(vélemények a Kvízió közönségtáblájáról)

A múlt év végén, a Trafó Galériában megrendezett kiállítás egy olyan projekt része, mely kísérletet tesz a kortárs kiállítások belterjességének oldására.

A kurátor, Bolgár Eszter pszichológus és szociológus barátai közremûködésével az Interneten elérhetõ kérdõívet készített, melyben a megkeresett Internethasználók kulturális szokásait, ezen belül is a kortárs képzõmûvészethez való viszonyát vizsgálta.

Kérdéseik a következõk voltak:

1. Fogalmazd meg, érdekes-e számodra a kortárs képzõmûvészet! Miért, ha igen, és miért, ha nem?

2. Véleményed szerint kinek szólnak a kortárs mûalkotások?

3. Számodra mitõl lesz értékes egy mûalkotás?

4. Kipróbáltad, vagy kipróbálnád magad valamilyen mûvészeti ágban? Ha igen, mi az/mi lenne az?

5. Tudnál említeni egy olyan képzõmûvészeti alkotást, mely nagyon megragadott? Ha nem tudod a címét, vagy alkotóját, írd le kérlek, hogy nézett ki!

6. Az elõbb említett mûben mi ragadott meg téged?

7. Melyik az a téma / érzés / hangulat / látvány / figura, melyet szívesen látnál mûalkotáson megjelenítve?

8. Ennek a mûnek mi lenne a címe?

A több mint kilencven megválaszolt kérdõívbõl negyvenhármat válogatott ki a kurátor. Ezek közül választhattak a mûvészek, majd reflektálhattak a kiválasztott, megválaszolt kérdõívre, témára, ötletre. A kiállításon szereplõ mûvészek: BAKOS GÁBOR - WEBER IMRE, ELÕD ÁGNES, EPERJESI ÁGNES, ESTERHÁZY MARCELL, GERBER PÁL, KIRÁLY ANDRáS, KATARINA SEVIC - MAJOROS ZITA, SZÉPFALVI ÁGNES - NEMES CSABA, PACSIKA RUDOLF.

A kiállítás kapcsán beszélgetést folytattam a kurátorral, a résztvevõ mûvészekkel és néhány internetes válaszolóval azok közül, akik felfedték anonimitásukat. A kilenc mûbõl három esetben a válaszolók a mûvek létrehozásában is tevõlegesen közremûködtek. A beszélgetéseket részben személyesen, részben e-mailben, részben telefonon folytattam. Az alábbi írást ezekbõl a beszélgetésekbõl állítottam össze, azzal a céllal, hogy kiderítsem, vajon megvalósult-e a kurátor célja, mely a szakmai belterjesség oldására és a nem szakmai közönség számának növelésére irányult.

Bolgár Eszter, kurátor

E. I.: Eszter, milyen módon terjesztetted a kérdõíveket, és az hogyan jutott a megkérdezettekhez?

B. E.: Arra gondoltam, hogy személyesen kell õket megszólítani, erre pedig a legalkalmasabb médium az Internet, így a közvetlen ismerõseimnek elküldtem a felhívást, amelyben megkértem õket, menjenek fel a www.bazs.hu/kvizio weboldal címre, és töltsék ki az ott található kérdõívet, illetve ezt a levelet küldjék tovább õk is, ismerõseiknek, barátaiknak.

E. I.: Úgy vettem észre, a mûvészekre nem volt jellemzõ az ironizálás.

B. E.: Nem volt szó iróniáról. Mindenki nagyon komolyan vette a feladatot és a válaszadó személyét is, s mindamellett jó hangulatú munkák születtek.

A kiállítás címe egy szójáték, melynek ,,kvíz" része egy tudás alapú kérdezz-felelek játékra utal, és arra is, hogy bizony kell egyfajta mûveltség a képzõmûvészet értéséhez is. A ,,vízió" pedig természetesen a vizualitásra utal.

Eperjesi Ágnes A valóság fonákja, 2002, elektronikus mozgó szerkezet, színes levilágítás átvilágítható fólián, 100x50 cm

E. I.: Az, hogy az Internetet használó nem szakmabeliek körében terjesztetted a kérdõívet, egyfajta nyitás volt, de talán nem elég nagy. Nem gondolsz arra, hogy még jobban szélesítsd a megkérdezettek körét?

B. E.: Mivel ez egy sorozat, és ez a kiállítás volt a kezdõ esemény, biztosra kellett mennem. Feltételeztem azt, hogy aki Internetet használ, az nyitott ember, valószínûleg válaszolni fog a kérdésekre, frissességet hoz az életébe, hogy képzõmûvészetrõl beszélgethet, és az sem számít, hogy nem ért hozzá, hogy járatlan benne, mert arc nélkül elmondhatja a gondolatait. Az kiderült a kérdõívekbõl, hogy az embereknek vannak ötleteik és véleményük. De mivel sorozatról van szó, egyre szélesebb publicitást nyer a projekt, és a megkérdezettek köre valóban szélesíthetõ a jövõben.

