Az állat és az ember közti határ ugyanis nem olyan nagyon régi, semmiképpen sem õsi. Szinte biztosra vehetõ, hogy az ,,ember" szó egyetemes, azaz etnikumoktól független jelentése elõtt nem lehetett ,,állatról" se beszélni. Sok nép neve, így az ,,eszkimó", a ,,navajo" azt jelenti: ,,ember". Magukra utaltak vele, más népekre úgy, hogy ,,sziú", ,,rigó", ,,vidra", ,,hopi", ,,szarvas". (Tudjuk, a szomszédos népek más-más névvel illették ,,ugyanazt a népet", amelyik persze nem ugyanaz volt; a ,,német" más népre/nemzetségre utalt, mint az ,,alemán".)
Az ,,ember" fogalom csinált bizonyos lényekbõl ,,állatot". Voltak persze istenek is, de õk vagy ember- vagy állatfejûek voltak, esetleg szörnyek. A Ótestamentumi Isten újszerûsége abból is adódott, hogy nem volt arca: Mózeshez égõ csipkebokor beszélt. Az Újtestamentumban is arca csak a Fiúnak van, ,,Isten Fiának", mint ,, az Ember Fiának".

Az ,,arc" szó tehát emberarcot jelöl, ezért lüktet fantasztikus reménykedés Anzelm könyörgésében: ,,Fordítsd felém az orcád". Az arc mögött valami láthatatlan rejtõzik, mindenekelõtt érzés és gondolat, mindaz, ami a lélekhez és szellemhez tartozik. Amikor az a láthatatlan mögöttes, az a jelenségek-mögötti erõ megszólal, maga az emberhang láthatatlan, ami látható, az egyedül a beszélõ arca. Az archoz tehát beszéd tartozik, ember-beszéd. Isten beszélhetett Mózeshez a csipkebokor lángjaiból, a süketek 2O. században feltalált jelbeszéde elõtt azonban hangzó szó csakis az arcon át kerülhetett (ki) a világba.
Ami arctalan, az emberetlen, (nem istentelen). Amikor egyes bûnügyi filmekben valakinek szétzúzták az arcát, a megölt ember csak felismerhetetlen, nem embertelen. Az arc nyoma is arcra, emberre utal, legfeljebb az, aki az arcot eltörölni akarta, embertelen, és õ is csak hiperbolikusan.

Kovács Péter Arckeresô

Miféle indulat lehetett az, ami efféle rajzolatokra vezette a kezet a szem és az üres papírlap kettõs tükre között? A magyar ,,rajz" szó a német ,,reissen" igébõl származik, az pedig azt jelenti: ,,tépni/szakítani, szétválasztani". A rajzoló mintegy kitépi az üresbõl az alakzatot, amikor vonalat vezet, valamit kivezet - pro-dukál - a semmibõl és saját magából, azzal az indulattal, amely a kezét vezeti. A német igéhez tartozó fõnév a ,,Riss", ,,szakadás"-t jelent, ,,rajz"-ot is; az ,,Umriss" pedig magyarul ,,körvonal". Ez hiányzik Kovács Péter rajzaiban, ez az, amire nem vitte õt az az indulat, amely benne indult. Inkább azt kell mondani, hogy valami körvonalazhatónak a központját kereste, befelé hatolni igyekezett, hogy abból kibonthasson valamit, amit késõbb - címkeresõ keservében - ,,arc"-nak talált mondani. Mindegyik rajz efféle igyekezet kísérletének, ismétlõdõ megkísértések nyomának tûnik. Mintha az arckeresõ ezúttal nyomkeresõ
lenne, és ha tényleg az, vajon minek a nyomát kereshette? Minek kereshette és hogyan?

Állatfokon az embert? Vagy éppen fordítva, emberarc felõl az állatot? Esetleg azt, ami mindkét fajta lénnyé bomlik-rajzolódik, de maga csak valami mutációs-evolúciós tapogatózás a sötétbõl, ezúttal a papír világosának fényében, pontosabban a sötét és a világos kereszttüzében? Még pontosabban a sötét
és a világos tûz harca folyt volna mindegyik alkalommal egymás és egy más ellen és
érdekében?

