Szerintem a kritika mindenekelõtt irodalmi mûfaj. Az is kérdés, hogy mint irodalmi mûfaj, okvetlenül a publicisztika kategóriájába tartozik-e, mert elvileg az is elképzelhetõ, hogy egy kritikát nem publikációra szántak. Ez nem von le semmit ennek a kritikának az érvényébõl vagy sikerességébõl. De tulajdonképpen mit nevezünk kritikának? Elhangzott, hogy Podro úr írt valamit Critical Art History címen, én úgy emlékszem, a pontos cím Critical Historians of Art (Michael Podro: Critical Historians of Art. 1984), a kritikus mûvészettörténészek - tehát azoknak a mûvészettörténészeknek a kategóriája, akik kritikusnak minõsülnek. Van egy másik közkézen forgó, hasonló címû könyv is, a Robert S. Nelson és Richard Shiff-féle 1996-os Critical Terms for Art History, ami alapfogalmaknak nagyon remek felsorolása. A 'critical terms'-ök között egyetlen egy szó nem szerepel - ez pedig maga a 'criticism' vagy 'critique' szó. Ezek szerint a 'kritika' Jolly Joker a mûvészettörténész számára, akkor helyezzük el, ha az ,,izé" szót használnánk. A többit definiáljuk is rendesen.

2.

Engem izgatott, hogyan is lehetne ezt a szót valahogyan rendbetenni. Megnéztem a Pápai Páriz-féle szótárt. Ez mindig jó egy alapjelentés szempontjából, ha a modernség elõtti, de már a klasszikus antikvitás utáni definíciót használunk. Azt mondja a Pápai-szótár, hogy 'critica', 'criticus 3', tehát csak melléknévként ismeri: Az 'ítélõ'. Meg kell mondanom, hogy a 'crisis', 'criseus' nem kevésbé görög szó, arról is azt tudja, hogy 'ítélet' vagy 'ítílet'. A 'criticus' alá odatesz még egy kifejezést, és az talán a mi szempontunkból a legizgalmasabb: 'crititici dies': 'ítélõ napok, mellyen a betegekrõl az Orvosok ítéletet tésznek'. Félretéve minden tréfát, a critica és a crisis összefügg egymással. Az orvos is a krízis napján tesz ítéletet arról, hogy a beteg túlél-e vajon. Valamilyen módon összefügg a kritika, a krízis, a kritikus és a kritika, beszélünk kritikus szituációról, és itt ezekkel vannak nekünk gondjaink.

A másik út, amikor az ember megpróbálja éppen a podro-i értelemben vett kritikus mûvészettörténészt szemügyre venni. A másik kérdés, vajon a jó öreg Immanuel Kant, aki mindig csak kritikát írt, hogyan látta a kritikát. Öröm látni, hogy õ sem határozta meg a kritikát. Egész életében Kritik-okat írt. A Vernunft meg van határozva, annak összes fajtája meg van határozva, a kritika nem. De azért lehet tudni, mégpedig a Kritik der reinen Vernunft-nak az 1781-es elõszavához írott Kant-féle jegyzetet fogom idézni hevenyészett fordításban. Ebbõl azért lehet tudni, hogy mit ért kritikán. ,,Itt is, ott is panaszokat hallunk korunk gondolkodásának felületességérõl és az alapos tudomány hanyatlásáról. Csakhogy nem úgy látom, mintha azok, amelyek jól lerakott alapokon nyugszanak, mint például a matematika és természettudomány, s a többi, a legkevésbé is megérdemelnék ezt a vádat. Sõt, inkább méltók az alaposság régi hírnevére, s az utóbbiak ezt még felül is múlják. Ugyanez a szellem hatásosnak bizonyulhatna a tudás más fajtáiban is, ha mindenekelõtt csak ezek elveinek megjavításáról gondoskodnának. Ilyeneknek híján a közöny és a kételkedés és végül a szigorú kritika inkább egy alapos gondolkodásmód bizonyítékai. Korunk tulajdonképp a kritika kora, amelynek minden alá kell, hogy vesse magát.,,

Kant kora tulajdonképpen a kritika kora, és ez a kor, azt hiszem, azóta is tart. A kiváló königsbergi elmétõl megtudunk annyit, hogy az emberi szellemi tevékenységek körében a közöny, a kételkedés és a kritika egy kategóriába tartoznak, egyazon dolognak valamiféle rokonsági körét, talán ugyannak fokozatait is jelentik. Ezek közül valószínû, hogy a legmagasabb rangú a szigorú kritika. És ezek az alapos gondolkodásmódra vonatkoznak. Mi is az a 'gründlich', mi is az, amirõl Kant megemlékezik mint alapos gondolkodásmódról? Az, hogy a dolgoknak az alapjáig hatolunk, felépítésüket, struktúráikat vizsgáljuk. Úgy érzem, hogy okos volna, ha a mûkritikát is az alapos gondolkodásmóddal próbálnánk definiálni, a mûvészet alapjaira vonatkoztatással.