E. I.: Az utóbbi idõben több beszélgetést rendeztek a Public Art-ról. Tapasztalatom szerint nemigen született egyetértés a témát illetõen, s míg a meghívottak hosszas elemzések után sem jutottak konszenzusra, te ,,odaraktál az asztalra" egy kiállítást, ami valószínûleg közelebb vitt a megoldáshoz, legalábbis a megnyitón ez volt az érzésem.

B. E.: Biztos, hogy kapcsolódik a projekt a Public Art-hoz, hiszen az arról szól, hogy a közönséget, aki nem sejti magáról, hogy közönség, konfrontálja a képzõmûvészettel, vagyis arra készteti, hogy belebotoljon az utcán, egy középületben, hogy a mûvészet ki- és elkerülhetetlenül a közönség elé kerüljön.

A kérdés persze, hogy mennyire fogja fel az illetõ, hogy mûalkotást lát? A Kvízió kapcsán én is úgy szólítottam meg ezeket az embereket, hogy õk maguk engem nem kértek erre; tulajdonképpen beavatkoztam az életükbe.

A Public Art másik lényeges vonása a képzõmûvészet népszerûsítése, bármilyen módon, de mindenképpen az a cél, hogy közönséget generáljunk. Azt hiszem, hogy ez is megvalósult. Az eltérés az, hogy a Public Art jellemzõen köztereken jelentkezik, de én meg azt gondoltam, hogy miért ne egy galériába jöjjenek be az emberek, miért ne ott szembesüljenek a mûvészettel, ahova az való?

E. I.: Az említett beszélgetéseken is többször felmerült, hogy ha Public Artról beszélünk, akkor arról van-e szó, hogy a mûvészet köztéren valósul meg, vagy inkább arról, hogy a szélesebb publikumot célozza meg. Amúgy nyilvános térnek tekinthetõ a galéria is.

B. E.: Erre gondoltam én is - egy galériába bárki szabadon bemehet, tehát publikus tér. Miért ne lehetne Public Artot galériában létrehozni?

E. I.: Ez a kiállítás vajon azt is megmutatja, hogy a szélesebb publikum milyen mûvészetet vagy témát látna szívesen? Eszembe jutott a Komar és Melamid mûvészpáros elõször Amerikában, majd szerte a világon készített felmérése, ami arra irányult, hogy kiderüljön, az átlagember számára mi a legszívesebben látott és a legkevésbé kedvelt téma. Kiderült, hogy a világ különbözõ tájain az eredmény nagyjából ugyanaz. A kedvelt kép: vízpartot ábrázoló tájkép, háttérben dombok, a vízben adott földrajzi helyhez illõ állatkák játszanak vagy isznak, a parton két-három gyermek játszik, és szerepel még valamilyen heroikus alak is a parton. A legkevésbé kedvelt kép: durva faktúrájú, konstruktivista kép, vagy ahhoz hasonló.¹

A Kvízió mennyiben tükrözi a szélesebb publikum ízlésvilágát?

B. E.: Én nem arra gondoltam, hogy azt kell megvalósítani, amit az átlagízlés diktál, inkább azt szerettem volna megmutatni, hogy hányféleképpen lehet megvalósítani egy dolgot. Azt akartam inkább, hogy egy külsõ szemlélõ, egy laikus észrevegye azt, hogy a mûvészek igenis ugyanabban a közegben élnek, ugyanabban a világban mozognak, mint õ, és számára is van mondanivalójuk. Nem szolgai hûséggel valósítják meg az ötleteket, hanem egyszerûen. A cél, hogy kommunikációba kezdjünk a közönséggel.

E. I.: Milyen formában tervezed a folytatást?

B. E.: 2003-ban szeretném vidékre utaztatni a kiállítást, 2004 elejére pedig Budapestre kaptam kiállítási ajánlatot.

Boros Lajos, válaszoló (Eperjesi Ágnes munkája)

E. I.: Hogy tetszett az internetes kérdõív ötlete?

B. L.: Az elsõ pillanatban dühös lettem tõle, mert a kérdõíveknek általában az a következménye, hogy bekerülök egy adatbázisba, és onnan kezdve a legkülönfélébb megkeresésekkel zaklatnak. Másodszor: a kérdõív nagyon bonyolult és hosszú volt, de valahogy idõm támadt és elkezdtem kitölteni. Hogy végül is rászántam magam, abba az is közrejátszott, hogy ismerem az Esztert, és érdekelt az a világ, amiben õ él. Kíváncsi voltam arra, hogy mi foglalkoztatja. Elõször csak muszájból válaszoltam, de aztán minél inkább elmélyültem benne, annál inkább elkezdett érdekelni.