Kovács Péter Arckeresô	Kovács Péter Arckeresô

Ha arc és beszéd, emberarc és emberszó összetartoznak, ezek az arcszerûségek beszédelõttiek, szóra bírhatatlanok, többnyire azt éreztetik, hogy nincs is bennük kifejezést keresõ, kifejezõdés felé toluló indulat. Az indulat inkább maga-magába mélyed, merevedik. Így érezve-gondolva, a cím: ,,Arckeresõ", nem dinamizmust, hanem állapotot jelöl, holott az ördöngös-örjítõ vonalvezetés igen dinamikus. A mozgás azonban oda irányul, ahonnan ered, sötét centrum, bogozódmány felé, abba fullad-tömörül. Nem mondható, hogy oldódik, éppen hogy oldatlan, meg- és feloldhatatlan. Monstrum, egyszerre pók és légy: róka fogta csuka, csuka fogta róka, Kovács Péter fogta mind a kettõt és most nem tudja, mit fogott. Rejtélyt. Illetve fordítva: õt fogta rejtély, valami egymásba akaszkodó alak és alaktalan az ember és az állat még azonos dimenzióiban.

Nem szabad persze túl komolyan venni egy kiállítás címét, de érdemes megszívlelni, hogy Kovács Péternek ez a cím ugrott be és maradt végül elfogadható. Amennyiben sorozatuk eltörli az állat és az ember közötti különbséget, egy archaikus világra nyit (egyelõre) áttörhetetlen ablakokat. Megszívlelendõ az is, hogy nem egyetlen idõszakban, egyetlen sorozatnak készültek ezek a rajzok, évek során sok másféle rajz és kép mellett mégis sorozattá rendezõdhettek. Visszatérõ ingert jelölnek és olyant, amely talán Kovács Péter alkotói pályája végéig újra meg újra feltör, mivel nem találhat más célba, mint amelyikre, mint amelyik variációira eddig talált. Egy-egy alkalommal elégségesnek bizonyulhat az elért botrányos cél, az inger és az indíték jellegét tekintve azonban talán sohasem lesz kielégítõ, valószínûleg nem is lehet az.

Ha az arc a lélek tükre, a fénykép többnyire a lélek leple. Az arc a való életben maga is többnyire az. Jó lenne, jön a gondolat, ha egy-egy fénykép mellé egy-egy Kovács-rajz is kerülhetne, a látszat megtámogatására valami tartalom, ha nem is lényeg. De hát hogyan is lehetne tudni, melyik rajz tartozik melyik fényképhez? Kovács Péter nyilván azt mondaná, egyik sem; õ nem létezõ vagy megálmodott emberek arca felé tapogatózott sebes kezével. (A ,,sebes kéz" egyszerre gyors és sebzett, az sebzi, amit elérni akar, és azért gyors, mert szeretne véget vetni a sebzõdésnek.)

Kovács Péter Arckeresô	Kovács Péter Arckeresô

A hasonlat nem rossz, de túlzó. A túlzás viszont arra jó, hogy figyelmeztessen: Kovács Péter rajzai-képei nem arcképek, nem is emberképek. A kibontakozás és a begubódzás ellentétes mozgásának egymásba gubancolódására utalnak. Úgy gondolom-álmodozom, hogy ha macskák néznék ezeket a képeket és beszéddel is gondolkozhatnának, hasonló dolgokat mondanának róluk. Ha mégsem, csak azért, mert a macskáknak nincsen arcuk, az arckeresõ pedig jellegét tekintve lénykeresõ, olyan ismeretlent keres, amelyre macskák feltehetõen akkor se lennének kíváncsiak, ha beszéddel is gondolkozhatnának. Jellegzetes az a körülmény is, hogy valami általánosat, nem individuálist keres ez az ,,arckeresõ", valójában lénykeresõ, sõt létállapotkeresõ (ebbe belérendül az alkotó létállapota is). Nem támad az a benyomás, hogy egy bizonyos egyed arca vagy feje a cél. A sorozat, illetve a széria maga a keresés, valami fajta, valami általános keresése, ebben az értelemben elvonatkoztató, absztrakt. Ugyanakkor a széria mindegyik darabja más-más, mindegyik rajz egy-egy nekifutás eredménye, egy-egy nekifutásé, ugrásé, földet érésé, amelynél egyaránt marad rejtélyes, mi történt: mi teljesült és miért.

