Innen nézve láttatni más eredményt hoz, mint onnan ide jönni és körülnézni. Hiszen onnan jövet is minden más. Mások az irányok, a perspektívák, az arányok, de mások a fények és mások az emlékek.

Valamit innen nézni nem csupán vektorokkal meghatározható pont az XY tengely által határolt koordinátarendszerben. Innen látni ennél több. Genetikailag kódolt, kulturálisan determinált. Az anyatejjel ivódik a testbe és hatja át a lelket, melynek tükrében összeáll egy sajátos kép. Egy kép arról, ami itt van, és bár lehetne máshol, mégiscsak itt van és sehol máshol. Mert ez több, mint ami a képen látható. Ez minden, ami a képen nem látható. Észreveszi-e valaha valaki?

A Heartland Porject (Hátország Porjekt) szervezõi - az Arts Midwest, a Colombus Museum of Art, a Museum Moderner Kust - Stiftung Ludwig Wien, valamint a Ludwig Múzeum Budapest - úgy gondolták, hogy nem kell megvárni, míg valaki magától rádöbben erre. Mert azok, akik ennek a földrajzi és kulturális régiónak a lakói maguktól is látják, érzik és értik a különbséget itt és ott, kint és bent között. Akik viszont nem ezeken az ipari és kulturális ,,perifériákon" születtek és éltek, csak akkor döbbennek meg, amikor a kelleténél hosszabb idõt kell eltölteniük ,,itt". De az õ percepciójuk nem azonos azokéval, akik ide nem csak látogatóba érkeznek. Amit õk érzékelnek, gyakran még felületesnek sem nevezhetõ - kósza benyomások, ellesett pillanatok, terjengõ illatok, félbehagyott mondatok. Mindez az õ értelmezésükben más és más jelentéssel bír, más súllyal esik latba. Azaz mások a ,,helyi értékek". Egy univerzalizált (vagy mondjuk inkább úgy, hogy globalizált) tömegkommunikáció uralta jelentésvilágban mozogva, annak jelrendszere alapján a látvány puszta dekódolása már nem eredményezi feltétlenül a helyes megértést, ha ugyan van egyáltalán igény arra, hogy valaki is megpróbálja ezeket a jeleket felfogni és értelmezni, és veszi magának a fáradságot arra, hogy elmélyült figyelemmel vizsgálja a jelenségeket.

Stephen Szoradi A nagy chichagoi vízmûvek szennyvízkezelô üzeme, 1998 Reprodukció: Rosta József

A Ludwig Múzeumban megrendezett fotókiállítás a korábban Budapesten is bemutatott Nézõpontok / Pozíciók, Közép-Európai mûvészet 1949-1999. (Kortárs Mûvészeti Múzeum - Ludwig Múzeum, Budapest, 2000. március 24 - május 28.), majd az Az éden illúzió: Az amerikai hátország képei (Kortárs Mûvészeti Múzeum - Ludwig Múzeum, Budapest, 2000. szeptember 21- 2001. február 26.) címû kiállítások sorában a harmadik, egyben az utolsó, amely ennek a két sajátos régiónak a szokásait, problémáit, szépségeit és nehézségeit mutatja meg, és igyekszik lehetõséget adni arra, hogy azok is közelebb kerüljenek valós tartalmához, akik nem mozognak itt otthonosan. De míg az elsõ két kiállítás az amerikai Középnyugat, illetve Közép-Európa mûvészetét külön-külön mutatta be és tette vizsgálat tárgyává, addig az Innen nézve már nem választja szét a két területet. Ezzel a megoldással újabb értelmezési lehetõségeket kínálnak fel a rendezõk a befogadóknak, és más pozícióba helyezik ezt a két periferiális vidéket, amelyek ezáltal más megvilágításba kerülnek. Olyan összefüggésekre derül fény, amelyek amúgy történelmileg és földrajzilag egyaránt indokoltak és nyilvánvalóak, de a földrajzi és történelmi távolság nagysága miatt ma már jobbára értelmezhetetlenek. Az összefüggések mellett természetszerûleg léteznek jelentõs (kulturális és társadalmi) különbségek is, amelyek az eltérõ történelmi és gazdasági fejlõdési körülményeknek, valamint a társadalom összetételének különbözõségeibõl is adódnak.

Andrej Bán Cím nélkül (A litmanovái sorozatból), 1991-93 Reprodukció: Rosta József

Ezeknek az összefügéseknek és különbségeknek a könnyebb feltárása érdekében a kiállítás szervezõi négy csoportba osztották a 22 mûvész 88 alkotását. A tájkép, az épített környezet, a társadalmi kérdések és a kulturális értékek témakörei azok, amelyekben az alkotók konfrontálódtak saját, identitásukat meghatározó és formáló városi vagy vidéki környezetükkel, az abban megvalósuló és tudatosuló létük által.