Magamnak ezeket a kérdéseket még soha nem tettem fel. Engem csak az érdekelt, ami elsõre tetszik, aztán hagytam magam mindenféle áramlat hívétõl meggyõzni, majd visszatértem ahhoz, hogy nem érdekelnek többet azok a magyarázatok, hogy valami miért szép, hogyha én pontosan érzem, hogy fiziológiailag nekem nem szép.

E. I.: Arra a kérdésre, hogy érdekes-e számodra a kortárs képzõmûvészet, azt válaszoltad, hogy egyrészt nem érdekes, mert nem tudod megítélni az idõtállóságát, másrészt érdekes, mert a saját ízlésed alapján ítéled meg, értékétõl függetlenül.

B. L.: Igen, mert ha nekem üzen valamit, megmozgat valamiért, akkor engem más nem érdekel.

E. I.: Ez rendben van, de azt is mondod, hogy azért nem érdekes, mert nem tudod megítélni az idõtállóságát. Az idõtállóság kérdése szerintem egy mûgyûjtõnek fontos; neked, mint befogadónak talán nem annyira. Gondolom, az lényegesebb, hogy élményadó, gondolatébresztõ-e a mû.

B. L.: Pontosan. Nem tudnék olyan mûvel együtt élni, amit ha meglátok reggel a falon, arra gondolok, hogy mennyit fog érni 15-20 év múlva, nem pedig arra, hogy tetszik nekem és szeretem.

E. I.: A válaszaidból kiderült, hogy egy mû, ami neked nagyon tetszett, az a saját sugarára támaszkodó vízcsap, szellemessége és lehetetlensége miatt, és hogy olyan munkákat látnál szívesen, melyek becsapják az érzékeket, és amelyek felébresztik a kérdést, hogy mitõl ilyen és hogyan mûködik. Eperjesi Ágnes azért választotta a te kérdõívedet, mert az említett vízcsap ötlete õt is nagyon magával ragadta, ugyanazért, amiért téged.

Gyakorol rád valamilyen hatást, hogy egy mûtárgy létrejöttében közremûködtél?

B. L.: Nem tudtam errõl, de természetesen nagyon jó érzéssel tölt el, hogy az én gondolataimból kiindulva töltött egy mûvész hosszú idõt egy mû létrehozásával.

E. I.: A kortárs mûvészettel kapcsolatban véleményed szerint a mûvészek egymásnak és a sznoboknak készítik a munkákat, és csak a giccs készül a piacnak. Ez elég kemény kritika, és valószínûleg sokan nem értenek ezzel egyet a mûvészeti területen mûködõk közül. Ez a kérdéskör átvezet a magas- és tömegkultúra területére, a piaccal kapcsolatban pedig fontos megemlíteni, hogy a kortárs mûvészetnek is van piaca, igaz, hogy még fejlõdõ stádiumban.

Mindenesetre egyfajta belterjesség valóban idõrõl-idõre megfigyelhetõ, ennek oldására idõrõl-idõre történnek is akciók. Bolgár Eszter ötlete is ilyen.

Éreztél a kiállítás kapcsán ilyen oldódást, vagy ez nem változtatott a véleményeden?

B. L.: Igen, az egész projekttel kapcsolatban azt mondhatom, hogy nagyon érdekes a megközelítés, csak az elõadási módon változtatnék. Egy kiállításmegnyitón, ahol összeér a vállam más emberekével, nekem nem volt türelmem elolvasni a másfél oldalas szövegeket. Belátom ugyanakkor, hogy vissza lehet menni a kiállításra jobban elmélyülni az anyagban. De feltétlenül nyitásnak tartom a projektet. Amit hiányolok, a visszacsatolás. Úgy érzem, hogy meg kéne születni a kiállítás internetes verziójának, amire meghívót kéne küldeni a válaszolóknak, sõt, lehetne egy vendégkönyvet is feltenni az Internetre. Azt gondolom, hogy így lenne igazán kerek a dolog.

Eperjesi Ágnes

E. I.: Hogyan választottad ki a megválaszolt kérdõívek közül azt, melybõl kiindulva elkészítetted a Valóság fonákja címû munkádat?

