Vágóhíd és nemi erõszak - ez várja a hajléktalan fehér lovat. Íme, a honfoglalás milleneumi ünnepeire szánt szándékosan blaszfém válasz, allegória '56-ra. A ló koponyája az elõadás további részében hatalmi ereklye - mintegy szentkorona vagy törzsi szimbólum - egy mítoszban, amelyben a 1989-tõl eltelt tizenhárom évünket nem diadalmenetként, de nem is hányattatásként látjuk, hanem egy barbár és primitív élet- és uralkodási technikákkal túlélésre játszó közösség kapálózásaként.

A nyári, zsámbéki elõbemutatón elõre megrendezett botrányból is kiderült már, így az odaérkezõ közönség jól sejtette, hogy az elõadás radikálisan pátoszmentes lesz. A mindenkori politikai hatalom számára meghatározó fogalmakhoz: Isten, haza, család, himnusz, honfoglalás stb., ,,szentségtelen" kézzel fog hozzányúlni. Vagy legalábbis nem a megszokott, szinte érinthetetlen koreográfiájú szertartásokat fogják a ,,hazával" vagy annak öndefiníciójához legitimitást nyújtó hagyományaival kapcsolatosan végrehajtani. A SCHILLING ÁRPáD köré csoportosult társulat nem kéri számon rajtunk az ezekhez a rítusokhoz illõ, zavarba ejtõen emelkedett érzelmeket, sõt megszabadít tõlük. A himnusz például ugyancsak egy hajléktalan verse, ismétlõdõ refrénje a következõ: ,,Engedjetek minket is a fazékhoz, hogy ne tartozzunk holnap a gazokhoz."

,,In memoriam Hofi" - ezt nyomtatták az elõadás címe mellé, tehát az õ nézõpontjával kíván deklaráltan azonosulni a Krétakör. Ôk is a ,,valaki közülünk beszél"-pozícióból akarnak megszólalni, ahogy ezt a kõbányai kabarémunkás is tette. Hofit évtizedeken keresztül a nagy közösség foglalkoztatta, ez a tágabb belehelyezettség, ami viszont a kabaré mûfaj sajátjáénak is tekinthetõ, s amit otthonos egyszerûséggel közelített meg. A Krétakör produkciója is következetesen kikerüli a magas mûvészet fölényébõl táplálkozó, leereszkedõ megfogalmazást, a kívülállók racionális tekintetével való felmérést, ehelyett bátran nyúl a proli mûfajokhoz, mindenhez, ami profán és banális: hajléktalanok vagy amatõrök verseihez, cirkuszhoz (bohóctréfához), kabaréhoz, vicchez, mivel ezek kínosságukkal, darabosságukkal, keresetlenségükkel elemi közlésvágyat hordoznak. Rajtuk marad a nehéz szülés izzadságszaga, a kikínlódottság, míg egy briliáns színpadi-kultúrával és mûgonddal létrehozott szöveg, vers, elõadás csak a formák iránt felkeltett figyelemmel váltana ki elismerést.

