|
Baranyay András |
|
Az alábbiakban Baranyay András egy
hosszabb írását, majd a következõ
számban három feljegyzését teszem
közzé. Az írásokat egy-egy Franciaországban
tett utazás élményének leírása
köti össze. Meg kell említenem, hogy a mûvész számára Franciaország - Olaszország mellett - talán a legfontosabb kulturális kötõdést jelentette mindig is, melyre beszélgetéseink során többször felhívta a figyelmemet.
A most megjelenõ, 1976-ban született szöveget, mely
Bretagne kis városaiba, faluiba és izgalmas tájaira
kalauzol minket, Baranyay - bevallása szerint -
barátjának, Tandori Dezsõnek írta. Ezért az
olvasó az esetlegesen fellelhetõ - igaz, nem teljesen
következetes - nyelvi és írásbeli
,,hibákért" ne E publikáció folytatása a Mûvészettörténeti Értesítõ 2000/3-4. számában megjelent Képek, írások, dokumentumok, Baranyay András korai mûvei és írásai (1956-1966) címû dokumentumközlésnek. A szövegek feldolgozása idején Kállai Ernõ ösztöndíjban részesültem, melyért ezúton is köszönettel tartozom. Sz. Szilágyi Gábor
,,Maga Nápoly vidám, szabad, élénk városnak látszik; rengeteg ember nyüzsög összevissza, a király vadászaton van, a királyné áldott állapotban, így a világ sora már nem is mehetne jobban." Goethe: Utazás Itáliában
(mottónak ez tökéletes, egyrészt azér, mer
kell egy mottó, másrészt azér, mer nem szeretem a
Goethét, harmadrészt azér, mer a Bretagne pont az
ellenkezõje Olaszországnak; viszont az, hogy ,,így a
világ sora nem is mehetne jobban",
Én elég fáradt voltam, mer elõzõ nap
érkeztem és egész délután
beszélgettünk, meg bementünk Párizsba és
vacsoráztunk egy kínai étterembe, meg utána
csavarogtunk és alig aluttam, szóval elég fáratt
voltam, mikor kora reggel indultunk, mongyuk a világ sora épp nem
jutott akkor az eszembe, de elõzõ délután
sütöttünk mindenféle húsokat és azokat
vittük magunkkal, meg reggel vettünk még pár flakon
almabort és én ezen a délelõttön hátul
ültem, hogy etessem Albint, aki vezetett, és Gyulát, aki
mellette ült és navigált, ami elég nehéz volt
a rengeteg térkép miatt, amik kitüremkedtek a
kesztyûtartóból, márminthogy mindig
kiválasztani az épp odavalót, mer nagyon részletes
térképek voltak és túl gyakran mentünk le a
térképrõl és ilyenkor a folytatást
megtalálni elég nehéz volt. Álmos is voltam, nem
nagyon figyeltem az útra. Ha Albin fékezett, elõregurultak
az üres üvegek, hameg gyorsított, hátra, mer Albin
atója tele volt mindennel, a gyerekek tavalyi
nyaralásából maradt fölfújható
békák, üres üvegek, rossz napszemüvegek,
térképek, minden, és volt benne több éves
piszok is, mer soha ki nem takarította, mer minek, egyszer úgyis
szétmegy és akkor majd kidobja, eszt én aztán egy
csomó kenyérmorzsával megtetéztem, mer a francia
kenyerek villámgyorsan megszáradnak, meg ha épp nem volt
hová kidobni az almaboros flakonokat, Albin ezekre is aszt monta, hogy
tedd csak le a padlóra, majd lesz valahol egy kuka, de kuka nem lett,
úgyhogy ezek is marattak.
| ||||
Nem volt épp hideg, de láccot, hogy esni fog. Fougèresba tíz körül érkesztünk, minden szürke volt, még mindig nem esett, arra emlékszem, hogy a külvárosok elég jelentéktelenek voltak, de pici város volt, elég hamar lekanyarottunk egy parkolóba és akkor se volt valami meleg és természetes, hogy az elsõ utunk egy kocsmába vezetett, persze talán csak azér, mer pont ott volt, ahol kiszálltunk. Régi kocsma volt, megállapíthatatlan persze, hogy igazán régi-e, vagy csak olyanra volt csinálva, de annyi minden van olyanra csinálva mintha régi lenne és közbe mégse az, nemigen lehet eszt már megállapítani, szóval nagyon régi kocsmának nézett ki, és nem volt benne senki és reggeli takarítás utáni tisztaság volt benne és Gyulával almapálinkát ittunk, amíg Albin kinn vacakolt valamit az atóval, de asztán õ is bejött, erre asztán mind a hárman ittunk még egyet és Gyulát itt kesztem bosszantani azzal, hogy itt se leszek már soha többé, eszt asztán mondogattam idõnkint, amikor valahol jól éreztem magam és persze ki tuggya, talán igazam is volt, viszont kesztünk átmelegedni és lementünk a vízpartra.
