelenítse a kelet-európai mûvészeket a nyugati nyilvánosság számára. Meg kell mondjuk, esetünkben a dolgok logikája kicsit kanyargósabb utakat járt: diákat kértek be a mûvészektõl reprodukciók céljára, majd a kiadvány elkészültével vetette fel a kötet szerkesztõje, hogy a példányokért cserébe megbízói szívesen vennék, ha a kiválasztott mûvészek egy-egy mûvet adományoznának a gyûjtemény számára. Ilyen kérésnek lehetetlen ellent állni.

Eva Skelley tehát sorra járta a kortárs mûvészettel foglalkozó magyar kereskedelmi és nonprofit intézményeket, galériákat, múzeumokat; s egyre változó listával kezében számos mûvészettörténésszel, kurátorral találkozott - tájékozandó a hazai mûvészeti színtérrõl. Kezdetben 12-18 mûvészrõl beszélt, akiket szeretne bemutatni az albumban. Ezentúl 3-4 szerzõben gondolkodott, akik majd bemutatják a valószínûleg hozzájuk közel álló, vagy általuk behatóbban ismert festõk munkáit, ám azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy valamennyi mûvészrõl külön szerzõ írjon. ,,Kézrõl kézre" adta tovább Skelley asszonyt mûvész és mûvészettörténész, és természetesen mûterem-látogatásokra is sor került az alapvetõen informális kapcsolatokra épülõ tanulmányút során. Megszakításokkal több hónapot töltött Magyarországon a kötet szerkesztõje, így volt ideje körülnézni, informálódni. Ezzel együtt inkább feladatot végrehajtó szervezõ volt, mintsem a kortárs festészet kompetens tanulmányozója.

A kezdeti lista zsugorodott, a névsor olvadozott, végül tíz mûvész - BARANYAI LEVENTE, BRAUN ANDRÁS, ERDÉLYI GÁBOR, HAJDÚ KINGA, KUPCSIK ADRIÁN, RADÁK ESZTER, ROSKÓ GÁBOR, SZÉPFALVI ÁGNES, SZÛCS ATTILA, WÄCHTER DéNES - és egyetlen szerzõ maradt. Talán a nyelvtudás lehetett elsõrendû szempont, hogy a szövegek eleve angol nyelven készüljenek, - ezt azonban nem támasztja alá az a tény, hogy külön fordító szerepel a kötetben feltüntetve. A döntés ezzel együtt nem vált kárára a kötetnek, tudós modorban megírt, kiváló ismertetések mutatják be a magyar mûvészetet nem ismerõ közönségnek a fiatal festõnemzedék törekvéseit. Remek összefoglaló címek (Magában álló világ - Roskó Gábor, Compact Painting - Kupcsik Adrián, Mintavétel - Wächter Dénes) segítenek átfogni az angolszász stílushoz szokott érdeklõdõknek a témát, de a laikus számára éppúgy segítséget jelent a kötet szöveges anyaga. A bemutatott alkotók jellegzetes festészeti szemléletmódokat képviselnek, vagy talán pontosabb lenne azt mondani, hogy együtt a ma lehetséges festõi attitûdök sokféleségét szemléltetik. A látványfestészet sajátos nézõpontú változata, a pattern-painting, a média-festészet, a realizmus illuzionisztikus mûvelése, vagy a valóság személyiségben gyökerezõ karikaturisztikus átírása egyaránt megjelenik a válogatásban egy horizontálisan szétterült, pluralisztikus mûvészeti színtér horizontján.

A sokszínûséggel együtt azért úgy tûnik, prioritások léteznek: ki nem mondott gondolata a könyvnek az innováció, hogy a magyar színtér (nyilván újszerûsége miatt) lényeges jelenségeit igyekszik bemutatni a festészet terén. Fontos vállalkozás, és üdítõ az összeállítás abból a szempontból is, hogy végre nem a magyar mûvészet nyugati nyilvánosságnak többnyire mutatott sztenderd figuráit ismerhetik meg, hanem egy aktualizáltabb guide-ot kapnak kezükbe a kötet olvasói.