A Hazámhazámban a bárki számára könnyen felskiccelhetõ, commedia dell'artét idézõen leegyszerûsített kontúrú népmesei figurák - Jancsi és Juliska, szegényember, huszár - fölé törzsfõnökként viselkedõ vezérek rendelõdnek. Nevük, önálló személyiségük nincs, elvrendszereik alapján különböznek csak (ugyanazok pepitában): a pirosat, fehéret és zöldet egyetlen dolog mozgatja marionett-bábuszerûen: a hatalom megragadása. Az européer pedig zEUsszá, fõistenné emelõdik, megváltó életmintákkal jelentkezik, hittérítõként osztogatja a chipset, óvszert, a NATO-jeles dísztárcsát és a pszichés regulákat, és általában dühödt csalódottsággal távozik. A badar törzstõl eltérõ minõséget képvisel, mert kívülálló a Továrissal együtt. A darab nem abból az önsajnáltató, önmarcangoló koncepcióból indul ki, hogy vesztesekbõl és gyõztesekbõl áll a világ, és õk az alulmaradtak nézõpontját képviselik. Egy anyagból van itt ez az egész gyülevész bagázs: tagjai egyénített, de csontig lecsupaszított szövegeikkel inkább bábfigurákhoz, mint élõ emberekhez hasonlítanak. A színészek a hagyományos szerepépítés helyett szituációk kidolgozásával, improvizációkkal foglalkoztak hónapokig, a zsámbéki elõbemutató 13+1 jelenetében alig-alig volt elõre rögzített szöveg. Éppen ezért nem is lehet kiemelkedõ alakításról, vagy erõsebb, gyengébb jelenlétrõl beszélni a színészek kapcsán. A Krétakör új tagjai (MUCSI ZOLTáN, SCHERER PéTER, CSáKáNYI ESZTER, VIOLA GáBOR, TILO WERNER éS KATONA LáSZLó) belesimultak a társulatba és az elõadásba. Nincsen a szerepek között hierarchia, a horda tagjai csak szerepükhöz formált beszédmódjukkal válnak el egymástól, de egyikük sem kerül a másiknál frekventáltabb helyzetbe a színpadon. Mindannyian alárendelõdnek az elõadás azon szándékának, miszerint az erõs képeket bohóctréfát idézõ szituációkban közvetítsék, s ez végül kusza kavargás benyomását kelti: az improvizációk alá pakolt darab rücskös, sprõd, toldott-foldott patchwork lett. (Nem véletlen, hogy szerzõként ketten - TASNáDI ISTVáN, Schilling Árpád -, dramaturgként négyen jegyzik.) A sokféle anyagú szövetben a megzenésített verseken kívül legnagyobb foltokban ,,aktualizált" népmesei elemek találhatóak. A halállal háló lányról, vagy éppen a Maradona-mezben a tálibok ellen harcoló szegénylegényrõl. De beleapplikálódnak még a választási hadjáratok plakátszövegei, a közhelyektõl torzult szürreális nyelvezetû szónoki beszédek is: badarságok, ahogy az egész magyarságot is szólítják az elõadásban. Az angol parapszichológus személyiségbuldózer szövege (chipsszel áldoznak nála a megtért magyarok) mellet elõsejlik az István, a király koronázási jelenete, Petõfi-versek bukkanak fel, majd Swift szatírája szociálpolitikaként: együnk csecsemõt. Allegorikus, szimbolikus népmesébe égetett mítoszt írtak a szerzõk, sokszor szószerinti idézetekkel (karvaly tõke; tudjuk, merjük, tesszük, eltesszük) az elmúlt 13 év politikai életébõl. A Krétakörnek már régen kialakult szándéka úgy válni a magyar színházi élet úttörõ társulatává, hogy ez ne járjon magas kultúrába való elszigetelõdéssel. Ezért is próbálják egyre közvetlenebbül felhasználni munkáikban a tömegkultúra különféle formáit. A legfõbb ihletforrásuk a hagyományba kövesedetten kívül a városi, aluljárókból kikerült népmûvészet, valamint a médiából áradó szövegek és képek.

Valaha egy teherautó platóján járták Schillingék az országot egy népszínmûvel összeforgatott Shakespeare-drámával (Szerelem, vagy amit akartok), s Liliom-elõadásuk is alapjaiban ezt a szemléletet hordozta a század eleji kabarékat is felidézve. Most nincs az a vajszínû árnyalat, amely ezeknél a klasszicizálódott szövegeknél a rendezõ szándéka ellenére óhatatlanul ráfátyolozódott az elõadásra, telibe nézzük, ami történik velünk, nyersen, a megformálás (f)elemelõ szándéka nélkül. Nincs mélyreható, új szempontokat, vagy igazságot feltáró elemzés, mert egy olyan perspektívából nézzük az eseményeket, ahonnan nem a megnyugtató, rendszerbe szervezõdõ összefüggések látszanak, hanem összefüggéstelenül következõ, kiszámíthatatlan, brutális képek: nagy autóval vonulnak a politikusok (itt ütött-kopott Zsigulival), összeomlik két torony, az érthetetlenül idegen nyelvezetû és bonyolult szövegekbõl csak néhány világosabb szólam válik ki. A cirkusz porondja ráadásul egy középen elhelyezett kör alakú pódiummal - ami egyben medence is (Balaton, a magyar tenger) - folytonos körbe-körbemászkálásra kényszeríti a szereplõket, amitõl még inkább felerõsödik a kiszolgáltatott kavargás képzete, szemben mondjuk az utolsó szögig kitalált panorámás díszletekkel, és a centire kiszámított pannókba vagy szituációkba rendezett színészvezetéssel. Itt csak tologatják, toszigálják a horpadt országszekerét, és nem vörös szõnyegen lépdelve, csak koszlott rongyszõnyegen közelítik meg a nemzeti ünnepet, amikor az embernek valamiféle valóságtól elrugaszkodott pátosszal illene a hazájára gondolnia.