A vízpart egy patkó alakú folyókanyar volt, ami
körülvette a régi várat.
| ||||
Mongyuk nem mondhatnám hogy mesebeli volt, de épp elég valószínûtlen, egy egész régi város, bástyákkal, palatetõkkel, mohos várfalakkal, rengeteg torony mindenfelé, láttam már ilyesmit másutt is, de ez mégis elég valószínûtlenül hatott. Az uccákon nem volt senki, minden csupa nyirkosság, mer rengeteg zsilip volt, és zubogott a víz mindenfelé, mindenfelé szürke palatetõk voltak és az ég is majnem ugyanolyan szürke volt, és közbe Albin kicsit hajkurászott is, hogy siessünk, mer Albin sokszor járt már itt, és Albin egyébként is mindig csak arra jár amerre az elsõ szerelmével járt annakidején, aki már nem volt, csak a gyerekek marattak idõnkéntre, és az elsõ szerelme már egyáltalán nem érdekelte, de mégis mindig csak azokat a helyeket járta végig, ahol annakidején voltak a feleségével, viszont ezeket a helyeket már úgy ismerte, mint a tenyerét és asszem kicsit unta is. Szóval siettetett, közbe persze mutogatta azokat a helyeket, ahonnan nagyon szép volt a kilátás, miközbe Gyula morgott, hogy õt nem érdekli az egész, én meg kérdeztem, hogy volt-e már itt, monta, hogy még nem, de unja már az utazást, én meg emlékeztem, hogy azér disszidált, mer utazni akart, de kesztem fázni, Albin egyre jobban sietett, én fáztam és nézelõdtem, de a fázás erõsebb volt mint a látnivalók hatása, úgyhogy visszamentünk az atóhoz, közbe még egy kis trafikba vásárolva régi levelezõlapokat, mer itt még a régit olcsóbban atták mint az újat és emlékeztem rá, hogy Gyula milyen lelkesedéssel beszélt annakidején az utazásokról, és a felesége is, és mindenfelé akartak utazni, most is utaznak, de mindegyikük mással, de azér mégis jóba vannak és egyszer a Diadalív mellett egy kocsma teraszán Gyula magyarázta, hogy ez így a legtökéletesebb a világon, és nincs honvágya se, minden így van jól, legfõképp a házasság és lehet, hogy csak aszt a levelét akarta elfeledtetni velem, amit akkor írt, amikor rájött a dolgokra és kéccségbeesetten menekült Szicíliába, mer talán Szicília pont jó az ilyenekre, de azóta már valószínûleg minden így a legjobb, vagyis a világ sora. Aztán mentünk tovább, éhesek voltunk és megin osztottam nekik ennivalót és ittunk almabort és keztem fölmelegedni és befészkelõdtem az ülésbe és néztem ki az ablakon az útjelzõkre, amik mások mint nálunk, meg a tanyákra, amik szintén mások, mint nálunk, és assziszem, nem gondoltam semmire. Dél lehetett, mikor Rennesen mentünk keresztül, ez egy nagy város, van benne katedrális is, de nem láttuk, mer a legrövidebb úton rohantunk keresztül rajta, úgyhogy másra nem emlékszem belõle, mint egyemeletes kis házakra és egy hosszú egyenes útra, amit lefûrészelt ágú fák szegélyeztek, amirõl az embernek óhatatlanul a Szerelmem Hirosima jut az eszébe, és kérdeztem Albintól, hogy mér csinálják eszt, és monta, hogy a fák így állítólag tovább élnek, mindenesetre elég vigasztalan látványt nyújtottak.
Innen kezdve már kisebb utakon mentünk. Kezdõdtek a
sövények. Albin magyarázta, hogy a sövények
többszáz évesek, sûrû, legalább
három méter széles bozótok, amiket a szél
ellen ültettek annakidején, de most hogy a kis telkeket
eladogatják, mer nagy gazdaságok kellenek, sorba
kivágják õket, nem is kivágják, mer csak
több méter mélyre leásva lehet elpusztítani,
úgyhogy gépekkel csinálják, viszont azóta
mindent kifújt a szél és rájöttek már,
hogy ezt nem lett volna szabad csinálni. Csöpögött az esõ, mikor bekanyarottunk egy kisvárosba, már nem emlékszem, mi volt a neve, de magas kõfalak voltak benne, meg az uccák fölött a házakat összekötõ kõívek, meg volt egy régi templom is és természetesen itt is ittunk valamit, csak arra emlékszem, hogy a város itt is teljesen kihalt volt, a bárba viszont üvöltött a rádjó.
| ||||
Kettõ felé lehetett, a táj kezdett olyan lenni, mintha közelednénk... Albin itt egy kápolnáról kezdett beszélni, ami errefelé van és nagyon szép. Elállt az esõ, pár házból álló falun mentünk keresztül, egy kanyarba, kis téren két BULGÁRIA feliratú kamion állt, képzelheted, milyen furcsán hatottak, és nekem nem tudom mér, az árticsóka jutott az eszembe, minden reggel, késõbb asztán sokat hallottam, nagy tengerzúgás közepette elhaló nõi hang suttogta a rádjóba, hogy bretagnei árticsóka. A fõtéren megin a levágott ágú fák, amik egy nagy vásárcsarnokot vettek körül, a vásárcsarnok fából volt és a 16. században épült, ilyennek képzeld azt a kisvárost, ahová beértünk. Le Faouëtnak hívták. Persze itt is csak azér marattunk, hogy igyunk valamit, a kocsmába itt se volt senki, meg a piactéren se, minden teljesen üres volt, mentünk is tovább. Albin kezdett elemébe lenni, sok látnivaló lesz innen kezdve, monta, jön a kis kápolna, ami irtó szép lesz, dombok köszt menve egy kis falu után meg is lett a kis kápolna, a Saint Fiacre kápolna és Albin tulajdonképp reggel óta csak ezt a kápolnát kereste, vagy inkább erre várt, hogy ideérjünk végre. Három kis torony, szétmált kövek, amiket valami zöldes moha vont be, itt is minden nyirkos volt, belül az egész fal tele volt penészfoltokkal. A hajó elég üres téglalap volt, legalább is most úgy rémlik, de a jubé, ami valami ikonosztázszerû szentélyelzáró rács, szóval ez elég különös volt, fából, színesre festve, tele szobrokkal, a tetején egy feszület, a szentély felõli oldalán meg aranyos kis színes figurák; egy kis emberke, aki egy rókát okád le (vagyis rókázik), egy parázna pár, amint paráználkodik, egy dudán jáccó ember, és egy másik, aki gyümölcsöt tép egy gyümölcsfáról, ezekbõl biztos láthatták a hívek, hogy mik a legnagyobb bûnök; a részegeskedés a bujálkodás, meg a lustaság, meg a lopás. Volt egy másik pár is, de egy igazi, egy öregember, meg egy öregasszony, mind a ketten szürke köpenybe, csöndbe dolgoztak a rács jobb oldalánál egy szobron, amit kis ecsetekkel porolgattak, de elég hiábavaló munkának tûnt az egész, mer itt elõbb-utóbb úgyis minden szét fog menni a nedvességtõl.
