De aktokat látunk-e egyáltalán a szó hagyományos értelmében? Amit leginkább szexualitásától megfosztott, de azért áterotizált, leginkább a tekintet vágyainak kielégítésére szánt élvezeti cikként definiálhatunk, melyet bûntudat nélkül fogyaszthat a kontextus szerint különbözõ szemlélõ: a kukkolló, a voyeur, a mûélvezõ. De hiszen itt nem is lát semmi tiltott, tabu testrészt! Ennél még az óriásplakátok szexualizált reklámjai is többet nyújtanak.

Gábor Imre She's been my wife since 1992, 2003 Reprodukció: Göbölyös Luca

Gábor Imrének igaza lehet: tényleg alacsonyabb az ingerküszöbünk, ha a közprédának kitett ruhátlan nõ nem akárki, nem egyike a mindenütt burjánzó vizuális szemétdömping sok-sok anonim nõjének, hanem olyasvalaki, akit más összefüggésben jól ismerünk, s akinek neve is van: Juditnak hívják A kétségtelen voyeur élmény alighanem a más magánéletébe való bepillantásból fakad, ahova egyébként nincs bejárásunk, a bizsergetõ feszültség pedig a hazai mûvészeti közgondolkodásban még mindig erõsen elválasztott magán és nyilvános szféra összemosásából.

Ez a ,,Húzd meg, ereszd meg!" játék, a csúszkálás az elkülönült kategóriák között nemcsak a médiumokra, s a társadalmi szférákra vonatkozik, de a megidézett nemi, kulturális és társadalmi szerepekre egyaránt. Mert hát mit, kit is látunk voltaképpen? Mely archetipizált ellentétes nõi szerep-pár, melyik tagjának 21. századi mutánsát látjuk?

A látszat ellenére még az sem bizonyos, hogy mely ág genealógiája fejthetõ fel a Szûz Mária kontra Mária Magdaléna, a Madonna kontra boszorkány, a Hófehérke kontra gonosz mostoha, a tisztes nõ kontra romlott nõ, a feleség kontra kurtizán, a múzsa kontra modell társadalmi konstrukciók során gondosan szétválasztott és szembeállított, idealizált illetve bestializált, meglehetõsen szûkre szabott hagyományos nõi szerepek nyomvonala közül. A feleség, vagyis a Jó nyomvonala, szólhat az ellenvetés a képekre nyomott pecsét alapján, mely az idegennek is hirdeti, hogy itt a feleség az ábrázolás tárgya - ha ugyan tárgya -, akivel tíz éves kötelék fûzi össze a mûvészt. A feleség, a ház asszonya, az angyali nõ szinte aszexuális ábrázolási szokásainak, ikonográfiájának viszont ellentmond a romlott nõnek fenntartott nyilvános meztelenség, s a szoftpornó kliséit megidézõ pózok. A múzsa kontra modell szerepkör is összecsúszik, de mégsem alávetett tárgya az ábrázolásnak a modell, ahogyan az alkotó férfi mester, a kontrolláló férfi tekintet és a passzív, erotikus tárggyá degradált modell klasszikus felállásában lenni szokott, lévén, hogy itt az élettárs a modell.

	Gábor Imre She's been my wife since 1992, 2003 Reprodukció: Göbölyös Luca

Kié hát a kontrolláló tekintet, s ki az, akit itt kontrollálnak? A modell, akár már nevén is nevezhetjük, Judit nem csábító, nem is zavart tekintetét a nézõébe ölti, farkasszemet néz vele, ha tetszik, visszairányítja a tárgyiasító tekintetet, mint aki uralja helyzetét, s tisztában van a szerepjátékkal, sõt, mint aki határozottan élvezetét leli e másik, ellentétes nõi szerep, maszk magára öltésében. Ô az, aki választ, olyan pózt, amelyben önmagát látni szeretné, s ebben a kollaboráns szerepben az irányító mester hagyományosan maszkulin pozícióját is aláaknázza.

Azért ami sok, az sok, avagy mindennek van határa, eddig és ne tovább - közvetíti a mûvészi üzenetet a tulajdonviszonyt jelzõ pecsét, ami felülírja, avagy gátat szab a határátlépéseknek, s tereli vissza nemcsak az elandalodó tekintetet, de kordában tartja az elszabaduló férfi vágyakat is. Másokét legalábbis, a sajátját, a saját birtoklásra, kisajátításra, végérvényességre utaló vágyát, vágyfantáziáját köntörfalazás nélkül, szinte brutálisan éli ki a mûvész marhapecsétet illetve az aktfotón tetoválást idézõ robosztus megbélyegzõ aktusával. Egyik kezével ad, a másikkal visszavesz, megfelelõen annak az átstrukturálódási folyamatnak, mely az átmenet idõszakában nálunk zajlik, s mely feje tetejére állít korábbi szocializációs mintákat éppúgy, mint ábrázolási kliséket.

E mûvek révén Gábor Imre aktív ügynökévé válik a megváltozott struktúrák értelmezésének és az új szerepek konstruálásának. Megörökölt, lehatárolt mozgástér és rögzített szerepek helyett a folytonosan mozgásban lévõ, párbeszédben, tudatos és tudattalan vágyakon keresztül formálódó, fluid szubjektum-, mûvész-, és genderpozíciók mellett voksol, megpöckölve evvel a még mindig régi csontokon rágódó, s a jelen hétköznapi valóságára alig-alig reflektáló, rezignált hazai mûvészeti közéletet.