Noland és Olitski, mint egy satnya izgalmú tévéjátéksorozat címe, e két név furcsa módon együtt fut. E két egészen kiemelkedõ festõ neve. Legelõször is: lebegnek kicsit, mint ama bizonyos temetkezési tárgy az Iszlámból, mert nem sorolja õket az absztrakt expresszionizmus vizsgálati körébe Iksz és Ipszilon, holott...

Noland 1924-es születésû, Olitski 1922-es, Elsworth Kelly 1923-as, ,,ugyanakkor" egy olyan könyvecske, mint a körömvonalakat tálaló A pop után Barnett Newmannel kezd, aki 1905-ös, tehát ez az egész: nagyon szubjektív (baromság). Roppant nehéz ilyen alapon mit kezdeni a figurációra törekvõ de Kooninggal stb., szegény Pollockot még megmenti az ,,akcionizmus", és ahogy jobban belegondolok, az õ fröccsentgetett világegyetemének ,,végsõ" célja valami rothkósnak a létrehozás (jól fenéken is rúgna ezért!), és Rothkónál a reinhardtizmus a ,,non plussz ultrább". Tehát hagyjuk is. Maradjunk meg annyiban, hogy Noland és Olitski valahogyan összetartozik.

Bár az ,,essential Olitski", s nem a mára wolsian (!) bontottabb (wolsian, mert centrális napkorongja van etc., ide jutott a céllövölde, értjük, mirõl van szó, ugye? Noland körkörei), épp ez az, a Morris Louis-féle lecsorgatások, sávok etc miért nem eredeztetik onnan Nolandet, mint az Olitski-rokonság, urambocsá a mûtöris prekoncekciókból (,,fel kell vezetni a periódust") lelkedzõ, bornírtadzó nyitás több ily munka esetében is: Barnett Newman. (Akit én imádok, de semmi köze a maga amerikaias szupremativizmusával - megengedõ szuprinak nevezném! - a mi Nolandünkhöz édes semmi köze. Olitskit, jó, csak Noland köti ,,a bandához".)

Kenneth Noland Szúrás, 1963, akril, vászon, 114x114 cm

Ha Newman kritikusának, T.B. Hess úrnak a szavait vesszük, felejtsük is nyomban: Stella! (!), Noland és Olitski a ,,közkeletû irányulás, a hedonizmus (!!), az objektívség (!!!) és a színpadiasság" jelzõivel illethetõ. Már bocsánat, de Morris L. képeinek negyedén mindig felmegy-lemegy a függöny; ennyit a szavakkal ,,való" megközelítésrõl.

Nincs is kedvem Walker szokványosan idézgetett kis zsebmicsodáját megnézni, Nolandrõl és Olitskirõl mit ír. Veszem elõ Luciet, (E. Lucie Smith.)

Art Today. Jó vicc. Remek könyv a maga módján, komolyan is veszegethetõ, veszegethetõ. Nem kell azt mondanunk: ,,Lucie-tõl az ember nyüszít". Na, legalább õ épp ésszel Morris Louis mellé teszi a de...delikvenseket akartam írni, de nem delikvens?... a derekas urakat, írom ellépve. Nagyon jelentõsebb közbiztonsággal semmi szó nem mozog. Nolandet itt sorrendben Olitskit meg is elõzi ráadásul, s ki tudja! Hátha jogos, hogy a pettyegetés a bizonytalan körvonalú körözésnél és háromszögelõ háromszögezésnél nem lehet-e elõbbre való? Próbálom kitalálni, mit írhatott Lucie. Ilyesmit? Olitski a monokróm felületet megbontja az elképzelhetõ esetlegességekkel (pöttyözés), visszafogott koloritjával pedig oly derengést kölcsönöz, hogy... elég. Noland? Nehezebb ügy. A geometrikus formák relativizálódását kivédve, abszolútumaikról világias sejtetést adva, pop-elemekkel tarkítja formapalettáját... és brr. A halványságukban is kontrasztos színek egymást kiemelve a forma lényegiségét egyszersmind hangsúlyozzák - és mellékessé teszik. A lényegretörés (ejha, mennyivel több Lucie-t tudok mondani Nolandról, mint Olitskirõl!) lehet egy-középpontú (kör), csak így célpontos (háromszög, föleg lefelé mutató, közökkel).