A másik környékbeli látnivaló a Szent Barbe
kápolna volt, visszafelé kellett mennünk megin,
keresztül a vásárcsarnokos fõtéren,
asztán egy kanyargós erdei úton, amit nagy hegyek vettek
körül, végül az utat egy sorompó zárta le,
mögötte egy tanya, Albin itt megállt, volt valami híd
is egy patak fölött, Albin monta, hogy balra vissza kell mennünk
és ott kezdõdik majd egy szerpentin, amin föl lehet menni,
mer a kápolna fönn lesz a hegytetõn, mi viszont
Gyulával, lehet, hogy csak az ellentmondás kedviér, de
lehet, hogy azér is, mer már túl sokat ültünk,
inkább toronyiránt vágtunk neki, mire Albin
természetesen elindult megkeresni a szerpentint, mer makacs, meg
így legalább fönn találkozunk majd.
| ||||
Jó meredek volt, tele sziklákkal, meg bozótokkal, csúszott a föld az esõ miatt, mi meg a fákba kapaszkodva hõsiesen törtettünk fölfelé, de sehol nem látszott elõttünk semmi, csak egyre meredekebb, meg sziklásabb hegyoldal, (két hét múlva Normandiában egy vasárnap reggel, mikor még mindenki alutt, Gyulával kimentünk a falu határába, találtunk egy elhagyott kõbányát, ahol órákon át célba dobáltunk egy rozsdás Wermacht feliratú hordóra, ami valószínûleg a partraszállásból maradt ott.). Teljesen kifulladtunk. Én úgy éreztem, hogy nem bírom már tovább. Nyilván õ is. De persze mind a ketten bírtuk még. És lehet, hogy egymással versenyeztünk, hogy ki bírja tovább. De törtettünk fölfelé. De sehol nem láccott elõttünk a vége. Csak egyre több szikla lett. Meg egyre meredekebb. Végül már csak sziklák voltak. Kapaszkodtunk ahogy tuttunk, már alig láttunk a kimerültségtõl és ott volt egy kõfal nagy gótikus ablakokkal közvetlenül a sziklák tetején és jobbra egy nyugodt kis erdei út, ami megkerülte a templomot, mer a bejárata a hegytetõ felé volt (persze zárva). Tántorogtunk a kimerültségtõl, meg a levegõ is fojtó volt, sûrû erdõ mindenfelé és minden párolgott és mindent befutott a repkény és elõttünk volt egy híd, fölötte nagy reneszánsz lépcsõrendszer, amin fölmentünk, leültünk a korlátra és néztünk el a fák fölött a környezõ hegyekre, amíg egy idõ múlva Albin meg nem érkezett.
| ||||
A hegytetõn lapos térség volt, letaposott fûvel, egy kis bedeszkázott ablakú házzal, néhány bódéval, amik le voltak lakatolva, az oldalukon mindenféle sörreklámok, és borzasztó szemét szétszórva mindenfelé, látszott, hogy itt tegnap rengetegen lehettek, volt egy kis harang is, amit megkongattunk, de egyébként teljes csönd volt, föl-le mászkáltunk, nem tudtunk már mihez kezdeni, megin visszamentünk a kápolnához, megnéztük mégeccer, aztán, most már Albinnal együtt, lerohantunk a hegyoldalon, amerre jöttünk, és egy negyed óra múlva már ott is voltunk az atónál. Újra vissza a vásárcsarnokos fõtéren, aztán megin el a St. Fiacre kápolna mellett, keztek szûnni a hegyek, asztán erdõk köszt mentünk, kis falukon keresztül, a fû irtó zöld volt, kiszálltunk, balra az úttól volt egy kis kápolnaszerû épület, egy forrásnak a házikója, belül a sötétbe ki lehetett venni egy szent elkopott dombormûvét (St Vencenek három melle volt, hogy a három fiát szoptathassa), tocsogós rét volt a forrás mögött, meg egy templom, belesünk az ajtaján, de nem sokat lehetett látni, mentünk tovább.
