A terembe lépve elsõként VÁRNAI GYULA legújabb, kifejezetten e kiállításra készült videomunkájába ütközünk. A monitoron bemutatott mû magányos, meditatív szemlélõdést igényel, ezt hangsúlyozza a készülékre helyezett fejhallgató is, amelyen a képeket kísérõ zenei aláfestés hallgatható. Máris ellent kell, hogy mondjak magamnak, mivel Várnai esetében a hang korántsem aláfestõ, kísérõ funkcióval bír. A saját szerzésû zene a képek egyenrangú partnere, azokkal teljes összhangban létezõ, kihagyhatatlan alkotóelem. A szürrealista automatikus írás képbe és hangba öltött, kortárs rokonaként jellemezhetõ e munka. Hétköznapi tárgyakról készült állóképek vonulnak fel, azonban digitális beavatkozás révén mintegy átfordulnak, átváltoznak egymásba. Furcsa és felzaklató metamorfózisok sorának lehetünk tanúi, melyben, mondjuk a ,,köztes állapotok" mozgóképi hatásokat generálnak. A bevezetõben felvetett suspense itt leginkább a videó hangjában jelenik meg, mintegy elõre jelezve a képi metamorfózist. Az állóképeket (nyugalmi állapot) kísérõ morajló, minimál ambient után a szakadás, torzítás, nyújtás képeivel, a lüktetõ, szinte lélegzõ tárgyak küzdelmét akadozó, interferenciákban felsikoltó hangok vezetik. A fejhallgató alatt, mint az izgatott mozinézõ fejében, úgy visszhangzanak a mondatok: ,,Vajon mi is fog történni, mert hogy valami baljós és nyugtalanító, az biztos..."

És amit megérzünk nem is marad el, a felvonuló tárgyaknak nemcsak szimbolikus tartalma de sorrendiségük is egyfajta vészjósló narratívát rajzol meg: szék, tál a széken, kés a széken, kést tartó kéz, kést támadóan tartó kéz, kést maga ellen fordító kéz, levágott kar és kés a széken...

Bigert and Bergström Waiting Room Fotó: Rosta József

BIGERT & BERGSTRÖM svéd képzõmûvészek 1986 óta dolgoznak együtt, már akadémiai tanulmányaik óta közösen jegyzik minden munkájukat. Waiting Room címmel itt kiállított installációjuk hordozójául a színtiszta, puritán skandináv dizájn mindenki számára oly ismerõs, klasszikus lámpái szolgálnak. A különbözõ méretû, lassan körbeforgó gömblámpák felületén eredetileg halszemoptikával készült, késõbb photoshoppal átdolgozott színes fotók nyomatai láthatóak, melyek mindegyikén ugyanannak az egyszerû váróteremnek a belsõ tere látható. A sorozat egyes darabjainak svéd keresztnevek a címei, minthogy minden lámpán más-más várakozó figurát láthatunk; a fogorvosi várókból jól ismert feszült ember tipikus gesztusaival és elfoglaltságaival: magazinolvasás, fel-alá járkálás vagy csak az egyszerû és megadó szorongó várakozás (két tenyérbe hajtott fej)... Mintha Sam Taylor-Wood drámai pannóinak skandináv átiratait látnánk, kissé ironikus formában, hiszen a hatalmas táblaképek helyett itt egyszerû lámpákon láthatóak a jelenetek, és míg a brit mûvésznõ jócskán túlbecsült fotói csöpögnek a túlesztétizált ál-tragikumtól, addig itt a képek hordozói (vurstli-hangulat) és azok tartalma között valódi feszültséget sikerül teremteni.

Antichamber címû projektált videójuk is a kiúttalanság és csapdába esettség (még mindig Hitchcock) egyszerû, szinte már közhelyesen szimbolikus jelenettel megrajzolt látlelete (lásd még spekulatív forgatókönyvben: krízishelyzet = a hõs nem talál kiutat, teljes csõd). A plafonra szerelt kamera objektívjén keresztül - amely a biztonsági kamerák elhelyezését és látószögét idézi - négyzetes alaprajzú szoba látható, minden falán egy-egy ajtóval. A szûk térben - az ajtóknál alig szélesebbek a falszakaszok - K úr kergetõzik önnön magával, hiába keresve a kiutat. A már említett közhelyszerûséget a feltépett és becsukódó ajtók felhangosított zaja, a mozgásszekvenciák (még látjuk a távozót, amikor már tépi is fel az ajtót a belépõ) és a videón szereplõ színész érzékletes, de visszafogott játéka billenti ki közhely-mivoltából.