Kenneth Noland Téli nap, 1962, akril, vászon 177,5 x 177 cm

És most nézzük: hogy azt mondja, Kenneth Noland munkásságát általában a Morris Louis-é mellett (vele együtt) szokás tárgyalni. (Eddig nem olyan rossz.) Egyszerûen azért, mert - túl azon - hogy a két mûvészt jó barátság fûzte össze. (!) Ellenben a visszafogott színek használata (na tessék) Nolandet inkább Olitskihez fûzi, ám a formavilág M.L.-hoz.

Ejha. Olitskinél még Van Eycket is felhozza egy Fried nevû mûtörténész, s magyarázza a piktoriális micsodát, a pigmentszerûséget s egyéb. Valamint a franciás hatásokat. Mint Ellsworth Kellynél. (Ismétlem: jó vicc.) Ami Olitskinél, Lucie-t idézem, igen tiszteletre méltó, prekoncepciótlansága, lazaságának látszata, az, hogy nem kötelezi el magát, pózokhoz, például, és tiszteletben tartja az érzelmeket. Fenébe is, ha nekem szórt pöttyökhöz van érzelmi hajlásom, nem egy bikini-alsó szerû háromszöghöz (Noland), vagy egy céltáblának lekanyarított melltartó-félhez, isten látja lelkem, érzelmes olitskis vagyok. Máskülönben Kenneth Nolandnek 1958-59-ben volt az elsõ egyéni kiállítása, még hatott rá Louis, a vászon jelentõs részeit befestetlen hagyta, és így tovább.

Kenneth Noland Cím nélkül (Célpont), 1963, akril, vászon, 229x239 cm

Mármost van benne valami, amit Lucie-Smith mond: Mind Noland, mind Olitski alapvetõen közös jellemzõje (ma már nem!) az õ ,,simple-mindednessük"-ük, egy-ügyûségük (nem együgyûségük, vigyázat!), egyszerûség... ennek kicsit cifrázottabb, gonoszkodóbb változata.

Kerülnek minden belemagyarázhatást. (De Kooning és Pollock nem került, még Morris Louis se. Jó, de Barnett Newman? Ad Reinhardt mûveibe jószerén kizárólag belemagyarázni lehet bármit, ha ugyan a mester - általam rajongva olvasott - teoretikus szellemisége, alkotólagossága bármit is megenged. Nem belemagyarázni beléje, hanem: szó szerint: hogy bármit. Ha Ad Reinhardt, csudába is, megenged nekünk bármit egyáltalán.. Hagyom is az egész dolgot. Lucie-Smith dolgát. Igaz, a magamét is megnehezítettem ekképp, mert jószerén mûtöri templomtörõ voltam eddig.

Majd a reprók!

Jules Olitski Patutszkij herceg-vörös, 1962, olaj, akril, vászon, 223,5x234 cm

Most tovább forgatva a szót: nézzünk egy egészen friss Olitski-kiállítást. (2002. március 20 - április 27., Sydney, Annendale Galleries.) Mellékelt repró. (S.A.B. felvétele, Chatswood, N.S.W.) a kiállítás a wolsi jegyeket viseli, csak sûrûn absztrakt kontextusban, és aki a korai Olitskire emlékszik, csak a nyitottságot tudja beazonosítani. Sûrûn, olykor ,,vastagon" megfestett felületek, érdekes módon Wols és Noland (s bárki!) napjai ragyognak. Minden teórián túl.

Talán Matthew Collings esszéjét érdemes ehhez a korszakhoz idézni, valamint barátom. S.A.B. megjegyzését, miszerint egy Mózes címû munka fõmû...s itt Collings azt mondja, a 2000-ben festett Utolsó ítélet címû Olitski-kép elõtt állva õ elsõ benyomásra valami lazán rétegezett, áttetszõségeket egymásra rakó stb. dolgot érzékel (nyilvánvaló: az utolsó ítélet millimikronra kellett, hogy tomografálja, mi történt, teljes átvilágítás...de nem akarom tréfával elütni). Arról beszél az esszé szerzõje, amit parasztosabban magam észrevételeztem. Megdermedések és felolvadások jellemeznék Collings szerint - egyidejû sugallattal! - Olitski ezen munkáit. Sötét fénylés, érett teltség, mit mondjak.

Jules Olitski Fény a Matecumbe fölött, 2000 akvarell, gouache, papír, 25,4x31,2 cm

Nehéz. (Nehéz lehetett Collings számára is.)

