Szkárosi munkásságának kibontakozása és autochton értékrendszerré szilárdulása a nyolcvanas évekre esik. Ez az idõszak pedig már inkább az ideaközpontú - ha úgy tetszik, experimentális - mûvészet érezhetõ hátrahúzódásának, defenziójának jegyében telik. Ennek alapján joggal feltételezhetõ, hogy Szkárosi törekvései csupán egy fajta szélmalomharc modorában, az ár ellen úszva teljesedhettek ki. Részben igaz is lehet mindez. Tény, hogy a nagy eklektika mindent összemosó trendjének vízözönszerû erõsödésével dacolva, mintegy szemközti irányból izmosodik a progresszív magyar mûvészet markáns, értékalakító és mûfajteremtõ modernista jelenségévé. Szerepe van ebben annak is, hogy a hazai mûvészet a nyolcvanas években még mindig adósa néhány olyan mûfajnak, amelyek másutt már legalább egy-másfél vagy ennél is több évtizede létjogosultságot szereztek és lényegében kanonikusakká váltak. Ezeknek egyike többek között az orális hagyományra épülõ hangköltészet is. Szkárosi feladatvállalását így hát kétszeres akadály hátráltatja, illetve nehezíti. Valójában sem a "külsõ" paradigmaváltás, sem pedig a "belsõ" status quo nem kedvez neki (ha csak nem vesszük némileg szerencsés körülménynek azt a mindenkori igazságot, hogy a nagyobb közegellenállás egyenes arányú ellenerõt gerjeszt). Ha képileg kellene szemléltetni Szkárosi nyolcvanas évekbeli - és részben mai - pozícióját, akkor ehhez mindenképpen a "sziget a tengerben" közhelyes metaforája lenne a legalkalmasabb. Pontosabban: egy nem akármilyen sziget egy nem akármilyen tengeren.

A költészeti mûvek orális interpretációját illetõen a szemléletváltás hiányát rendszerint a magyar kultúra irodalomközpontúságának merev megkötéseivel, konzerváló érinthetetlenségével magyarázzák. Ennek tudható be, hogy a mûköltészetben fokozatosan elsorvadt a népköltészetbõl örökölt, a szóbeliséghez, a jelenidejûséghez és az elõadói, illetve befogadói jelenléthez hitelesen kötõdõ orális hagyomány. Szkárosi valamennyi vele készült interjúban, emellett számos szakcikkben emelte fel a szavát ezen begyöpösödött állapotok ellenében, miközben magyarázatot keresett az alternatív kultúra létrejöttét kiváltó okokra is.

A szóbeliség szabadsága (Alföld, 1992/1) címû értekezésében a következõket írja: "A kortárs magyar kultúra intézményi szerkezete még ma is meglehetõsen korszerûtlen: az írásbeliség, a nyomtatott médiumok uralják, s még az establishment kezében levõ akusztikus, illetve plurimediális fórumok, nevezetesen a rádió és a televízió is túlnyomórészt pusztán mint informatív, hírszolgáltató, legfeljebb kultúraközvetítõ közegek mûködnek, organikus kultúraprodukáló aktivitásuk csekély. (...) A mai kulturális helyzet szilárd alkotórészévé alakult alternatív struktúra, amely társadalmi dimenzióját tekintve bár nem elhanyagolható, de mennyiségi tekintetben semmiképpen sem meghatározó, mediális összetételében természetszerûleg sokkal korszerûbb, lévén hogy döntõen multimediális, és a létezõ multimediális lehetõségeknek ha nem is feltétlen egyidejû, de együttes alkalmazására épül."

A multimediális kultúra kialakulásának vizsgálata viszont egy roppant összetett kérdéskört érint. Nem egyebet, mint azt tételezi, hogy az õsi orális tradíciót a múlt század elejének modernista szemlélete élesztette újjá. Egyebek között a futurista zajzene és a dadaista optofonetikai költészet - Magyarországon Bartók zenéje - lényegében a népköltészetben honos elõadói módszereket alkalmazza, más (technikai) körülmények között, átformálva, átértékelve, a kornak megfelelõ életérzésbe nemesítve. Szkárosi kötõdései erre a forrásvidékre vezethetõk vissza. Tudnunk kell, hogy az alkotói poétikáknak ezt a tartományát a magyar mûvészet szinte alig vagy egyáltalán nem aknázta ki, ezért a lemaradás óriási. Az elmúlt század eleje vizuális mûvészetének újító fermentumai még úgy-ahogy beszivárogtak az itteni kultúrába, az orális mûvészet progresszív hagyománya azonban csak a hetvenes évek elején kezdett el erjesztõleg hatni magyar nyelvterületen, de akkor is az országhatáron túl, az újvidéki Ladik Katalin jóvoltából. Szkárosi ennél fogva egy általánosan alig ismert területre lépett a nyolcvanas évek elején, amit kellõ történeti és elméleti felkészültség nélkül lehetetlen lett volna megközelíteni. Szerencsére ezek nem jelentettek számára akadályt, így a hangköltészetnek nemcsak mûvelõjeként, hanem teoretikusaként és népszerûsítõjeként egyaránt fontos feladatot látott el, s lát el mindmáig. Szkárosi Hangadó címû rádiómûsora, a magyar hangmûvészet e jeles fóruma immár több mint száz kiadást ért meg, a világhang-költészet rádiós folyóirata, a Világgége pedig túl van ötvenedik jelentkezésén.

