Mindezt azért soroltam föl, hogy viszonylag objektív igazolását is adjam annak, amit Várnai mûveirõl gondolok: jó mûvek, legtöbbször szépek is, gyakran meglepõek. Mindezeket a szavakat itt a legköznapibb értelmükben használom, ahogyan legtöbbször egymás között nekünk tetszõ mûvekrõl, kiállításokról beszélünk. Sokan kedvelik Várnai mûveit, s többen megpróbálták már elmagyarázni a magyar kortárs mûvészeti élet többi szereplõjének, hogy miért. Talán e kísérletek összegzéseként jegyezte meg szkeptikusan 1997-es írásában Andrási Gábor: a paradoxon abban áll, hogy ez a lírai és egyben konceptuális tárgymûvészet titokzatos és kézenfekvõ egyszerre s szinte kiállt a ,,megfejtésért", a szavakra-fordításért, mégis ellenáll annak... ,,Ez körülbelül olyasmi "- mondja Ottlik -, ,,mintha valaki viccet magyaráz." ¹

Várnai Gyula Cím nélkül, 2003

A minimalizmus-párhuzam másrészt arra utal, hogy Várnai mûveihez is elõbb-utóbb utat kell, hogy találjunk. Az alaphelyzet ugyan gyakran éppen ellenkezõ, mint egy minimalista objekt esetében: munkáinak nagyon gazdag az asszociációs mezejük, számtalan referenciával bírnak, úgy tûnhet tehát, hogy könnyebben elemezhetõk. Itt van például a két új videó (a Lajos utcában és a Trafóban is bemutatott egyet-egyet). Ezek a mûvek számítanak a legnagyobb újdonságnak a kiállított munkák között. Mindkettõ idõtartama kb. 4-5 perc, és mindkettõ gondosan komponált felvillanó és folyamatosan változó-megújuló vizuális elemekbõl és a látványhoz pontosan igazított hangból áll. A hangeffektek ráerõsítenek a vizuális ritmusra, ugyanakkor sajátos zaklatott, nyugtalanító hangulatukkal önálló életet élnek. A komputerrel manipulált állóképek intenzív mozgás emlékét hagyják a nézõben. A Lajos utcában citrom, aszfaltrészlet, papucs, muskátlik és a világítódobozokból ismert betûk villódznak (pszichológiai teszt része lehetne, hogy a felsorolásból mit hagy ki az ember). A Trafóban bemutatott mû szinte új minõséget képvisel a korábbi munkákhoz képest. A képek egymásba alakulnak furcsa, zaklatott módon, mintha tárgyak születésének lennénk a tanúi. Olyasfajta, kicsit random álomszerkezetû, idõben zajló narratíva jön létre ezáltal, ami az eddigi Várnai mûvekben ismeretlen volt. A bizarr, már-már szürreális történet szereplõi egy kéz, egy szék, egy kés és egy tálka. Vagy ott van például a délibábot idézõ mû, a Lajos utca leghátsó termében a vízen át vetített vonzó kastély idilli tájban, amely a víz folyamatos finom mozgása miatt sohasem látható tisztán, sohasem ragadható meg megnyugtatóan, ezért frusztráció és kielégületlenség érzését kelti a nézõben. És a külön felépített kis szoba, amelyben sötétben egy hagyományos szögletes tér falainak találkozását követõ, világító felfestést látunk, majd egy villany felkapcsoltával azzal kell szembesülnünk, hogy egy félgömb formájú helységben vagyunk.

	Várnai Gyula Cím nélkül, 2003

,,Illúzió, tér: semmi sem az, aminek látszik. Mindennapi tárgyak, a mindennapi életbõl vett hangminták: a hétköznapi beemelése a mûvészet szférájába" - ilyesfajta általánosságokat mondhatnánk egyszerûen ,,letudva" a problémát. De hogyan mûködnek ezek a mûvek? Boldogság (vagy más) -metafora-e a délibábként lebegõ kastély? Hogyan függ össze a szögletes-íves tér a korábbi Átjáró II. és Átjáró III. címû mûvekkel? Történetnek nevezhetõk-e a videók képsorai? Ha a ,,hatásmechanizmusukra" vagyunk kíváncsiak, arra, hogy milyen tartományokba jutnak el bennünk (és milyen útvonalon), egyszóval: ha elemezni kívánnánk õket - és itt tér vissza a minimalista-párhuzam -, akkor pontosan ugyanoda lyukadnánk ki, ahová a Greenbergen nevelkedett amerikai mûvészettörténet-hallgató mondjuk 1963-ban, Donald Judd valamelyik objektje láttán: nem találnánk szavakat. Legalábbis elsõre.