Ha így gondolkodunk, akkor a mûkritika tulajdonképpen nem más, mint a mûvészet el- és felismerése, bizonyos dolgoknak mûvészetként való elkönyvelése, elismerése, illetve a mûvészet felismerése a különbözõ emberi produktumokban, tárgyakban. Annak az aktusnak a végrehajtása, mely szerint létezik a mûvészetnek valamilyen fogalma, és akkor az elénk kerülõ embert viselkedése, mentalitása, típusa, ruházata, bohókás sapkája és tikkelése alapján mûvészként vagyunk hajlandóak elismerni, a mûveit pedig befogadjuk a mûtárgyak kategóriájába. Meg kell, hogy mondjam, hogy Benedetto Croce, aki számára egyedül a mûkritika létezett, egyedül ezt a lehetõséget, ezt a fajta ítélkezést volt hajlandó elismerni a mûvészettel kapcsolatban.

Én úgy gondolnám tehát, hogy a mûkritika nem más, mint a mûvészetre vonatkoztatás aktusa, amiben van ízlésítélet, és elsõsorban aszerint különbözik, hogy milyen mûvészetfogalmakkal élünk. Aztán van értékre vonatkoztatás, amennyiben a mûvészetfogalom értéket is képvisel. És mindenképpen hozzátartozik az aktualitás, az aktualizálás kérdése. Itt két megjegyzést tennék. Az egyik, hogy én nem tudom másként értelmezni a modernséget, csak mint azt, ami aktuális. Tehát a modernség szóval való visszaélésnek tartom, amikor a modernséget múltbeli (pl. 20. századi) stílusként próbáljuk meghatározni. Tehát, ha nagyon frivol szeretnék lenni, akkor kénytelen lennék azt a paradoxont megfogalmazni, hogy manapság a posztmodern az, ami modern. A modernt másképp, mint éppen aktuálist, nem tudom elképzelni.

3.

A másik dolog az 'aktuális' idõbeli tartamként való felfogása. Ha jól tartom, Beke Laci barátom az aktualitást villanásszerûen fogja fel, ennek arányában csak a mai újságot hajlandó elfogadni, a tegnapi újság makulatúra. Csak az újságkritikát hajlandó kritikaként elfogadni, és a folyóirat-kritkát is azzal a feltétellel, hogy pillanatnyilag mennyire érvényes. Esetleg elképzelhetõ az aktualitásnak egy másik fajta definíciója is. Az 'aktualitás' helyett, és egyáltalán a mûkritika ideje, idõszemlélete kapcsán javasolnám a 'praesens', a jelen idõ fogalmát. Még inkább a - különösen a latin - igeragozási paradigmákból ismert igeszemléletekkel jellemezhetõ ez az idõszemlélet. Helyesebben azt mondanám, hogy az imperfectum, a folyamatos szemléletmód az, ami alkalmas annak a közegnek a leírására, amit a mûkritika jelent.

Ha ezt így fogjuk fel, akkor - és itt van egy másik, sûrûn vitatott professzionális kérdés - helyes-e az, hogy a kritikusok mûvészettörténészként tanulnak az egyetemen? Miért nem tanítanak inkább irodalmi stilisztikát, miért nem tanítják a terminusok összefûzési lehetõségeit, a computeres tárolás lehetõségeit? Ez az egyetemi gyakorlatban naponta elhangzik, és - tessék hallgatni a rádiót - március tájban az ELTE Média Tanszéke rendszeresen megígéri, hogy jó pénzért megfelelõ kiképzésben részesít kommunikátorokat.

Ha mindez csak kommunikációs technika lenne, akkor ez valóban rendben lenne. De szeretném megvédeni azt az elgondolást, hogy a mûvészettörténet egyben kritika is.

Ha az elõbb a jelen idõrõl beszéltünk, akkor a mûvészettörténet szemléletének alapja a múlt idõ, még helyesebben a perfectum, a folyamatos befejezett idõ az igeszemlélet szempontjából. Ennek is van azonban kritikai momentuma, tudniillik el kell ismerni mûvészetként azokat a tárgyakat, amelyek elénk kerülnek, és ez minden tapasztalat szerint kritikai momentum.