Albin egy útjelzõt keresett, hogy merre kell elkanyarodni a
baloldali öböl felé, meg is lett az útjelzõ,
bekanyarodtunk, és este nyolc körül Doëlanba
értünk. Ez is egy folyó torkolatába volt, sok ilyen
falun mentünk asztán keresztül, dagálykor
visszafelé folyt a víz. Világos volt még, amikor
lerakottunk egy kis szállodába, és csavarogni mentünk
a vízpartra, jobban mondva a tengerpartra, lemásztunk a
sziklák közt egész a vízig, Albin monta, hogy
néha nagyon gyorsan jön Még mindig korán volt, üldögéltünk az étteremben, Albin megrendelte a vacsorát, addig ittunk valamit és beszélgettünk. Ez is remek vacsora lett aztán, egyébként is az evések mindig remekek voltak. Keresztül-kasul tálaltunk egymásnak, mer mindent meg akartunk kóstolni és az elõételként evett mindenféle tengeri dolgok szétosztogatása meg elízlelgetése is egy órát tartott és asztán még a többi fogás, kétféle borral, utána konyakkal, szóval képzelheted, alig mozdultunk és persze kimentünk egy kicsit levegõzni, de akkor már sötét volt, és az egész falu igazából csak néhány elszórt házcsoport volt, amik közt egy út kanyargott, sehol egy lámpa, csak egy kis ajtó fölött, az viszont sokszínû világító gömb volt, semmi se volt kiírva, kíváncsiságból odamentünk, amit belülrõl valami kukucskálón keresztül láthattak, mer egybõl kinyitottak, és már benn is voltunk valami éjjeli klubban, három jegyet vettünk, amiér inni is lehet majd, de csak éjfél után, és lementünk egy lépcsõn és elsõ pillantásra rettentõ meglepõ lett az egész. Félhomály, üvöltõ zene, kis folyosón egy bár, ahonnan ablakszerû nyílásokon be lehetett látni egy még sötétebb terembe, ahol sokan ültek asztaloknál, a sarokba meg egy nagy vászonra egy képmagnó vetített amerikai képeket, szupervárosokat, meg szupernyüzsgéseket, meg szuperutcaképeket, meg az énekesek képeit, közbe itt már fülsiketítõ volt a zene, egy-két pár szolidan táncolt középen, idõnként valaki fölugrott a dobogóra a vászon elé és angolul nagy izgatottan konferált valamit. Odaálltunk az ablakhoz és nézelõdtünk befelé és próbáltunk a kihalt halászfalutól idáig jutni, Albin mindenáron föl akart kérni valakit, Gyula magyarázta neki, hogy ez teljesen reménytelen, ne vezesse fére ennek a helynek a kinézete, ez igazából egy falusi vigalom, bizalmatlanok az idegenekkel, Albin mégis megpróbálta, mer Albin makacs, úgy is lett, ahogy a Gyula monta, láttam a lány arcán hogy majnem megijett, és mások is nézték, hogy ki lehet ez, és mit akar itt. Albin visszajött, közbe éjfél lett, kinyitott a bár, megittuk a pénzünkér ami jár, skót viszkit, néztük még egy darabig a termet, hallgattuk a zenét, láccólag nem vettek rólunk tudomást, de azér érezni lehetet, hogy tuggyák az ottlétünket, és lassan elég jólnevelt képet kezdett mutatni az egész, az asztaloknál colát ittak, külön a lányok, külön a fiúk, néha egy fiú átült a lányokhoz, akkor ott csönd lett egy idõre és mind zavartan mosolyogtak és a könyökükkel bökdösték egymást, közbe összevissza fények villogtak, a vörösbe mindenki szép lett, a kékbe kisérteties, ácsorogtunk és nézelõdtunk, kicsit olyannak tûnt az ablakon át a terem, mint egy mozgó dioráma, fárattak voltunk már és eljöttünk. Hûvös este volt, sötét, a folyó torkolatánál álltunk egy darabig a hídon és néztük a dagályt, ahogy visszafelé folyik a víz, Gyula kérdezte, tudom-e, hogy mongyák franciául az izé-t, tuttam, asztán visszamentünk a szállodába, ahol már mindenki alutt, de az ajtót miattunk nyitva hagyták.
| ||||
Reggel ragyogóan sütött a nap, megreggeliztünk, tudod, én annyit szoktam reggelire enni, hogy aszt egy szálloda se tuggya produkálni mennyiségileg, a néhány kis zsemlével, meg sonkaszelettel, meg jammal, még talán a nagy kancsó híg kávé elég volt, de itt is éhesen keltem föl. Szóval ragyogóan sütött a nap, nyolc óra lehetett, mikor tovább indultunk, nem arra, amerrõl jöttünk, hanem egy másik úton, egy darabig a parton, aztán beljebb a szántóföldek közt, mer Albin emlékezett rá, hogy itt valahol van egy dolmen és meg akarta mutatni. Elég jelentéktelen vidék volt, egyedülálló házak, bozótok, kis erdõk, meg szántóföldek. Albin lassított, mer ott kellett lennie valahol jobbra, úgy emlékezett rá, párszáz méterre az úttól, benn van a szántóföld, de nem lehet az útról látni, mer bokrok veszik körül, de meg fogja ismerni. Egy földút mellett, ahol kis nyíl mutatta, hogy kinek a tanyájához vezet, megálltunk, kiszálltunk, tényleg ott volt a kis bozót nem messze, begázoltunk a vetésbe, elértük a bokrokat, de csak bokrok voltak, nem volt a közepén semmi kõ. Albin monta, hogy eszerint eltévesztette, pont így nézett ki az igazi is, de nem baj, lehet, túl hamar álltunk meg, még tovább kell menni, továbbmentünk, irtó lassan, mind a hárman feszülten figyeltünk, Gyula közbe megkockáztatott egy cinikus megjegyzést, hogy egyáltalán érdemes-e ennyi idõt eltölteni pár kõ miatt, én szokás szerint még nem tutam eldönteni, hogy