A tájképek között elsõsorban tradicionális, a tájat a maga valójában, közvetlen állásfoglalás nélkül bemutató fotográfiák láthatók. A képek objektivitása azonban csak látszólagos és csalóka. GREGORY CONIFF fotóin a Középnyugat idilli állapotát hangsúlyozza, a végtelen eget a végtelen kukoricaföldekkel, a lomhán hömpölygõ folyamot és a tejet, illetve húst adó marhát (a régió egyik szimbóluma). TOM BAMBERGER sajátos, ,,klónozott", egy-egy felvételbõl számítógéppel konstruált, repetitív képein a vidék végtelenségének és hatalmasságának illúzióját kelti a maga érzéketlen és hideg modorában. ROBO KOCAN szlovák fotográfus a képekbe applikált mesefigurákkal és csillagokkal álomszerû látványt hoz létre, amelynek tárgya az õt körülölelõ vidék, amit más jelentéstartalommal ruház fel és más dimenzióba helyez a technikai beavatkozás segítségével.

Robo Kocan Európa közepe, 1995

Coniffhoz hasonlóan hagyományos tájképeket készít LUKAS JASANSKY és MARTIN POLáK, a két cseh fotográfus. Coniffal ellentétben náluk hiányzik minden idilli és melankolikus elem: a tájak egyszerû hétköznapiságukban, a maguk monumentalitásában válnak láthatóvá .

Az épített környezet témáján belül két fõbb csoportot választhatunk szét. Az egyik az urbánus környezet ábrázolása (KRZYSTOF ZIELINSKI, ANDREW BOROWIEC), a másik viszont inkább csak utalás arra olyan jelek és motívumok segítségével, amelyek tisztán geometriai formák (STEPHAN SZORADI) vagy csak fragmentumai (KATHERINE TURCZAN) az egésznek, vagy, mint KöVES ÉVA esetében, egy darabjaira tört tükör cserepeiben reflektálódó töredékek egésze.

Eric Rippert Jake és Maggie, 1998

A hely nem csak a természet és az épületek összessége, annak nélkülözhetetlen szereplõi azok az emberek, akik benépesítik, akik jellegét meghatározzák, adott esetben megváltoztatják szokásaikkal, kultúrájukkal. De ahányféle egyén vagy egyénekbõl összeálló közösség létezik, annyiféle az a mód, ahogy az alkotók közelítenek témájukhoz, és közvetítik tapasztalataikat. ANDREJ BÁN ,,csupán" szemlélõje a litmanová-i zarándoklatnak, és a leghagyományosabb értelemben vett riport mûfajával próbálja meg visszaadni ennek az újjáélesztett intézménynek a hangulatát és a jelentõségét a benne résztvevõk számára. Hasonló modorban dolgozik WING YOUNG HUIE is, aki a Frogtown elnevezésû városrész (Chicago) etnikailag vegyes lakosságáról igyekszik megmutatni azt, ami számára fontosnak tûnik. BOZSÓ ANDRÁS és TYAGAN MILLER a sok különbség ellenére is hasonlóan közelít saját témájához. Egyiküknél a hontalanok, másikuknál a dohányszedõ latinók sorsa az a központi elem, amelyben számukra egyrészt egyformán a helyzet és a probléma idõtlensége, másrészt a személyek tömegben feloldódó arctalan névtelensége a legfontosabb.

PAUL SHAMBROOM több éves munkája során a helyi közösségek életének mûködését biztosító önkormányzati szervek tevékenységét próbálta meg felvázolni azáltal, hogy az egyes üléseken készített, a reneszánsz csoportképekkel rokonságot mutató felvételeket. Véleménye szerint a demokrácia alapját és mûködésének feltételét ezek a helyi politikai közösségek jelentik, amelyek tagjainak aktív részvétele nélkül az USA sem lehetne az, aminek sokan még a mai napig is hiszik.

Bozsó András Cím nélkül (A hajléktalanok sorozatból) Reprodukció: Rosta József

A helyi lakosok hétköznapjainak apró szimbólumai jelennek meg MELISSA ANN PINNEY felvételein. Az igazi (értsd: élõ) Barbie egy áruház játékok alatt roskadozó polcai között mosolyogva fogadja a Barbie-babát szorongató kislányokat. Egy másik képen a szabadság és pihenés szinonímájaként is értelmezhetõ: a Coppertone napolaj védjegyével megrendezett gyermekszépségversenyen bronzszínûre cserzett bõrû kislányok téblábolnak félszegen a kifutón, tekintetük a semmibe réved. A hétköznapi voyeur pillantása nem kíméli saját igazi, tõrõl metszett kisvárosi amerikai családját sem (ennek vállalása önmagában is nagy tett).