JONAS DAHLBERG két zseniális videómunkával gyönyörködtet minket a kiállításon. Az Untitled (Vertical Sliding) és Untitled (Horizontal Sliding) címû videómunkája kapcsán még egyértelmûbbé válik, hogy miért is nyúltam az írásomat végigkísérõ filmmûvészeti referenciákhoz. Dahlberg videói azon túl, hogy folytonosan feszegetik a filmes képi reprezentációval kapcsolatban felmerülõ filozófiai kérdéseket, egyértelmûen utalnak és merítenek a filmtörténet fontos technikai és kontextuális újításaiból, a Vertical Slidingot (Vertikális csúszás) például- a mûvész saját bevallása szerint - Stanley Kubrick Shining (Ragyogás) címû filmje ihlette. A lassan pásztázó kamerán keresztül elhagyatott folyosók, kiüresedett terek tárulnak szemünk elé. A nagypolgári magánlakásra emlékeztetõ terekben hol horizontálisan, hol vertikálisan mozog a lomha kamera, nagyhatalmú, rejtõzködõ voyeurként emeleteken és falakon lépünk át. A képek lassú hömpölygése, ez a lomhaság azonban olyan feszültséget generál, mely során már szinte minden kanyarban és minden oldalt nyíló ajtó mögött veszélyt sejtünk. A parkettán mintha épp a szobát elhagyó emberek lábnyomát látnánk, a tapéta takaros, a lambéria kifogástalan, a valósághû fényviszonyok nem utalnak bármi trükkre.

Márpedig ez trükk a javából, Dahlberg elképesztõen apró makettekrõl készítette a hollywoodi filmek technikai tökélyéhez fogható videomunkáját, méghozzá nem kis energiát igénylõ, elképesztõen bonyolult és a végletekig pontos apró makettekrõl. A mûvész nem mellékeli kiállításain az alkotói folyamat leírását és sohasem állítja ki a makettet, a nézõ csupán józan paraszti eszére hagyatkozhat, amelyben egy ponton felmerül a kérdés, hogy vajon a vertikális, több emeleten keresztülhaladó (és persze végtelen magas) háztömb belsõjérõl készült felvételekhez miként sikerült az Metro Goldwin Mayer költségvetését is próbára tevõ, filmstúdióban felépített építészeti teret létrehoznia a fiatal svéd mûvésznek? Ez ugyebár elég valószerûtlen, na de hogy a makett, amelyrõl készült ennyire apró

- ez már a perverzióval határos.

A szobák végtelen sora egyszerre idézi fel gyerekkori szorongásainkat a nagy és üres terektõl, miközben a voyeur szerepét osztja a nézõre. Ha a Horizontal Sliding kapcsán Dahlberg Kubrickot említi, akkor mi a Vertical Sliding esetében a Rear Window-val (Hitchcock ismét) hozakodhatunk elõ, nemcsak az emeleteket átfogó perspektíva okán, de a nézõre erõszakolt voyeuri szerep miatt is szinte magától adódik a párhuzam.

Jonas Dahlberg Untitled (Vertical Sliding) és Untitled (Horizontal Sliding) Fotó: Rosta József

Az ellenõrzés társadalmában bolyongó és szorongó alkotónak már korábbi munkáiban is megnyilvánul leküzdhetetlen érdeklõdése a biztonsági kamerák mindent átható tekintete és az azt kivédeni próbáló stratégiák iránt. A lépten-nyomon elhelyezett megfigyelõkamerák monitora elõtt ülõ magányos leskelõdõ korántsem kortárs rokona James Stewartnak (Rear Window), mivel a dolog nem egészen fair-play: a monitor mellett üldögélõre még véletlenül sem lehet visszatekinteni, a csak egyirányú megfigyelés a lehetõ legkiszolgáltatottabb helyzet a megfigyelt számára. Dahlberg egyik-másik munkája mintha ennek a morális és társadalmi kérdésnek a végletekig sarkított modellezése lenne: a - korántsem alaptalanul - paranoid fiatalember Safe Zone (Védett övezet) címû sorozatában elsõként saját lakását használta kutatói terepként, olyan beláthatatlan tereket keresve és alakítva ki, amelyet a szemközti ház lakója még véletlenül sem láthat.

Befejezésképpen a kiállítás térrendezésére külön is ki kell, hogy térjünk, mivel a kurátori munka (Somogyi Hajnalka) egyik kis remekével találkozhattunk. A Trafó Galéria terét, amelyet a legelnézõbb kifejezéssel élve is minimum problematikusnak nevezhetünk, a kurátori kreativitás teljesen átformálta. A sejtelmes, labirintusszerûvé alakított terek nem is emlékeztetnek az oszlopokkal tarkított aránytalan belsõre, a szellõzõnyílássokkal és csövekkel szabdalt falszakaszok zavaró, felemás ipari jellegére. Olyan tér teremtõdött, amely a kiállított munkák eme közös megjelenésére lett szabva, nemcsak formailag, de a kontextusra kiterjedõ figyelemmel.