kíváncsi vagyok-e rá, vagy se, Albin viszont nagyon meg akarta mutatni, Gyula aztán visszatáncolt, mer azér volt benne jóérzés, és buzgón kezdett nézelõdni. Balra nem lehet, monta Albin, biztosan emlékszik rá, hogy jobbra van, megin láttunk egy bozótot, ez az, monta Albin, ez a bozót tényleg nem különbözött semmibe az elõzõtõl, de ez is csak néhány bokor volt, kövek nélkül. Ettõl kezdve asztán a baloldali gyanús helyeket is figyelni kesztük, hátha Albin rosszul emlékszik, vagy annak az ellenkezõ irányból jött, eltelt egy óra, a dolmen nem volt sehol, Albin makacssága egyre nõtt, engem nagy türelem szállt meg, mer ilyenkor kell kitartani, mer ilyenkor fog végülis sikerülni. Aztán az elsõ embert, akit megláttunk, Albin megkérdezte, hogy hol itt a dolmen, az meg visszakérdezte, hogy micsoda? Albin megmagyarázta, hogy egymásra fektetett régi kövek, az ember meg monta, hogy az visszafelé van, tényleg a jobboldalon, de legalább két kilométernyire innen, visszamentünk, de gyanús volt a dolog, mer eddig is jöttünk már két kilométert és nagyon figyeltünk közbe, nem valószínû, hogy kihagytuk volna, de lehet, hogy egy kicsit még messzebb kell mennünk. Itt is mind egyforma utak ágaztak el, mi meg már fölváltva szálltunk ki, hogy megnézzük a köveket, meg a bozótokat, asztán jött egy újabb ember, aki monta, hogy õ aztán biztosan tuggya, hogy merre van, mer ezt az izét mindig keresik a turisták, de viszont nem ezen az úton van, hanem eggyel beljebb a parttól, de ezzel párhuzamosan, aztán ahogy mentünk át a másik útra, beértünk egy faluba, ahol azér mindeképp kellett innunk egy sört, mer még meg kell néznünk a másik utat is, mer lehet, hogy tényleg ott van, rémlik is neki, hogy hol tévesztette el, viszont a másik út is pont ugyanolyan volt mint az elsõ, és egy helyen Albin lelkesen kiugrott, hogy ez az, végre megvan, hát persze! de ez se volt az, és innen kezdve már alig szóltunk egymáshoz, mer Gyulával ketten tulajdonképpen nagyon szerettük volna már megtalálni, Albin viszont egyre komorabb lett, mer a hallgatásunkról azt hitte, hogy magunkba kiröhögjük a sikertelenségét és csak azér figyelünk olyan buzgón, mer sajnáljuk, de már majdnem dél volt és még mindig nem találtuk sehol, Gyula asztán megjegyezte, hogy van még elég dolmen Bretagnéba, a térképre is ki van írva egy csomó helyen, mire Albin mutatta, hogy de hát ez is ki van írva, és alaposan tanulmányozta a térképet és kiderítette, hogy mégiscsak neki volt igaza, mer nem ezen az úton van, hanem a másikon, ahol elõször kerestük, átvágtunk egy bekötõúton, Albin pontosan betájolta a térképet, és ott állt meg, ahol a térkép a dolment jelezte és mind a hárman kiszálltunk, fél órát bolyongani a szántóföldön, aztán visszamenetünk az autóhoz, beszálltunk, Albin meg mint az õrült hajtani kezdett és nem szólt egy szót se, fölkanyarodtunk egy kicsit észak felé, kis falukon mentünk keresztül, közbe az ég egész fekete lett, és rettenetes esõ kezdett esni, Albin atójának az egyszem ablaktörlõje már nem bírta, meg kellett állnunk, belül is mindenen folyt a pára, mer közbe irtó meleg volt, kis völgyek fölött mentünk asztán tovább, mikor már annyira mérséklõdött a zuhogás, hogy tovább lehetett indulni, néha alábbhagyott, szabályszerû köd keletkezett, lefelé mentünk megin a part felé, és Albin megin valami öblöt keresett, mer éhesek is lettünk már, és monta, hogy ott aztán egy igazán remek hely van, de még mindig esett, mikor leértünk a tengerpartra egy kis ház elé, ott viszont rengeteg ató parkolt, nyilván az esõ miatt nem mentek még el, igaz, hogy délután volt már, pont ebédidõ és amíg várni kellett egy üres asztalra, leültünk a pulthoz, és almapálinkát ittunk, de nem soká kellett várni, lett üres asztal és nekiláttunk fejenként egy tucat elsõ osztályú osztrigának, de a pincérnõ kioktatott, hogy ezt itt citrom nélkül kell enni, mer annyira friss és olyan jó benne a tengervíz és tényleg igaza is volt, mer kár lett volna elrontani az ízét a citrommal, asztán egy-egy tengeri pók következett mindenféle mártásokkal és megincsak rengeteget lehetett piszmogni a kis rákollótörõ fogókkal, meg villákkal, meg az ízesítésekkel, meg a kézmosásokkal, meg a borkortyolgatásokkal és a végén már csak süteményre, meg kávéra, meg konyakra futotta a képességeinkbõl, úgyhogy nem is tuttunk mingyár továbbmenni, meg egyébként is érdemes volt az öblöt megnézni, teljesen sima volt a víz, halászok jöttek épp és kagylókat raktak ki és volt egy vivárium is, ahol fél órát álltunk a korlátnak dõlve és néztük a homárokat, meg a langusztákat, hogy micsinálnak, mer nem csak mászkáltak a medence fenekén, hanem idõnként össze is verekedtek, persze rettentõ lassúsággal és az egyes ilyen verekedések olyan soká tartottak, hogy már nem várhattuk ki a végüket, mer a rákok csak álltak egymással szemben mozdulatlanul és nem lehetett tudni, hogy akarnak-e még verekedni, vagy már abbahagyták.