E. Á.: Egyszerûen nem tudtam elszakadni attól, hogy ez a válaszadó egy olyan mûalkotást tartott emlékezetesnek, amit én is - bár rajtunk kívül mindenki tudja, hogy valójában nem az -, és emiatt erõs lelki vagy szellemi közösséget találtam a válaszolóval. Egyébként pusztán érzelmi alapon, mert emlékszem, amikor elõször megláttam egy ilyen saját vízsugarára támaszkodó vízcsapot 1997-ben, Londonban, egy kínai bolt kirakatában, hosszú-hosszú ideig álltam ott leesett állal, lenyûgözve, legyökerezve, megdermedve a teljes öncélúság és a szellemesség ilyen arányú, fokú és minõségû keveredésétõl.

E. I.: Volt a válaszai közt más is, ami érdekes volt a számodra?

E. Á.: Kizárólag e miatt a közös élmény miatt választottam. Kaptam egy nagyon erõs impulzust, ami beindított, úgyhogy direkt rossz lett volna, ha kiderül, hogy végül is nagyon másként gondolkozik.

E. I.: Mit gondoltál a megválaszolt kérdõívekrõl? Volt benne ismerõs vélemény, amivel esetleg többször találkoztál már, volt-e benne számodra új, meglepõ vagy esetleg felháborító gondolat?

E. Á.: Kicsit elkeserítõ az összkép, de anélkül olvastam át a kérdõíveket, hogy nagyon elgondolkoztam volna rajtuk, majd kiválasztottam hármat, amiben találtam valami számomra érdekeset (összesen ennyiben volt). Ezeket olvasgattam, aztán egyszer csak beugrott a vízeséses-élmény, és ez mindent eldöntött. Azt is tudtam, hogy olyan munkát fogok készíteni, amilyet egyébként is szoktam, tehát nem fogok belekezdeni olyasmibe, ami nagyon más, mint amivel egyébként foglalkozom.

Pacsika Rudolf

E. I.: Elsõ olvasatra talán kicsit különös gondolatokat osztottál meg a kiállításlátogatókkal a bevezetõ szövegedben. Elõször is, hogy ,,a mûvész és a laikus alkotóképessége között jobbára nem szakmai, hanem attitûd-, illetve gátlástalanságbeli különbségek vannak, vagyis a mûvészeknek - szerencsés esetben - sikerül egy magasabb szabadságfokot elérniük alkotás közben".

Ezért választottad a laikusok számára a hipnózist, hogy magasabb szabadságfokra kerülve, alkotói szintre emelkedve õk is alkotó tevékenységet végezhessenek?

P. R.: A ,,hipnotikus tréning-kazetta mûalkotások létrehozására" nem videó-mû vagy installáció, hanem sokkal inkább kiszélesítése annak a kommunikációnak, amit Eszter indított el.

Elsõként két emberrel és egy profi hipnotizõrrel sikerült összehozni egy szeánszot, ahol Bezzeg Zsolt rendkívül jól mûködött közre, és számomra igazi reveláció volt valakit transzban látni, ahogy megmozdul és emelkedik a keze.

Pacsika Rudolf Hipnotikus tréning-kazetta mûalkotások létrehozására, 2002, envinronment: karton, video-animáció, 120x200x300 cm

E.I.: A válaszolók között többen is megjelölték az ,,anyaság" témát, és te ezek közül választottál kettõt. Közülük az egyik az általad említett Bezzeg Zsolt, aki nem csak felfedte anonimitását, hanem, amint azt említetted is, felkérésedre részt is vett a hipnózisban.

P. R.: Igen, és a róluk készült felvételt aztán lejátszottam másoknak is - itt már mint funkcionáló tréning-kazettát -, akik a hipnotikus szöveg hatására a transz valamilyen szintjére jutottak és alkottak valamit. Ezek után már én is tudtam moderálni a dolgokat. Az egyik hölgy például olyan instrukciókat kapott tõlem, hogy felemelkedve a székbõl lépésenként öt évet fiatalodik, így aztán kisgyermekként kitapogatott - vagyis a levegõben mintázott meg - egy nagy, domború formát, amin belül van még egy másik, egy csecsemõszerû alak. Mint ifjú anya nagyon átélte az egészet.

E. I.: És mit kellett még tenni, hogy a hipnotikus tréning-kazetta elnyerje végsõ formáját?

P. R.: Ezeket a felvételeket olyan képekkel és animációkkal vágtam össze, melyek szuggerálhatják a transzállapotba kerülést: lengõ zsebóra, vibráló képernyõvédõ, pszichológus barátom szobájának giccses - a transzállapot elérését segítõ - poszterei, saját és mások mûalkotásai és egyéb totális hülyeségek. A hang pedig ugyanezen pszichológus barátom szuggesztív szövege, alatta megnyugtató, giccses zene. Ezt a kép- és hanghömpölygést szántam mások számára is használatos tréning-kazettának. A dolog mûködõképesnek bizonyult. Ha a mûvészet egyik feladata a saját és a való világ közötti határok megszüntetése, akkor ez a project valóban szólhatna az alkotói attitûd és szabadság-fok társadalmasításáról.