Ezekkel az elsõ benyomásokkal együtt - tehát hogy: rétegek! - jön az, hogy formák! Igen, a széleket poszt-newmanien másmilyennek hagyó Olitski, a sávos, széles középrészekkel, megpöttyözésükkel, ismételhetem csak a már említett háború-körüli ,,német" festõ világához jut el.

A mezõ új felfogásáról szó sem lehet. Collings az általa nyilván jobban ismert XIX. századi amerikai tájképfestészetileg is visszanyúlt. Magam még a mi Gedõ Ilkánkat is elõcibálnám (horribille dictu!) - nem mervén ,,esetlegességet" kiáltani. Vagy hogy milyen nehéz is! A konzekvencia. Exponálja magát a konzekvencia. A mezõ, field, nem ám annyi, hogy itt a pálya, itt a tér. Hanem hogy a mezõ milyen legyen. Háromszögelés, leomlás, függöny, merev szélek, pöttyözöttség... már teljesen mindegy, milyen elmélet, ,,szellemiség" kerül köréje, kanyarítva. Ha visszatekintünk mûvészeti megítélésmikéntünkre, már nem csupán Henry Moore, Francis Bacon, de Paul Klee is ki van kezdve az idõ vasfogait szájukba beépítõ ítészek által.

És némi joggal. (Ami az abszolútum-igényeket illeti. Leépítendõk.)

Kérdés, mely jogon jön a lejjebb-építettek helyébe aztán bármi is.

Mint szép tájkép-rántották, hagymával-paprikával, nem vitás, olyanok ezek az Olitski-képek az újabb kiállításról. (Egy jó rántotta utánuk, tényleg, Chatswoodban, Új-DéleWales.) De az elméleti kérdés, amit fölvetnek (Collings tanulmányát sebtén félresöpörve; kitûnõ; de nincs mit kilopni belõle; impresszionisztikusra ihlette maga Olitski a nem tagadható impresszionizmusával...)

Állnánk meg. Rothko, Newman, Gottlieb etc. Nem a szürrealizmusból ,,indult"? Nem hûtlenséggel folytatta-e? (Ahogy a mezõ- avagy alig-figurális-mezõ (Gottlieb) festészethez fordultak? Olitski számára sem volt végigjárható az út. (Stella számára sem. Ahhoz egy Julian Schnabel eleve-némiképpeni-állagtalansága kell, hogy valaki konzekvens maradjon, maximum filmet írjon, rendezzen aztán.) Mi változott? Kérdeztük már másképp L. Burgeois kapcsán is. A kor? Függ a festészet a kor szellemétõl? Ezt kik testesítik meg? A mûtöri eszek? Mik? Az eladhatóság? Hogyan jön létre? Befolyásolhatóságból, eleve?

Egy szót nem hiszek a piktoroknak a szerves változásról, ha az több (vagy kevesebb), mint Klee fában-szüze után Hammamet és az absztrakt (ahol ,,a színé õ"), vagy ahogy De Staël is egy fene lírikus volt, semmi absztr. exp., és ezt nem bírta ki valahogy. Egy költõnek nagyon durva fickónak kell lennie. Költõnek festészeti dolgokat sem lehet beadagolni, ha ilyen õ.

Jules Olitski Wooka 57, 1987, szita, 53x76 cm

És Olitski, semmi kétség, leírt egy pályát. Teljesen inkonzekvensnek nem lehet nevezni. Mondom, mai képeinek érdekessége - rangot jeleztem - Wols alatt és Gedõ Ilka közelében mozog. Érdekes, Ellsworth Kelly megmaradt annak, akinek indulása után hamarosan látszhatott. Holott reálozott is. Micsoda párizsi rajzok, lopható ökonómia. Kevés vonal a növényeknél, a Szt. Lajos-szigetnél. És azok a tutiba eltalált zöldek-kékek. Kilegeltem a nyelvem Párizsban, hogy ilyeneket fotózzak a Szent Szív templom és Litrilló háta mögött az Ordener és az Ornano utak táján. Találtam is.

Bádoglemezekre vannak festve e színek, mert hogy építkeznek ottan, gödör van mögöttük.

Olitskinél ezt a gödröt nem érzékelem a képek mögöttes világában. Inkább takaros délutáni teázás légköre vesz körül, némi bibliaiságba oltva. Kár.

***

Mindenki segített, aki csak tudott, mert hogy Nolandhez és Olitskihez kellett nekem matéria. Gyûlt össze valami 9 cikk, 37 fotó... mindet használom valahogy, köszönet.