| ||||
Nekem a délután hat óra már mindig késõnek tûnik, hogy mingyár este lesz, de lehet, hogy azér is, mer nem vagyok hozzászokva az atóhoz, meg az is, hogy itt Franciaország legnyugatibb csücskébe voltunk, meg ráadásul még nyári idõszámítás is volt, és majdnem éjfélkor még mindig világos, szóval mindig nagyon hosszúak voltak a délutánok és most még tulajdonképp korán volt, amikor beértünk Pont Avenba, ahol a Gauguin élt és kezte a festést, de ez elég valószínûtlenül hatott, mer az ember megszokta tõle a Tahitit, csak arról lehetett tudni, hogy itt is volt, mer egy könyvesboltba, amibe bementünk, mindenhol a reprói voltak kirakva, a Sárga Krisztus, meg ilyenek, meg pornó újságok, és Gyula meg Albin mindenféle politikai röplapokat mutogatott és jókat röhögött rajtuk én viszont nem sokat értettem belõlük. Ez is a megszokott kisváros volt, a megszokott templommal, egy folyó partyán volt egy kis étterem, ami most még zárva volt, mer tavasz volt még, de az udvarára be lehetett menni, ahol nyilván az asztalok vannak nyáron és irtó élvezetes volt ugrálni a köveken a víz fölött, és volt egy nagy malomkerék is, egy vizimalomnak a kereke, ami most már biztos csak a vendégek miatt forgott, és a Gyulát valami svájci történetre emlékeztette, de én nem nagyon értettem a történetet, aztán mentünk is tovább, kanyargós utakon és megin kiértünk a tengerpartra, Concarneauba. Ami egy olyan hely, ahol rengeteg turista gyûlik össze, és mi is alig tuttunk parkolóhelyet találni, az autókból kiszálló turisták aztán csak úgy nyüzsögtek az egyetlen uccán, ami végigment azon a kis szigeten, ami az egész városba a legérdekesebb és ez a kis sziget a kikötõ közepén van, nagy várfalak veszik körül, és ebbe a fõuccába aztán nincs is más, csak levelezõlap-boltok, meg emléktárgy-kereskedések és alig lehetett elférni az utcán, viszont ahová az utca vezetett a sziget végébe egy nagy bástyához, ott már nem volt senki, üres tér volt, a korlát mellett néhány pénzbedobásra mûködõ távcsõvel, amin keresztül a tengert lehetett volna nézni, de mi nem néztük, inkább azt a fura csoportot néztük, akik a tengert nézték, csupa nõ volt, meg gyerek, várták vissza a halászokat és olyanok voltak, mint a régi képeslapokon, amiket a fõuccába is lehetett kapni, drágábban mint az újakat, és amiken ugyanilyen csoportok láthatók, ezzel a fölirattal: Femmes de marins attendant le retour des pêcheurs. (En certaines années particulierement mauvaises, bien des noms manquaient à l'appel.) Most szép idõnk volt és sima volt a tenger, mi föl-le járkáltunk és nézelõdtünk, asztán visszamentünk a nyüzsgõ fõutcán át a parkolóhoz, és mentünk tovább és Albin azon morfondált, hogy vajon az Odet torkolatán átvezetõ híd kész van-e már, mer legutoljára mikor itt járt, még nem volt kész és nagyot kellett kerülni, de közbe a híd már kész volt, irtó modern híd volt, de nem sokat láttam belõle, mer Albin olyan gyorsan vezetett és akkor azér már késõ volt, és lassan kezdett sötétedni mire Loctudyba értünk, ami megin egy kis halászkikötõ, de elég kihalt, és ahogy mentünk végig az uccákon, még zárva voltak a szállodák, egyeseken az is látszott, hogy épp tatarozzák, de végül aztán a kikötõ mellett találtunk egyet ami már nyitva volt, itt viszont mi voltunk az egyetlen vendég és vacsora közbe a tulaj-házaspár girlandokkal díszítette a termet, valószínûleg valami ünnep következett, mi meg vacsoráztunk valamit, most nem sokat, mer egész nap ettünk, aztán az egyikünk szobájában ültünk az ágy szélén és már nem emlékszem min, de rettentõ jókat röhögtünk lefekvésig és másnap reggel, a reggelinél a házaspár még mindig a girlandokat akasztgatta mintha egész éjjel azt csinálták volna, mi meg kimentünk az öbölhöz, épp apály volt és a halászbárkák az oldalukra döntve szárazon voltak, mi meg néztük, hogy javittyák õket, pokoli gyorsasággal és ügyességgel és irtó precizen fürészelve ki a javitandó deszkákat, meg festik tarkabarkára a hajókat, kimentünk a gátra is, óriási betongúlákkal volt kirakva a part, egyeseket mégis széttört a vihar, most szép idõ volt és sima volt a tenger mikor indultunk tovább, lapos, sima vidéken, hol a tenger mellett, hol beljebb. Tûzött a nap, de minden párolgott, meg gõzölgött, és fullasztó meleg volt, természetes, hogy az elsõ kis halászkikötõben megin pihenõt tartottunk egy kis kocsma teraszán, ahol megin nem volt senki és elzászi sört ittunk, meg szendvicseket ettünk, meg még egy sört ittunk és kimentünk a sziklákra üldögálni, meg nézni a visszamaradt pocsolyákban a mindenféle élõlényeket, ahogy nyüzsögnek. Most egy kálvária fog következni, monta Albin, és néhány kis, látszólag lakatlan ház között ott is volt a kálvária, az a fura jellegzetes kereszt egy oszlop tetején, alul meg a rengeteg kis figura, bibliai jelenetek, amiken annakidején a pap pálcával mutogatva magyarázott a búcsújáróknak. Majd egy órát töltöttünk el a nézelõdéssel. Egyre melegebb lett, tudod milyen, amikor az ember úgy érzi, hogy majd megfullad.