Bezzeg Zsolt, válaszoló (Pacsika Rudolf munkája)

E. I.: Hogyan fogadtad Pacsika Rudolf megkeresését és ötletét?

B. Zs.: Egy kicsit meglepõdtem, de nagyon örültem neki. Jó volt részt venni új, számomra ismeretlen dologban - ezen a téren nyitott vagyok.

E. I.: Nem találtad egy kicsit ,,elvontnak"? Vagy hamar ráhangolódtál Rudi gondolatmenetére?

B. Zs.: Valójában nem tudtam, mit fog kihozni ebbõl az egészbõl. Nagy vonalakban elmesélte a tervét, de egészen konkrét elképzelése szerintem neki sem volt.

E. I.: Mit szóltál ahhoz a gondolathoz, hogy az alkotás szintjéhez akár egy ilyenfajta felszabadulási módszer segítségével közel lehet kerülni?

B. Zs.: Nem tartom elképzelhetetlen ötletnek, de az általam készült rajzok, melyek alkotásnak nemigen nevezhetõk nem errõl tesznek tanúbizonyságot (sajnos Picasso azóta sem bújt elõ belõlem). Ha ilyen létezhet is, akkor több hipnózis és gyakorlás után érhetõ el. Véleményem szerint a belsõ gátlások okozhatják a legnagyobb problémát, mint ahogy az élet számos területén is az ember saját magát gátolja.

E. I.: Milyen érzéssel vettél részt az együttmûködésben? Érdekelt ez a terület, vagy esetleg csak barátságosan eleget tettél a megkeresésnek?

B. Zs.: Jó érzéssel, kíváncsi voltam, hogy mi alakul ki belõle. A barátnõm és néhány ismerõsöm kicsit aggódott, úgy gondolták, nem annyira veszélytelen a hipnózis, ha nem hozzáértõ személy vezeti. Miután meggyõzõdtem arról, hogy a hipnózist levezetõ személy egy, a szakterületén elismert orvos, elvállaltam a ,,szereplést".

E. I.: És hogy tetszett az elkészült munka?

B. Zs.: Viccesnek találtam (lehet, hogy annak is készült).

E. I.: A kiállítást is megnézted?

B. Zs.: Igen, ott voltam a megnyitón, majd egy késõbbi alkalommal is elmentem.

E. I.: Volt a többi kiállított mû között olyan, ami megnyerte a tetszésedet vagy felkeltette az érdeklõdésedet?

B. Zs.: Jó ötlet volt, hogy a kérdõíveket is elhelyezték az alkotások mellet. A Pad a parkban tetszett, és a Gólya gólyalábakon, ami ötletes és vicces volt szerintem.

Király András

E. I.: Neked hogy tetszett a Kvízió ötlete?

K. A.: Elõször húzódoztam. Gondolom, nem is érte el a célját - ha magamba nézek, én is egy sorozat darabját illesztettem be, húztam rá valamelyik válaszra, na persze azért, mert passzolt ahhoz.

E. I.: Mit szóltál a válaszokhoz? Volt a vélemények között, ami ismerõsen csengett? Találtál szimpatikus választ, válaszolót, volt valami figyelemre méltó?

K. A.: A kérdõív válaszaira gondolsz? Nagyon bénák voltak, látszik, hogy fogalmuk sincs a kortárs képzõmûvészetrõl, de errõl nem õk tehetnek. Ez az oktatás hiánya.

A képzõmûvészet nem támogatott mûfaj, szemben az irodalommal, filmmel. Most már tudják, kicsoda Kertész Imre, de azt is minek... Kiderült, hogy a tánc is jobban ismert cucc. Le vagyunk mi tojva, maximum az a kérdés, hogy Monet vagy Manet.

E. I.: Milyen alapon döntöttél a válaszadód mellett?

K. A.: Nagyon tetszett a Picasso-békegalamb ,,groteszk" ellenpontozása. A válaszai tömörek, rövidek voltak, és hatalmas ellentét van bennük, kb. én is így gondolkodom.

E. I.: Szerintem a te válaszolód elég jól indított, az ,,érdekes-e számodra a kortárs képzõmûvészet?" kérdésre ezt válaszolta: ,,Akinek az új nem érdekes, az soha sem lesz szellemileg szabad." Hogy tetszett neked ez a válasz?

K. A.: O.K. Ez jó!

E. I.: Egy másik válasza arra a kérdésre, hogy kinek szólnak a kortárs mûalkotások, az volt, hogy ,,remélhetõleg elõször a jelenben élõ jövõorientált személyiségeknek, és nem magának az alkotónak". És szerinted?