Amennyiben a sorozat megelõzi az ember-állat megkülönböztetést, felmerül a probléma, hogy az etikai dimenzió csakis emberi lehet, egyik vetülete az emberarcnak, amely ikonikusságában egyszerre jelölõ és jelölt, alakzat és jelentés, és - ember-tartozékként - jelentõsség is. A papíron arc vagy fej irányába tapogatózó kéz tehát jelentés és jelentõség felé is tapogatózik.

Test nélkül arc, arc nélkül embertest lehetetlen, ám hogyan tartoznak össze? A rész-egész viszony talán tényleg csak logikai konstrukció, akárcsak az ok-okozat viszony, de egy levágott fej mégis rész, ha ember-tartozék is; levágott arc pedig lehetetlen. Az arc tehát egyfelõl láthatatlan és érzékelhetetlen jelentés/értelem, mint az arc és fej nélküli szellem (Isten), másfelõl olyan jelenség, amely a látható állatpofa, illetve állatfej, (valamit a gilisztáknál és az amõbáknál megfigyelhetõ fejnélküli test) mellett helyezõdik el. Az etikai dimenzió csakis az emberarchoz tartozik, majompofához, majomfejhez nem. Az ember-állat megkülönböztetés elõtti széria a nietzschei ,,túl jón és gonoszon" példája szerint értõdnék?

Kovács Péter Arckeresô

Kovács Péter ördöngös erejû, enigmatikus rajzai, úgy érzem, az ölésig jutnak, a gyilkolásig nem, vagy olyan rendezetlen dimenziókra nyitnak, amelyekben nincsen különbség - még/már? - a kettõ között. Foszló koponyákat sugalló rajzok láthatók, de csak minden további meghatározhatóság nélküli lényeké/lényegé. Az egykori sírokba ölt - gyilkolt? - szolgák és állatok úgy lettek odaölve, hogy a másvilágon - emberek és állatok egyaránt - kísérhessék és szolgálhassák az urat vagy úrnõt. Kovács Péter rajzai archaikusabb, egyúttal maibb képzeteket sugallnak, Baudelaire ,,dög"-e (Une charogne) utáni képzeteket. A tetemszerû alakzatokat sugalló rajzok nem dögökre utalnak, hanem bomló lények evidenciájára, ahogyan a foszló múmiagöngyölegek is lehetnek gyerekeké és állatoké, embereké és krokodiloké. Az élõket sugalló rajzok pedig olykor mintha - kibontakozásukban-begubódzódásukban - állatok se lennének. Etikai dimenziók híján, egzisztenciális borzadályt, rémületet, esetleg csak ámulatot-álmélkodást ébresztõ látványok. Mintha ezek az érzések csakis így ébredhetnének. Mintha éppen az esztétikai távolság szüntetné meg az esztétikai távolságot, hagyná a szemlélõdõ embert magára rejtélyesen vibráló, zaklató és elmefaggató érzésekkel. Az esztétikai távolság teszi ezt a közvetlen hatást, hiszen nem lehet nem figyelni és ámulni az eltûnt kézmozdulatok nyomát, a tûfinomtól gombolyag- és gombóc-sûrûig ránduló vonalvezetést. Akár Wittgenstein kacsa-nyulánál, hol a hogyant nézem, hol a mit kutatom, tudva, (és csak tudva, nem érezve), hogy a kettõ, a hogyan csinálta? és a mi az, amit csinált? ugyanegy. Mintha ezeknek a rajzoknak az alkotója a saját arcát, illetve arcának fajtáját is kereste volna, anélkül, hogy meg tudta volna alkotni. A nézõnek ebben a nyugtalanságban kell megállapodnia, (egyelõre) nem juthat ki belõle, (egyelõre) nincs tovább.