(Persze zárójelben megkérdezhetjük magunktól, vajon nem egy újabb, fiatalabb generációra felállított - és természetesen erõsen szûkített - sztenderd körvonalait alkotta meg a válogatás? Egy ilyen alap, vagy kortárs toplista nem légbõl kapott fenyegetés, ha jól megnézzük, többnyire kik szerepelnek a magyar és nemzetközi kiállításokon. Más szavakkal: elkerülhetetlen-e, hogy a ma kurrensnek tartott emergency artist legyen a jövõ masszív kövülete?)

A CHP a kortárs magyar festészetrõl kíván panorámikus képet adni. A benne szereplõ alkotók és mûvek a szerzõ szándéka szerint a festészet sokszínûségét reprezentálják. A bevezetõben ezért szükségesnek ítéli ezt a panorámikus képet a magyarországi festészet történetének rámájában elhelyezni. Olyan festõket ismertet a kötet, akiknek fõiskolai éveik, illetve festészetük kiteljesedése a 90-es évekre tehetõ. A szöveg lerója a kötelezõ tiszteletköröket a sokszor és sokak által billognak tekintett 80-as évekbeli ,,új szenzibilitás" elõtt és megvilágítja az összefüggések szálai közül azt, amelynek értelmében a 90-es évek fiatal mûvésznemzedéke az oktatási intézményekben történt változások hatására a mûvészetfelfogásában tõle radikálisan más utakon járó neoavantgarde emlõin nevelkedett. A mûvészet intézményi szerkezetében bekövetkezett változásokat taglaló rész számos ,,hivatalos", vagy meghatározónak vélt tényhez, eseményhez köti a hazai artworld speciális, a mûvek jellegét döntõen befolyásoló sajátosságait. Egyetlen példa: a budapesti Art Expo 1990-es megalakulása, amely a szöveg szerint ,,a nemzetközi mûkereskedelemmel való kapcsolatfelvétel lehetõségét teremtette meg". Valójában a Budapest Art Expo (BAE) mindig is csekély vonzerõvel bírt, eredeti formájában már nem létezik (van helyette Art Expo Friss, Szentendrén, a MûvészetMalomban, Art Fair a MEO-ban); az utolsó nagyobb, tényleges vásárt 1998-ban rendezte a Mûcsarnokban, és nemzetközileg olyannyira nem tartják számon, hogy a mértékadó vásári naptárakban kizárólag a Hungexpo területén rendezett esemény szerepel. (Egyébként sem biztos, hogy a nemzetközi piacra a vásárt mûködtetõ szervezeten keresztül vezet az út. Inkább az anyagiakban és presztízsben megerõsödött magángalériák, vagy a mûkereskedõk és galériások szakmai szervezõdése lehet az ugródeszka - mint ahogy ezt a magyar vásári jelenlét is bizonyítja a külföldi expókon.) A mûvészeti élet, a képzés, a szervezeti formák vagy akár a politika területén bekövetkezett változások fontosak, amennyiben egy folyamat mérföldköveit jelentik, ám inkább csak jelzik a mozgást: Talán éppen a rejtettebb, a mûvészeti színteret körülölelõ kulturális horizont és a szemléletbeli összefüggések hálózatának feltérképezése adja meg a magyarázatot a miértekre.

A kortárs magyar festészet komolyabb igényû áttekintésére, a létezõ irányzatok és tendenciák, alkotói magatartások tipologizálására legutóbb az 1997-es Olaj/vászon kiállítás tett kísérletet***. Az akkori válogatás szempontjai nem annyira teoretikusak, mintsem gyakorlatiak voltak; - minél több, és minél különfélébb alkotó/mû bemutatásának szándékával.