K. A.: Jobb lenne, ha mindenkinek szólnának.

E. I.: A témamegjelölés a ,,groteszk" volt. Közel áll hozzád a groteszk, vagy inkább a groteszk nevetséges, esetleg humoros része?

K. A.: Imádom a viccet, az iróniát és a groteszket is. Ha filmes lennék, biztosan nagy vígjátékokat rendeznék.

Széles Zoltán, válaszoló (Esterházy Marcell munkája)

E. I.: Az általad kitöltött kérdõívben a szívesen látott témák között említetted a sportot. Meglepett a Marcell válaszodból kiinduló squash-ötlete?

Sz. Z.: Egyáltalán nem, sõt örültem neki, mert néhány hónapja kezdtem el squash-olni.

E. I.: A válaszaidból az derül ki, hogy az érdekes, meghökkentõ, sõt polgárpukkasztó mûvek érdekelnek, és hogy nyitott vagy bármi (és bármely mûvészeti ág) kipróbálására.

Sz. Z.: Izgalmasnak találtam az egész Kvízió ötletet, ezért szívesen vállaltam a dolgot.

E. I.: Hogy tetszett az elkészült munka?

Sz. Z.: Elfogult vagyok, tetszett. Ezt félretéve, szerintem kicsi volt a képernyõ mérete ehhez a dologhoz, és én még tovább turbóztam volna a témát a képek egyszerû egymásutánisága helyett. De nem én vagyok a mûvész.

E. I.: Mit gondolsz a kiállításról? Volt a többi munka között, ami felkeltette az érdeklõdésed?

Sz. Z.: Nagyon jó kezdeményezés. Remélem, tovább tudják vinni! A ,,bulira" és a ,,gólyalábas gólyára" emlékszem. Azok különösen tetszettek. Egyes alkotások viszont kicsit erõtlennek tûntek, mondjuk ahhoz a polgárpukkasztó internetes szubkultúrához képest, amit messze nem képzett mûvészek követnek el: mókás képek, movie-k, stb.

Szépfalvi Ágnes, Nemes Csaba

E. I.: Hogyan fogadtátok ezt a projektet és a kiállításra való felkérést?

Sz - N.: Minden olyan törekvés szimpatikus, ami a képzõmûvészet belterjességén próbál változtatni, amely egy közvetlenebb kommunikáció lehetõségét hordozza magában. Persze azért ne legyenek illúzióink, mindennek van határa! Sohasem érhetjük utol a fogkefe hirdetések hatásfokát. Egyébként az általunk használatos storyboard évek óta ezzel a stratégiával mûködik.

E. I.: Jelentett bármilyen különbséget, hogy egy újabb munka létrehozásához nem magatok kerestek inspirációt, hanem az inspiráció talál rátok? (Még akkor is ha több látens inspiráció közül ti magatok választottátok ki a potenciálist, tehát a lehetõségek köre végül is meghatározott volt.)

Sz - N.: Ez egyáltalán nincs ellenünkre, sõt, az összes eddig készült storyboardunk (14 db), valamilyen felkérésre született, és ezek között többször akadt valamilyen tematikus kötöttség.

Most legutóbb két egymáshoz közeli francia bányászváros (Lievin és Sallaumines) kérésére készítettünk két új sztorit, az ottaniakat érintõ kérdésekrõl.

Hasonlót itthon is szívesen vállalnánk, talán majd a jövõben lesz ilyen kérés.

E. I.: A kitöltött kérdõíveket olvasgatva milyen összkép alakult ki bennetek?

Sz - N.: Nehéz megítélni õket, mivel nem egy reprezentatív felmérésrõl van szó, de azért a válaszok beszédesek, hû képet nyújtanak a képzõmûvészet társadalmi beágyazottságáról. A válaszok hemzsegnek a közhelyektõl és sztereotípiáktól, idõnként fel-felvillan valami ösztönös képesség. Hozzátéve, hogy a tájékozatlanság és mûveletlenség nem elsõsorban a válaszadók hibája.

E. I.: Az általatok választott válaszoló nagyon részletesen válaszolta meg a kérdéseket, az egyik válaszából kiderül, hogy jár is idõnként kiállításokra. Miért õt választottátok?

Sz. N.: Az illetõ nagyon kézenfekvõ és természetes emberi igényt fogalmazott meg, mely ennek ellenére a legnehezebben teljesíthetõ: ,,...otthonra csakis pozitív kisugárzású, harmonikus alkotásokat vásárolnék". Valódi, életszerû ,,happy endet" ugyanis manapság tényleg nem könnyû fabrikálni, ha el akarjuk kerülni a giccset és a cinizmust.