Nagyon szeretem ezt a két festõt, fõleg Nolandet. Olitski lett volna az áhított-hogy-kedvenc-legyen, nem lett. Amit õ produkál, mindenki tudja egy fokon túl, miként persze 5-7 festõt leszámítva ma (a világon, az ismertek közül) ugyanezt lehet elmondani a sok-száz-nagyon-nagyok teljes mezõnyérõl. Mert ugyan mi érdekes lelhetõ abban, ha valaki a kitûnõ Ûrhagyó Angol Caulfield (nem Salinger sráca Caulfield) munkáit átmásolja a nyugati határon, vagy ha valaki tetszésre új-vad a konstruktivizmus tördelése, ragozása, hajtogatása után?

Olitski az átlag csalódás, korunké, így.

A gyönyörû, impresszív új képeivel!

Milyen gyermeki-fiatalemberi kedvességgel ülnek itt együtt, és õ Noland 1965-ben South Shaftsburyban. (Ne kérdezzék, hol ez a hely.) Thomas M. Messer, a The Solomon Guggenheim Museum igazgatója is impresszív (szóism.) szavakkal szól a Mesterrõl, tiszta felületeirõl, gazdag anyagszerûségérõl...na, Albers hatása, gyönyörûen ígéretes kép 1947-bõl háromszögek és homokóraszerûségek hosszú vásznon, sötétebb és világosabb színekben, kicsit porózusan itt-ott... És szövegelések a kivetítendõ bensõ képrõl. Noland, ezt az 1947-es képrõl is sejtettem, némi vonzódással fordult Paul Klee mûvei ,,felé".

De nem mindegy? Kialakul végül az áruvédjegy, ,,a nolandi izé"... kör és háromszög, ahogy nem tudnánk most se alkalmasabban jellemezni. A grafikai struktúra színstruktúrává alakítása - ilyet ma már dörzsöltebb itteni nem vesz be.

Világos: Noland 1950-es Paul-Klee-jegyû képe, a körkörösséggel, benne parányi átmutató-érintõvel (átmutat a körökbe, de egyik körre se): tudattalan jelképe lehet egy irányulásnak. (Jól megmondtuk.) Ha a körkörösség itt kezdõdött, ám lelke rajta az ítésznek. De Pollock is bekavart Nolandnek, 1952-53-as képein látjuk. Ha nem mozgok teljes homályban, semmi hatása nem maradt érdemleges mûvein. Frankenthallerral is összehozták irányzatát. Van is képe, mely azonban az itáliai freskóvirtuózok falfestményeinek dinamikáját ugyanígy idézheti.

1955 körül is csak keresi (Morris Louis utáni) útját. Az érdemlegességet a 60-as évek eleje hozza meg. Amikor Louis jobbról-balról lecsorgásait háromszög-alakok indiánságaival helyettesíti (Passage, 1963), és megvan Noland. Ugyanebben az évben Stella is megvan, a leháromszögezõdés vékonyabb angolszövésû változatával (Valparaiso Red, 1963).

Aztán, hogy a kört és a háromszöget ne abszolutizáljuk, jön mind e küzdelmek után (nem tréfálunk) a hosszú téglalapban befelé tompaszögezõ színsávok képsora. Jön a ,,gyémánt-figuráció", például az 1964-es Absorbing Radiance címû képen.

Ez nagyon gazdag, fantáziadús: a derengés sötét központi alakzattá válik.

***

Olitskit Neil Marshall pigmentiárius festõnek is nevezi, foltfestõnek (nem a legjobb szó), a pacafestõ nevetséges. De errõl mind volt szó. Keresem a sok-sok dolgozatban, mi alapvetõbb ordíthatna, mint hogy: amit Morris Louis nagy, derengõ felületekkel, fogakkal vagy függönyökkel, szélrõl-lecsorgásokkal stb. oldott meg, Noland laza szegélyû geometrizmussá tette, Olitski meg a morrisi formákat sem teremtette meg, inkább a newmani hosszúkásságot pöttyözte meg. És kész volt az áruvédjegy, s nem kétséges, mély átélés következményeképpen.