A mûvészettörténetnek nem konstans az anyaga: felfedezésekkel, újrafelfedezésekkel, a múzeumi raktárakban tett szemlékkel, aktualizálásokkal van dolgunk, amikor a mûvészettörténet anyagát felismerik, újra elõszedik, felfrissítik. Ez bizony kritikai jellegû tevékenység, függetlenül a tárgy valóságos, abszolút keletkezési korától. Ezek mindegyike tulajdonképpen egy kritikai fázison megy keresztül. Amikor valamit elismerünk, befogadjuk a mûvészetbe, akkor kritikusként járunk el. Ez különösen olyan mûvek esetében nyilvánvaló, amelyek ,,a mûvészet korszakának" (Hans Belting elgondolása szerint) a termékei. Olyan mûvekrõl, amelyek nem a mûvészet korszakában, hanem egy azt megelõzõ korszakban készültek, szintén kritikai úton kell kinyilvánítani, hogy befogadjuk õket a mûvészet körébe. Ebben az értelemben a ready made problémája nem huszadik századi probléma csak. A sok kõbalta, köcsög és táblakép, katedrális és minden más ready made, mert nem a mûvészet számára készült, hanem oda felvétetik.

Középkorosként nagyon sokat tudnék mesélni arról, hogy az általam a hatvanas évektõl látott különbözõ mûvészeti irányzatok mennyit adtak hozzá a múlt szemléletéhez, mennyi új jelenségre hívták fel a figyelmet, mennyi , korábban a mûvészet terén meg nem tett felfedezést tettek lehetõvé. Nem szeretnék másra hivatkozni, csak George Kublerre, az artefacts problémájára, a tárgyaknak és osztályozásuknak a kérdésére. Ismét felvetném a ready made kérdését. Kubler tárgytörténetének lényeges eleme az invention fogalma, és a különbözõ variációs módszerek: a replikáció, a repetíció, a duplikáció, a redukció, a derivátumok. Nagyon lényeges kérdésnek érzem azonban, hogy ezek a fogalmak nem az alkotásra, nem az eladásra, nem a sajtóra és nem a ,,mûvészeti élet" médiumára vonatkoznak, hanem a tárgyra.

4.

Mivel foglalkozik a kritika, a közeggel-e, vagy a tárggyal? Ezt érzem ebben a kérdésben a legnagyobb problémának. A mû perfectum is, de ugyanakkor jelen. Nagy kérdés, hogy ezek után a nyitott mû az imperfectum kategóriájába tartozik-e? Lehet-e a nyitott mûrõl mást írni, mint kritikát? Vagy a nyitott mûrõl lehet mûvészettörténetet is írni? Ez a kérdés az elhangzottak után meglehetõsen provokatívan hangzik. A mû mint perfectum a történelem része. Tulajdonképpen maga a mûvészetfogalom is történelem, nemcsak a mûvészet története, hanem a történet mûvészete. Ez a kettõ egy egymásra vonatkoztatott komplexum része. A jelennek kétségtelenül helye van a történelemben.

Az én tapasztalatom az, hogy minden ellenkezõ híreszteléssel szemben (múzeumégetés, -rombolás és egyebek) a mûvész legfõbb vágya, hogy a történelemben elhelyezkedjék, elhelyeztessék a történelembe, beiktattassék, lehetõleg úgy, mint a történelem végcélja, mint a homo sapiens fejlõdésének utolérhetetlen fázisa, ami (aki!) után persze csak hanyatlás következik. De nem ez az éppen, amiben a kritikus szándéka és a mûvész szándéka meg tud egyezni, amiben békésen meg tudnának egyezni egymással? E tekintetben a mûvészettörténetre és a kritikára is el lehet mondani, hogy lehetnek irányzatosak, lehetnek egyoldalúak, lehet azt mondani rájuk, hogy semmi más, csak promóció, olyan reklám, ami csak a kereskedelmi akciók alkalmával szokásos. Sõt marketing: van marketing-mûvészettörténet és van marketing-kritika is. Ezek tulajdonképpen nem kritikai attitûdök, hanem egyéb jellegû publicisztikai tevékenységek. Ha a sok felsorolt lehetõség között választanunk kell, szomorúan kell, hogy megmondjam: a hazai kritikai produkció talán kilencvenöt százaléka nem más, mint ilyen marketing-típusú irodalom, még ha a legjobb szándékokkal is van írva, az intézmény nevében, a bank, a vállalkozás vagy egyebek nevében, de nélkülözi azokat a szempontokat, melyek a mûvészetre vonatkoztatás szempontjai.