És még valami: ebbõl a válaszból az is érezhetõ, hogy mennyire más szemmel tekintünk egy mûtárgyra, ha kiállításon látjuk, vagy ha azon gondolkozunk, hogy beengedjük a lakásunkba. Ma a progresszív mûvészek java az intézményekbe képzeli el a mûveket, kicsit elhanyagolva az intimebb környezetet.

E. I.: Úgy tudom, hogy a mû létrehozása során végig szem elõtt tartottátok a válaszoló szempontjait. Mik voltak ezek? Az ,,összhang, boldogság, öröklét, kortalanság"?

Sz - N.: Amire a leginkább koncentráltunk, az a pozitív kisugárzás.

E. I.: Van-e olyan kérdés, amit Eszter nem tett fel, de ti szívesen megkérdeznétek?

Sz - N.: ,,Az ön által elképzelt mûtárgyat megvásárolná-e, és ha igen, mennyiért?"

Bakos Gábor

E. I.: A Kvízió kiállításra a Vágy-sorozat 15. darabját készítetted el szerzõtársaddal, Weber Imrével. A kép mellett egy informatív szinopszis tájékoztatta a látogatót a mû létrejöttének körülményeirõl. Ebbõl megtudhattuk többek között azt is, hogy mi alapján választottatok a kitöltött kérdõívek közül.

B. G.: Amikor megláttuk a válaszok között a ,,vágy" címmegjelölést, akkor ezt azonnal kapcsolódási pontként értékeltük. 1999 óta készítjük a ,,Vágy"-képeket, melyekbõl az elsõ nyolcat az 1999-es Gallery by Nighton mutattuk be, és a projekt azóta létezik. Ez úgy zajlik, hogy megkeresünk embereket, interjút készítünk velük, melybõl megtudjuk, hogy mi a vágyuk, majd részvételükkel elkészítjük a képet.

E. I.: Akkor a ti válaszolótok is azok közé tartozik, akik nemcsak felfedték anonimitásukat, de a munkában is részt vettek.

B. G.: Igen, mi kerestük meg a válaszolót, megismerkedtünk vele, és közremûködésével készítettük el a sorozat 15. képét. Ebben az esetben a vágyott szituáció egy romantikus kép volt, egy tengerparti szélben álló lánnyal. A képen látható lány maga a válaszoló, hisz a ,,vágy"-képeken mindig szerepel a ,,vágyakozó" személy.

Bakos Gábor - Weber Imre Vágy/15, 2002, digitális print

E. I.: Mi a véleményetek a Kvízió projektrõl?

B. G.: Örültünk ennek a kiállításnak, hiszen hasonló a mi projektünkhöz. Bolgár Eszter, mint kurátor nagyon szimpatikusan dolgozott, jól viszonyult a mûvészekhez, jól tudtunk vele együttmûködni. Kellemesen meglepett, hogy milyen sokan válaszoltak a kérdésekre. Nyilvánvaló, hogy ilyen projektekre szükség van, annak érdekében, hogy szélesedjen az érdeklõdõk tábora. Sok ismeretlen ember jött el a megnyitóra, amit fontos lépésnek, és jó eredménynek tartok.

Elõd Ágnes

E. Á.: Nagyon jónak találtam a projektet. Magyarországon a szakmán kívül teljes érdektelenség övezi a képzõmûvészetet. Sugár János mondta decemberben egy konferencián tartott elõadásában, hogy míg az irodalmi szcéna rendkívül széles Magyarországon, ,,a képzõmûvészetben elõfordulhat az is, hogy egy tévécsatorna kulturális mûsorának riporternõje könnyekkel küzdve gratulál Szász Endrének, és mond köszönetet az életmûvéért". Ez a nagyközönség értékítéletének bizonytalanságából fakad, aminek nyilvánvalóan az iskolai rajzoktatás hiányosságaiban keresendõek az okai. Egy ilyen helyzetet természetesen az oktatás megreformálásával lehet kezelni hosszútávon. Azonban ha ez meg is történik, lesznek olyan generációk, amelyek teljesen vakok maradnak a kortárs mûvészetre. Ez ellen csakis ilyen radikális projektekkel lehet tenni.

E. I.: Milyen képed alakult ki a válaszokat olvasva?

E. Á.: A válaszokat átnézve azt láttam, hogy sokan szeretik a fotómûvészetet. Ez talán meglepett kicsit. Igazán figyelemreméltónak viszont azt találtam, hogy a válaszadók többsége valamiféle absztrakciót vár el a képzõmûvészettõl, de ezen belül többségüknél nem volt elkülöníthetõ a konceptuális és a vizuális absztrakció preferenciája.