Olitski, mint oly sok amerikai festõ, a háború után Párizsba települt. Világos, a ,,franciás" hatások. Az ,,Absztr. Expr." Akkoriban nem volt tenger-innen-túl általánosan ismert. Felületfestések: gondoljunk Dubuffet eredményeire. Az úgynevezett Párizsi Iskola enyhe eredményességére, sokszor másodlagosságára. De Staël lehet a szívünk kedves koloristája, na de azért...

Olitski a ,,frenchy" hatások ellenére rendíthetetlen következetességgel haladt a maga ,,mezõ-dolgaiban".

A mára kicsi elaggott festészet mély-idején nagy eredetiségû oeuvre-rész áll, a legjobbak (ha nem is a legnagyobbak) sorába illeszthetõ. Alapvetõ meghatározódása: 1960-1965. A Tin Lizzy Green, festékszórós Matisse, ahogy mondják róla.

A kísérlet, a sokszínû monokrómság (a magam szörnyleleménye) nem újdonat jegyû. Newman, a lenézett (nagyszerû!) Still, aztán persze, az atyamester Rothko mind kerülgette ezt a dolgot, a laza mezõt. Amit Olitski megcsinált. Ezt csinálta meg, mert a többit, a nagyszabásúbbat elvitték az orra elõl?

Ezekre a költõi kérdésekre a festészetben nincs jól festõ válasz, csak kiötölgetések sora.

Olitski számára a vékony-réteges-festés-szórás volt a mindenható elv. Ha így csinálja, ha másképp, mai mûvének épp a vastagsága és figurális sandítgatása, hogy ez már nem a régi.

***

Mit mondjak, könnyebben vállalom az igazságtalanság ódiumát, mint ahogy tûröm a bõség (cikkek, kis albumocskák) bõségének zavarát. (Megjegyzem, igazi Noland-albumhoz még nem jutottam.) Az esszék, bevezetõk olyan technikákat ismertetnek, melyeket már mûvelõdési központokban elsõ nap megismertethet bárkivel egy fõiskolára törekvõ tehetség, mester-féle. A kalandos Olitski-képcímek a franciás iskolázottság eredményei. Flaubert etc. Michael Fried (megfellebbezhetetlen ítész a maga köreiben) például rámutat, honnét lett ,,nagyszabású festõ" Noland, Olitski és Stella). Nos, honnét?

A válasz meglepõen egyszerû (sablonos): új módját ,,realizálták" a festõiségnek! Áttetszõ, vonalazásban (Stella, na ja), határvonásban (Noland, oké), a felület ,,engedékeny" kezelésében (Olitski). Ollé, s mely igaz is.

A festõi pályák lényegét másunnét megközelítve:

1. kezd valami alakulni,

2. kezd figyelembe vevõdni,

3. kezdenek meghatározó szempontok formálódni, ezzel együtt

4. meghatározó személyek, lehetnek ezek

a. már levitézlett mûtörténészek, akik az új iránti fogékonyságukat bizonyíthatják netán ekképpen,

b. az újra valóban fogékonyak (ha valóban új a jelenség),

c. mindenre, ami elõnyös nekik, ,,fogékonyak", ha akármilyen a jelenség,

d. egyszerûen és közönségesen mindenre elszánt törtetõk, akik festõk közt aszerint válogatnak, hogy melyik nem rúgja ki õket,

e. minden szemponttól független, önnön értéküket felmérni nem tudó elhivatott-lilagõzök, netán mégis valamit sejtõ amatõrök.

Így alakult a piacon, mindazonáltal:

hogy Morris Louis végképp nem fest romboidokat vagy háromszögeket,

hogy Olitski nem rajzol egy ablakot pettyegetett, álmonokróm, lazúros mezõjének közepibe,

hogy Ellsworth Kelly, Morris Louis, Ad Reinhardt, Mark Rothko, Jackson Pollock, de Kooning valóban századra szóló géniusz, Franz Kline alig jár mögöttük, Still kicsit hátrább, Gottlieb derekas, Custon összevissza...

és hogy Noland és Olitski végsõ soron azért tartozik össze oly nagyon, mert valamihez kicsit késõn érkeztek. Stelláról etc. nem is szólva.

***

Semmiféle ,,súlyát a festõiség felvállalásának", netán ,,légies elszállásának" nem tudom fél évszázad (és józan eszem megmaradásának) távlatából elfogadni. Noland remek mezõfestõ, Olitski kiváló lazúros, Monet helyében mindenféle föladattal megbíztam volna õt felületek kidolgozásához. Ez a két mester a legnagyobbak közé tartozik, de ennyi szót érdemel.