A kiállítás, valamint a hozzá készült katalógus egyedülálló jelentõsége a magyar festészet tendenciáinak formalizálására irányuló kezdeményezés volt, hogy összefoglaló grafikon formájában megjeleníthetõ legyen - legalább irányaiban - valamennyi stílusmozzanat.

A felállított kategóriák meglehetõsen általánosak voltak (figurális, nem-figurális, mágikus realizmus, stb.), így éppen azokról az új jelenségekrõl nem adtak számot, amelyek a 90-es évek meghatározó erõvonalai mentén születtek a festészetben. A CHP pontosan itt kezdõdik, innen veszi fel a fonalat. A kötet pazar kiállítású, minden mûvészrõl kétoldalnyi ismertetõvel, életrajzzal, a kiadvány végén magyarul is megismételve a szövegeket. A mûvészekrõl Rosta József készített rendkívül artisztikus, jellegzetes helyzetben, pózban felvett portrékat, amik (bár közhely) tényleg mutatnak valamit a karakter lelkiségébõl.

Valahogy így kell kinéznie egy ilyen kiadványnak. Egyetlen szépséghibája, hogy a könyvesboltokban hiába keresnénk.

A K. Bazovsky Ház mint magángaléria adta ki a Jövõkép címû reprezentatív kötetet. ÁDÁM ZOLTÁN, BUKTA IMRE, CSURKA ESZTER, DR MÁRIÁS, DULISKOVICH BAZIL, FELUGOSSY LÁSZLÓ, GAÁL JÓZSEF, KLIMÓ KÁROLY, ROSKÓ GÁBOR, SOÓS TAMÁS, SWIERKIEWICZ RÓBERT, VOGL FILEMON mûvei, az alkotókkal készült interjúk szerepelnek a könyvben. A mûvészek a Bazovsky Ház mûvészei, így a galéria ügyes huszárvágással az Ernst Múzeumot és más intézményeket bevonva projektjébe a kiállítással**** és a kötettel legitimálta elgondolásait. A bemutatott mûvészek köre meglehetõsen heterogén; az elõzõ évtized és a közelmúlt maghatározó kultuszfigurái mellett fiatal, az ismertség felé éppen hogy csak úton lévõ alkotók kaptak helyet a kiadványban és a Bazovsky Ház programjában.

A kiadvány reprezentatív jellegét látszik erõsíteni egy reprezentatív szerzõ, Esterházy Péter meghívása elõszó írására. Szokásos stílusában írt szövegébõl megtudjuk, mi is érdekli a jövõvel kapcsolatban: a jövõkép és az idõtörés, mondjuk Hondával Mátyás király udvarában. Ez a gondolat nem új, Szentjóby Tamás évekkel ezelõtt kezdte terjeszteni történetét, hogy Napóleon Moszkva alatt látott egy Hondát, de nem ismerte fel. Az írásnak amúgy ,,intelligensen" semmi köze a továbbiakhoz, csuklógyakorlat a nagy írótól reggeli újságolvasás után. Míg a Jövõkép címû kötetben költõi megnyilatkozásokkal találkozunk, vagy a szerzõket leginkább foglalkoztató teorémák bukkannak fel, addig a Hungarian Contemporary Painters leíró-értelmezõ jellegû szövegeket tartalmaz. A Jövökép-ben Keserû Katalin írása az egyes mûvészek alkotásmódjának karakterisztikumait bemutatva annak a nagyszabású koncepciónak felvázolására tesz kísérletet, amely a képnek a társadalom egészében betöltött rendeltetetését vizsgálja. Kijelentésekkel találkozunk, amelyek szerint a mûvészet valami vad, ,,nomád" és primordiális dolog, az élet ,,üzemanyaga", ami nélkül az ember létezése elképzelhetetlen, pontosabban a mûvészet természetes kísérõjelensége az emberiségnek.

A kötet interjú-részében Szombathy Bálint beszélget a mûvészekkel.