5.

Azt hiszem, merésznek, másrészrõl pedig talán egy kicsit unalmasnak tetszenek majd tartani, hogy szerintem a kritika és a mûvészettörténet között nincs igazi különbség. Mûvészettörténeti, csak más szemlélettel lehet kritika is egy írás. Én úgy fogom fel, hogy ezek választható hangnemek, eldönthetem, hogy valamirõl kritikát vagy mûvészettörténetet fogok írni. Ezt külsõleges gesztusokkal is kifejezem, például eleve nem gondolok arra, hogy lábjegyzeteket fogok írni a kritikába, viszont szörnyû, ha egy mûvészettörténeti munkát jegyzetelés nélkül próbálnék akár elkezdeni is. Az ilyen típusú megállapításokhoz a természettudományos gondolkodás használ egy kitûnõ módszert, ez a falzifikáció módszere, ez úgy tûnik, hogy ez esetben is beválik.

Fordítsuk meg a dolgot. Meg lehet-e írni azt mûvészettörténetnek, amit kritikának írunk? Úgy tûnik, hogy ha ezt a fordítási mûveletet elvégezzük, a dolog mûködik. Csakhogy lesznek olyan elemei a kritikának, amelyeknek a történelem szempontjából nincs értelme, indifferensek, mert semmilyen történeti vonatkozásuk nincs, mert talán csak a pillanat teljessége szempontjából kell õket megemlíteni. Kérdés az, vajon az értékre vonatkoztatásnak nem ez-e az egyik útja, ez a fajta próba, a falzifikációs próba? Mert ami nem jó mûvészettörténetnek, történeti tekintetben irreleváns (netán ismert sztereotipiák újbóli feltûnése), annak valószínû, hogy a kritika szempontjából is csak véletlenszerû helye van. Éppen a pillanat adta helye.

6.

A kritikát eddig úgy tekintettem, mint írást, irodalmi mûfajt. Úgy gondolom, hogy létezik mind a mûvészettörténetnek, mind a kritikának egy olyan mûfaja, amivel érdemes számolnunk, ami most már nem az írott szöveg-kontextus kialakítása, hanem a tárgyi kontextus megteremtése. Amikor kurátorról beszélnek - vagy talán még kifejezõbbnek tartom a német kifejezést: Ausstellungmacher -, akkor a kritikának errõl a fajtájáról van szó: a gyakorlati, a tárgyi kritikáról. Az én értelmezésem szerint a kiállítás-csinálás is kritikai tevékenység, egy sajátos kontextus megteremtése , s azzal a jó német szóval írható le, amelyet elsõsorban a színház világából kölcsönzünk: Inszenierung (mise-en-scène) vagyis színrevitel. Az így megalkotott együttes az, ami a kontextust létrehozza. És itt rögtön felvetõdik a kérdés, hogy ezek szerint a kontextus teremtése kizárná a dekonstrukciót, a lebontást? Egyáltalán, mi a kritika célja? Csak tapogatózva kérdezem: lebontás vagy összbenyomás teremtése? És egy lehetséges további kérdés, hogy az összbenyomásnak nincs-e voluntarista fajtája, nem igazolható, de vágyott történeti összefüggések kialakítására való igyekezet? A dekonstruktivizmus ebben az értelemben egyfajta tiltakozás is ,,a nagy történelmi összefüggések" (oeuvre, kultúra, nemzet, ,,emberiség") rekonstrukciói ellen. Mint ilyen, érthetõen fordul el a történetiségtõl, s részesíti elõnyben a kritika állás- és nézõpontját.

Az elején Kantot idéztem; találtam benne mást is. Ezúttal Az ítélõerõ kritikája: ,,Az ízlés-kritika (...), amelyet különben csakis magának az ízlésnek a javítására és megszilárdítására használunk, ha transzcendentális szándékból vesszük szemügyre, biztosít egy feltûnõ és - ahogy sejtem - sokat ígérõ kilátást, valamennyi lelkierõ teljes rendszerére azáltal, hogy kitölt egy rést megismerõképességünk rendszerében, amennyiben ezek maguk rendeltetésében nem egyedül az érzékekre, hanem az érzékfelettire is vonatkoznak.,, Azt hiszem, hogy ennél szebben a kritikának az értelmét nem kell és nem érdemes megfogalmazni.