TERRY EVANS a chicagoi Field Múzeum állat-és növénytárának leltározott darabjait helyezi objektívje elé. A képek különös lenyomatai a vidék állat- és növényvilágának. Sajátos értelmezést nyerhetnek ezek a nagy pontossággal és mélységélességgel, árnyékok nélkül bevilágított képek azáltal, hogy az egyes ,,tételeken" jól olvasható a gyûjtés helye és nem mellékesen ideje is (általában a XIX. és XX. század fordulója). Ez az idõbeli dimenzió teremt egyfajta kapcsolatot egy régmúlt és letûnt korszak és a mai hétköznapok között.

NEMES CSABA furcsa képpárjaival nem múlt és jelen összefüggését veszi szemügyre, hanem a párhuzamos jeleneket a múltban azok dokumentumainak szembesítésével. Ennek során aktív szerep jut a nézõnek is, akire az a feladat hárul, hogy megfejtse, a lefényképezett album képei és a mellé helyezett magazinoldalak riportfotói - bár eltérõ politikai és társadalmi-gazdasági környezetben készültek - tartalmuk, mondanivalójuk okán miért kerülhettek egymás mellé. A megoldás nem egyszerû, hiszen a privát és a hivatalos felvételeknek még a kisugárzása is nagyon hasonlatos egymáshoz.

A kulturális értékek a mûvészek - Mila Presová, Gerhes Gábor, Eric Rippert, Zuzanna Janin, illetve Wojciech Prazmowski - tükörprizmáján keresztül erõteljesen átértelmezõdnek. Egyrészt egy átértékelt hagyomány szemtanúivá válnak a nézõk, bár nem feltétlenül vannak e ténynek tudatában. Hisz kérdéses, mennyire lehetnek tisztában azokkal a népi tradíciókkal és szokásokkal, amelyeken a képek alapulnak (Eric Rippert, Zuzana Janin, Wojciech Prazmowski). Másrészt száraz kritikai észrevételeket vagy éppen kódolt bírálatot próbálhatunk meg leolvasni a felvételekrõl (Gerhes Gábor, Mila Presová).

MILA PRESOVá (Cindy Shermanhez hasonlóan) saját maga áll az ojbektív elé, magát helyezve a lenézett, kihasznált és agyonstrapált kelet-európai háziasszony szerepébe, akinek egyszerrre kellene jó anyának, takaros háziasszonynak és nélkülözhetetlen kenyérkeresõnek lennie. GERHES GáBOR búsuló juhásza és táncoló parasztja a magyar kultúrgiccs emblematikus alakjai csupasz voltukban. Eltávolítva minden kontextuális összefüggésbõl már nem jelentenek többet, mint amik egykor valójában voltak: a magyar rögvalóság kihasznált, gyakran megnyomorított szereplõi.

ERIC RIPPERT ,,tájképei"-nek fontos résztvevõi a kép elõterébe helyezett babák és játékok, életlen, esetenként elmaszatolódott foltként jelenve meg az urbánus háttér elõtt, amely rendszerint valamely híres (vagy inkább hírhedt?) helyi épületet ábrázolja. A csakis a helyiek számára kibontható jelentéstartalom mögött húzódó kritika a kívülálló számára megfejthetetlen, ennek ellenére értékelhetõ a baba/játék és valóság közötti párbeszéd furcsa narratívája.

ZUZANA JANIN és WOJCIECH PRAZMOWSKI Lengyelország déli vidékeinek kulturális emlékezetét idézik a nézõ elé. Janin a korabeli temetkezési szokások részét képezõ koporsóképek mintájára megformált, többrétegû felvételeivel a halál jelenségét, illetve a halott és leszármazottjai között kapcsolatot vizsgálja és teszi közszemlére, míg Prazmowski régi helybéli szokásokat elevenít meg sajátosan lokális atmoszférát teremtve, amely a képek értéséhez elengedhetetlen hagyományismeretet lenne hivatott pótolni.

Leginkább a kulturáis reflexiók szemlélésénél válik nyilvánvalóvá, hogy ezek a képek csak abban a környezetben és megfelelõ ismeretek birtokában lesznek érthetõvé és értékelhetõvé a nézõ számára, ahol keletkeztek. Ez a tény a tájképeknél, portéknál és/vagy riportfotóknál esetleg már egyáltalán nem ennyire kézenfekvõ és nyilvánvaló igazság. A kiállítás egyik, talán csak a kelet-európai nézõ számára fontos tanulsága viszont, hogy az amerikai mûvészek kissé melankolikus és idealizáló látásmódjával szemben a kelet-európai alkotók sokkal realistábbak, nyersebbek és kritikusabbak, nemcsak környezetükkel és viszonyaikkal, de saját magukkal szemben is.