| ||||
Plovan Albin kedvence. Kis falu, valamikor a tengerparton, de állítólag az egész föld itt folyton emelkedik a tenger meg egyre húzódik vissza, van is ilyesmikrõl egy csomó legenda, amikor a tenger hol hirtelen elönt egész városokat, hol meg eltûnik, és ami kikötõ volt azelõtt, az pár kilométernyire lesz a parttól, na, ez a falu is olyan volt és volt a végén egy romtemplom, ami Albin kedvence volt, de a miénk is lett, mászkáltunk a kövek közt egy csomót és [gondolatban] átépítettük lakóházzá az egészet, középen, a hajó helyén olyan átriumszerû lett volna, mint a római villák, körülötte lett volna egy oszlopos folyosó, aztán minden irányba rengeteg szoba, az ember mindig azt használhatta volna, ami épp aznap a legjobban tetszik, volt még a romon egy nagy rózsaablak, ami helyre volt állítva, ez az egy volt, amit nem tuttunk beépíteni, illetve beépíteni tuttuk, csak azt nem tuttuk eldönteni, hogy ezt az óriási helyiséget mire használjuk, mindenesetre szép nagy terem lett volna, az így is látszott. Elhiheted, tökéletes ház lett volna.
Viszont be kellett fejeznünk az építkezést, mer egyre
éhesebbek lettünk, és Albin megin száguldozott az
üres utakon, amíg Audiernebe nem értünk, ami megin a
szokásos kikötõ volt, csak most minden ragyogott,
vakító fehér házak voltak az öböl
körül és a halászhajók meg olyan színesek
voltak, mint a színes képeslapok, itt ebédeltünk
mindenféle rákot, és jó sokat ittunk is és
remekül éreztük magunkat és a tulajné
megkérdezte, hogy hollandok vagyunk-e, és hatalmas
palacsintákat ettünk még, ami itt nemzeti étel,
két óriási lepedõ, szóval alig mozdultunk,
következésképp ültünk az árnyékos
parton és a lábunkat lógáztuk és
néztük a hajókat és volt egy kis szél is, ami
irtó kellemes volt.
Na aztán innen továbbmentünk nyugat felé,
mindenütt hangafû nõtt, mongyuk nem tudom milyen az a
hangafû, de ilyen lehet, ez valami vörösesbarna fû volt,
olyan puha, mint az árvalányhaj, és teljesen úgy
hullámzott mint egy igazi víz, mer folyton fújt a
szél irtó erõsen, és akármerre
néztem, nem láttam mást, csak ezt a füvet és
valami megállapíthatatlan rossz érzések lappangtak
bennem, de nem gondoltam semmire, csak néztem ki az ablakon.
Finistère csücske felé mentünk, ez Franciaország
legnyugatibb pontja, de tudom, hogy Spanyolországban is van egy
legnyugatibb fok, amit Fisterranak hívnak, úgyhogy eszerint a
Földnek több helyen van vége. Ez a Föld-vége egyre
forgalmasabb lett, mer minden út itt torkollott össze
végülis, egy óriási parkolóba, ahol Albin
veszekedett a parkolóõrrel, hogy minek fizessen azér, hogy
egy kerítésen belül lehessen, mikor ugyanúgy lehet
kívül is, így asztán kinn is maradtunk,
mármint az ató, mi meg bementünk, irtó szél
volt, ez a fura fû úgy csúszott, hogy rettenetes,
szikláról sziklára mászkáltunk, addig
amíg én már félni kezdtem, õk viszont
láthatólag nem, végül aztán találtak
egy jó kis szakadékot, ahol alul csak úgy fortyogott a
tenger, õk meg föllógaszkodtak az utolsó
sziklaperemre, hogy fényképezzem le õket, nevettek, de
azér a képen láccik, hogy kissé be lehettek
gyulladva, mer nagyon kapaszkodnak. Az igazi VÉGE persze egy
kilátóhely volt, ahol óriási tömeg
nyüzsgött mindenféle nyelven és látni lehetett
nyugat felé a sziklákon túl a tengert, egy kis szigetet,
aztán egy még kisebbet, aztán egy sziklán egy
világítótornyot. A tenger meg fantasztikus volt,
borzasztó dübörgõs állandóan,
amitõl a pár száll hajam összeborzolódott,
és folyt a könny a szemembõl, mer úgyláccik
túl érzékeny és sose bírja a szelet
és talán Itt aztán fordult a kocka és indultunk visszafelé, nem egészen ugyanarra jöttünk, mint amerre idefelé, megnéztük még a Van fokot is [Pointe du Van], a Saint They kápolnát, ami teljesen elhagyatottan állt a sziklák és a síkság közt, Albin szerint itt is lesz egy dolmen, montuk, hogy majd legközelebb, egy év múlva küldött is egy képet a Stonehenge-rõl, hogy: megvan, na ugye montam, hogy itt van valahol. Trèbobuban, ami megin egy öböl mellett van, lementünk a kikötõbe, hogy egy politikai gúnyplakátokkal teleragasztott WC-ben elintézhessük a dolgunkat, aztán rátértünk egy nagy atóútra, Albin száguldozott és délután már Quimperba voltunk. Két folyó folyik itt egybe, az egyik az Odet, aminek a deltájánál már átmentünk az új hídon, elég tisztességes város, szûk kis uccák vannak és rettentõ nagy forgalom, kóboroltunk egy vásárcsarnokba, asszem mindenféle gyümölcsöket vettünk és ettünk, és volt itt egy hatalmas gótikus székesegyház is, amit jól esett megnézni, mer folyton csak tájakat néztünk eddig. Volt egy fõucca is, amire Albin monta, hogy még õ se látta, mer mindig csak tatarozták, de nemrég mutatták a TV-be, hogy elkészült és maga egy miniszter ment végig rajta elõször, mi is végigmentünk rajta többször is, érdekes volt kirakatokat nézni, meg tarkabarka süteményeket enni, pedig sose szerettem a süteményeket, mászkáltunk a folyóparton is, de ott is sokan voltak, végül aztán majdnem eltévedtünk, mikor az atót kerestük, és elég nehezen tudtunk kijönni a városból a nagy forgalom miatt. Megin kis utakon mentünk, sövények, meg kiirtott sövények közt, egyszer egy kis faluban csak azér álltunk meg, hogy megnézzük közelrõl azt a zöld penészt, ami a házak falát meg nádtetejét borította.