Mint ahogy hang nélkül nincs színház, zene, film, költészet, mûvészeti performansz, úgy hangköltészet sem létezhet mozgás, zenei effektusok, fénytechnika és vetített kép nélkül. Szkárosi élõ produkcióinak javát a teljes eszközhasználat jellemzi, de ami különösen figyelemre méltó, hogy önmagát médiumként, kreatív közvetítõként határozza meg és megnyilatkozásait illetõen az önátadásra való maximális képességet hangsúlyozza. Ott áll kapocsként a mû és a közönség közötti interpretációs sávban, mert - mint mondja - ,,A költõ (a mûvész) nem tulajdonosa: a megfelelõ pillanatokban pusztán átmeneti birtokosa, közvetítõje, érintett médiuma a szellemi energia áramlásának". A mû ezek szerint egy közösségi szellemi tulajdon, amely rögzíti az emberi faj kollektív tudatának, illetve tudatalattijának egyik vagy másik állapotát, a belõle áradó energiát a mûvész pedig csak továbbítja mások felé, a saját szenzibilitásán átszûrve és feszültté téve.

A fenti mûfajelméleti morzsák ismeretében mindenképpen feltételekkel fogadható el a szerzõnek az a nyilatkozata, mi szerint a szkárosicon ,,színtiszta hangköltészeti CD". Tisztának tekinthetõ mindössze olyan értelemben, hogy se nem tartalmaz hagyományos - felolvasói - versinterpretációt, se nem nevezhetõ zeneinek, ám több is, mint puszta fonetikus költészet, hiszen tudnunk kell, mi rejlik ugyanezen mûvek élõ elõadása mögött, ahol már nem csak hang van, hanem fény és színpadi mozgás, taglejtés, arcmimika, esetleg vetített kép vagy élõ zene, mind e mögött pedig a korszerû elektronika. A hangköltészet fõ áramvonala - néhány világprodukciós kivételtõl eltekintve - rendszerint a nyelv állagának szintetikus természetére alapozódik, és Szkárosinál sincs ez másképp. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a mûvek origója leggyakrabban az írott formában, a linearitásban található. A Szkárosi eszményítette nyelvi univerzalizmus megfelelõ hordozója minimum a CD-ROM lehetne, mert az élõ elõadás után a leghitelesebben az adhatná vissza a mû teljességét, a totális mûvészi-nyelvi kommunikációt, amelyben felvillanna az eszményi szituáció, amikor is ,,a vers lehet egy mozdulat, a zene lehet egy szó, és egy kép is lehet költemény...", vagyis a higginsi modell értelmében nemcsak felszakadnának a szigorúan meghúzott határok mûfajok és mûvészetek között, hanem a szerepek esetenként fel is cserélõdhetnének.

Ez a gondolati kitérõ semmi esetre sem kívánja megkérdõjelezni a szkárosicon hanghordozói minõségét vagy megzavarni annak mûfaji identitását, hiszen nem kérdéses, hogy a hanglemez önmagában is teljes befogadói élményt nyújthat, ha a hang szintjén maradunk, ha csak az érdekel bennünket. Már pedig Szkárosi azt tartja, hogy az önkifejezés médiumai közül a hang devalválódott eddig a legkevésbé - összehasonlíthatatlanul kevésbé, mint a szó vagy a kép -, ezért állománya még mindig teli van izgalommal, érdekességgel: ,,Olyan tapasztalatok fejezhetõk ki vele, amelyeket hagyományosan nem hasznosítanak az operaénekesek, dalénekesek, versszavalók...". Mindamellett, hogy talán a legszemélyesebb, legérzékibb (testi) kifejezõeszköznek bizonyul, soha sem áttételesen hat, dekódolása úgyszintén közvetlen.

Szkárosi Endre tevõlegesen vett részt a Towering Inferno nemzetközi társulat által 1993-ban és 1995-ben kiadott Kaddish címû CD-n, amely nyelvi síkon az emberi hang és a zene szintézisének eszményi egyensúlyát igyekezett megközelíteni. A nem mindennapi formakultúrájú, nyomdagrafikailag igazán világszínvonalat képviselõ szkárosicon úgyszintén a gazdagon strukturált mûtípust modellálja s ilyenként felvillantja a szerzõ mûvészetének legszebb fejezeteit. Nem úgy mer a magánmúltból, hogy idéz, parafrazeál vagy feldolgoz, hanem olyképpen, hogy új tartalmi foglalatba bújtatja az egyéni hangkutatás idõtállóan legértékesebb módszereit és fonetikai feltárásait. Az órányi terjedelmû kompaktlemez hanganyagában benne van a régi és az új Szkárosi, az elemzõ, ízekre szedõ és ötvözõ Szkárosi, valamint a magánszférát és a közösségi hátteret egyaránt mozgató hang- és zenemûvész minden erénye. Tömör verssorokból kibomló rövid költészeti darabokból vonja ki a hangpotenciált és a drámaiságra hajló hangulatot. Ez a drámaiság még a Kaddish óta kísért nála. Az ott tetten érhetõ emberi tragikum inkább már csak mint egyéni tapasztalás mutatkozik meg. ,,Elõjön egy-egy darabban a fájdalom, amelyet most már nem totalizálok, az személyes érzelem, személyes bánat marad. Így válik átadhatóvá", vallja az ötvenéves szerzõ, némi élettapasztalattal a háta mögött, amely óvatosságra, a mindenségre való rálátással kecsegtetõ szerénységre inti. Hiszen az egy emberben benne van a sok ember, esetenként pedig az emberi kultúra tágas horizontja is. Ô egy ilyen.