A beszélgetés fonalát intelligensen úgy vezeti, hogy az elõbb-utóbb körbekeríti az illetõ mûvész munkáit. A kérdések egy része ismétlõdik - eltérõ megfogalmazásban: milyen jövõvíziót vetít maga elé; hogyan viszonyul a technológia egyre erõsödõ elterjedéséhez; mennyiben hat ez rá és mûvészetére; kiket tekint szellemi rokonainak, mûvészeti hõseinek; hogyan látja a mûvészet és a design viszonyát - azaz valós veszély-e, hogy a mûvészet elmegy az iparszerûen gyártott kommersz irányába?

Adekvát kérdések ezek? Kétségkívül. Egy bizonyos álláspontról. Masszív szemléleti konstanciákra, ki nem mondott értékítéletekre enged következtetni: hogy a kommersz az nem jó, hogy ami designos az tartalmilag silány, hogy itt van ez a nagy elidegenedés meg környezetszennyezés, a technológia uralmának veszélye, és hogy a mûvész valami különleges szerepet tölt be a társadalom szövetében. Manualitás (vagy ami egyet jelent vele: egyediség) kontra tömegtermelés, globalizáció és regionalizmus, szellem szemben a fogyasztással, elsivárosodás és egy szebb jövõ ígérete (amit persze csak remélhetünk).

Egymás után sorjáznak a nem vallató, inkább megértõ-beleérzõ, kollegiális kérdések, a mindent homogenizáló elfogadás hatására a dialógus szinte észrevétlenül csúszik a közhelyek határolta banalitás felé. Az iskolás pszichológiai tankönyvek nyelvén szólva a ,,megengedõ - meleg"-típusú szülõ kérdez.

Némi nosztalgia vegyül a modern mûvészet múltjának kezdetire utaló felvetésekbe - amikor még ,,volt létjogosultsága a kollektív alkotó munkának", az avantgárd bensõséges és exkluzív csoporthangulata lebegett a mûvészetek szentélyei felett, és a sok génkezelt klaviatúrapüfölõ mûanyagmûvész pedig még csak sci-fik által felvázolt borzasztó jövõképként létezett.

A kérdezés érzékenységébõl, másrészt a választ adók személyiségébõl adódik, hogy õszintén felmerülnek olyan kérdések, mint: miért lesz valaki absztrakt festõvé, miért kötelezi el magát számára izgalmas alkotói módszerek mellett? Ha nem is explicite, de a szövegek és válaszok zajának hátterébõl összeállnak a jellegzetes alkotói hozzáállások és szemléletmódok. Ezekbõl úgy látszik, a felfogások kor - vagy ami megtévesztõ módon ekvivalens ezzel - generációfüggõk. Mások a hõsök, mások az elõképek, mint ahogyan a mûvészet egészérõl vallott elképzelések is. A könyvben bemutatott alkotók jóllehet eltérõ nemzedékekhez tartoznak, egyikük sem sorolható a mûvész-yuppik közé.

A kötet már csak ezért is megnyugvást jelent a mûvészek, mint csoportos társadalmi szubsztancia jelentõségébe vetett hit védelmezõi számára, de a jelenkorban kalandozni, kicsit fickándozni és magát picit jól érezni kívánó keresõk is táptalajra lelnek benne, hogy lám-lám, sok mûvész van, aki nem csak úgy en bloc elutasítja a technológiát, hanem sajátos és egyedi életstratégiát próbál kifejleszteni rendkívül összetett korunkban. Az igazi mûvészek továbbra is szubtilisek, és nem ülnek fel a konjunktúra-jelenségeknek - szól napjaink meséje.

A kérdés különben kimondottan izgalmas. Hogy jön össze Buddha és a Big Brother egy olyan korban, amikor egyszerre látszik érvényes hivatkozási alappá lenni a szellem fenomenológiája és az üresfejû sztárok arcképcsarnoka (Kollár J). Vajon fogják-e, érzik-e a mûvészek a jövõ hullámait? A kötet tanúsága szerint nem nagyon foglakoznak vele, teszik a dolgukat, - eljön az magától.