Megin ki volt írva, hogy baloldali öböl felé, és
mentünk is arra, Doëlanba megin, ugyanabba a
szállodába, ahol az elsõ napon voltunk és ahol
baráccságos mosollyal fogadott a tulajné és a
lánya, és ugyanazt a szobát kaptuk, és megin
hatalmasat vacsoráztunk, késõ volt már, de
még ittunk néhány almapálinkát a
söntésben, ahol öreg tengerészek
üldögéltek és vettünk rengeteg
levelezõlapot és megírtuk õket, de ez már a
szobában volt, jó kis szálloda volt, és nagyon
jót tett ennyi szél után egy melegvizes
fürdés, és Gyula még lement az atóhoz egy
gyufával világítva és talált egy
félüveg konyakot, amit jó volt megiszogatni, és
már nem beszélgettünk és jó volt, hogy
csönd van és együtt vagyunk, bennem még a
valószínûtlen tengeri vidék és hogy most itt
vagyok, de biztos majd az emlékekbe jön vissza igazán,
és csönd volt, az ágyon ott voltak Másnap reggel a tulajné, miközben átvette Albintól a csekket, monta, hogy Márffy úr, ön ugye itt nálunk már törzsvendégnek számít, jöjjön máskor is, persze ugye nyáron sok itt a vitorlázó, de ha ír elõre, viszontlátásra, jó utat. Ugyanazon az úton mentünk fölfelé, erdõk között, megin ott volt a kis forrás, mögötte a templommal, aztán jobbra a St. Barbe kápolna, és egy falun átmenve egy meredek kanyarba megállított egy fiatalember, ugyanolyan katonaládával, mint nálunk, hogy elvinnénk-e két faluval odébb a buszhoz, beült Albin mellé elõre, mi beszélgettünk, de alig valamit, a fiatalember hallgatott, aztán egyszer csak megkérdezte, are you English? Montuk, hogy nem, de nem mosolyogtunk és már ott is volt a buszmegálló és kiszállt. Albin megin õrülten hajtott, én megin befészkelõdtem az ülésbe, nem volt már ennivaló, amit osztogathattam volna, eltelt az egész délelõtt, vasárnap volt és kihalt minden. Angersba déltájt érkeztünk, a vár mellett parkoltunk le, visszamentünk a belvárosba, Albin megmutatta azt a favázas épületet, ami tele volt kis faszobrokkal, köztük egy letolt nadrágos figura amint épp egy hatalmas hurka türemkedik elõ belõle, gondolom ez évszázadok óta a mindenkori nézõknek szólt, hogy le vagytok... Üres volt az egész város, egy szintén üres bisztróban üldögéltünk, ami fajansz csempékkel volt burkolva, mint a régi párizsi bisztrók, ebédeltünk, valószínûleg a tulaj is ebédelhetett hátul a lakásba, mer csak idõnként jött elõ, kinn megin hideg szél fújt, volt egy ócska rádjó a polcon és a Beethoven ötödik szimfóniáját játszotta, mer vasárnap délbe mi mást lehetne jáccani, mindenesetre egyáltalán nem volt franciás, ittunk és átmelegedtünk és kimentünk a várhoz a borzasztó nagy bástyák mellett, de elõbb még megnéztük a katedrálist, és Albin monta, hogy azelõtt itt voltak azok a gobelinek, amiket majd látni fogunk és a várba volt is egy külön épület, ahol ki voltak állítva és volt néhány külföldi turista is, akik összegyûltek és a fekete-egyenruhás õr meghatottan rezegtetve a hangját patetikus szónoklatba kezdett, hogy: Hölgyeim és Uraim, íme Franciaország legnagyszerûbb kárpittyai, Szent János Apokalipszisa. Ezt mindenki áhítattal hallgatta, mi össze-vissza mászkáltunk, és nézelõdtünk, amit a fekete-egyenruhás õr nagyon nem vett jó néven, de mikor a végén elhelyezkedett az ajtóban és tartotta a markát, mi utoljára maradtunk, és amíg a többiek adtak neki egy frankot, mi adtunk neki tizet, mire monta, hogy uraim, maraggyanak csak ameddig akarnak, és szemlélõggyenek csak nyugottan. Mongyuk itt már abba is hagyhatom, mer végülis Angers már nincs is Bretagnéban. |