E.I.: Volt olyan kérdés, ami kimaradt, de meg kéne kérdezni?

E. Á.: Elég széleskörûnek és explicitnek tûntek a kérdések. Szerintem jó volt így.

E. I.: A kiállított képed mellett egy nyuszikás vicc volt olvasható, a képen pedig jelenetet láthattunk a viccbõl. De az általad kiválasztott válaszoló kérdéseiben nem volt utalás a viccre vagy a humorra.

E. Á.: Elõször nem õt akartam választani, de a másikat elhalászták az orrom elõl (az a játékkal volt kapcsolatos). Újra kellett tehát gondolnom az egészet. Átnézetem a válaszokat újra és újra, és éreztem, hogy tulajdonképpen az elvont gondolkodás körül forog mindegyik, de ez mint egy mû témája önmagában megfoghatatlan lett volna.

Mivel éppen olyasmivel foglalkoztam, ami viccekkel kapcsolatos, rájöttem, hogy az a fajta vizuális absztrakció, amit õk szívesen látnának, a legjobban a vicc fogalmával szemléltethetõ. A vicc ugyanis, bár anyaga a nyelv, az emberi agyban kép formájában tárolódik. Amikor egy viccet idézünk fel, tulajdonképpen a jelenetet vizualizáljuk (pl. elképzeljük a nyuszikát az erdõben, de mivel az állatviccek szereplõi tudnak beszélni, nem reálisan, hanem bizonyos emberi tulajdonságokkal felruházva). Ha csak ezt végiggondoljuk, már két mindennapi, mindenki számára érthetõ elvonatkoztatási szinten léptünk át.

Munkám tulajdonképpen arról szól, hogy az elvont képi gondolkodás, amit mint percepciós módszert a mûalkotások élvezeténél használunk, semmiben sem különbözik attól, ami viccmesélés közben végbemegy az ember agyában.

Majoros Zita, Katarina Sevic

E. I.: Hogy tetszett ez a projekt, melynek célja az volt, hogy a szélesebb publikum közelebb kerüljön a kortárs képzõmûvészethez?

P P: A projekt koncepciója nagyon tetszett, hiszen ez a fajta gondolkodásmód - amint az az utóbbi két évben készült munkáinkból is látható - kimondottan közel áll hozzánk.

Két évvel ezelõtti Research címû projektünkben egy nagyon hasonló kérdõívet állítottunk össze és használtunk. A kapott eredményeket további munkáinkban használtuk fel.

E. I.: Meglepõek voltak a válaszok?

P P: Egyáltalán nem, azért sem mert ,,a magyarok kevesebb mint 1%-a jár rendszeresen kortárs képzõmûvészeti kiállításokra" (Research Project, a Gallup Intézet segítségével).

Esterházy Marcell Az alkotó, mint adogató. A befogadó, mint fogadó, 2002	Majoros Zita, Katarina Sevic Bulijelenetek teljes hûséggel festve, 2002

E. I.: A válaszadótok kérdõívén az szerepel, hogy szerinte a kortárs képzõmûvészet funkciója a szórakoztatás kellene, hogy legyen, ugyanakkor a témák között szívesen látna emblematikus figurákat, a címek között pedig megjelölte a ,,Buli jelenetek teljes hûséggel festve" címet. Ezek azok az elemek, ami miatt õt választottátok?

P P: Ez a válasz - hogy a mûvészet legyen szórakoztató - volt a legszimpatikusabb nekünk, ugyanakkor azért is, mert ez a vélemény nagyon gyakori. Nem titkoljuk, hogy a reakciónk ironikus és önkritikus is.

E. I.: Érdekes megoldást választottatok, azzal, hogy miután kitaláltátok a ,,tökéletes buli" ötletét, ti is kérdõíveket küldtetek szét az Interneten. Hogyan folytatódott aztán a ,,tökéletes buli" megvalósítása?

P P: Sokat telefonáltunk, szerveztünk: mixert, DJ-t, párnákat, helyet, stb. Mindent a kérdõív alapján.

E. I.: A közönség megkérdezése, illetve kérdõívek készítése nem áll távol tõletek, hiszen az egy éve megrendezett kiállításotok (Katarina Sevic, Majoros Zita, Knoll Galéria, Budapest, 2000. november 23 - december 30.) kapcsán is készítettetek kérdõívet a látogatóknak. Több munkátokban is megnyilvánult már a nyitottság és a kommunikációra való készség.

P P: Igen, nyitottságról és kommunikációról van szó, nekünk fontos, hogy megismerjük a mûvészetre nyitott emberek véleményét. Ebben az esetben egy laza és spontán módot választottunk: nem csak a tõlünk megszokott kérdõívet, hanem egy bulit is.