Eduardo Arroyo: Azt a képet 33 éve festettem, amikor még külföldön, Franciaországban és Olaszországban éltem, miközben megszállottan figyeltem Spanyolországra - és a festményeimmel gúnyoltam ki az ottani állapotokat. Dalit nagyon nem kedveltem, sõt utáltam, annyira, hogy elkezdtem nekrológokat írni róla - de mindig feleslegesen -, míg csak el nem határoztam, hogy többé nem foglalkozom vele. Mára már viszont kissé megbántam, hogy Miròt is támadtam - úgy vélem, inkább ifjúi hévvel -, irányában ma sokkal megértõbb lennék, hiszen igen jó festõ volt. Bár nem tartom indokoltnak a semlegességet, amikor végül is szabadon el lehetett volna már hagyni Spanyolországot.

Eduardo Arroyo • Fotó: Rosta József

V. É.: Ön eljött Spanyolországból, de idõnként illegálisan vissza-visszajárt. Semprun - akivel közös kiadványaik is voltak - életét és regényét juttatja eszembe ez a mozzanat.

E. A.: Igen, csakhogy Semprun sokkal többet kockáztatott: õ valóban fontos politikai megbízatással lépte át azokban az idõkben a spanyol határt. Azóta, több évtizednyi távollét - Franciaország és Olaszország - után, most már megint Spanyolországban élek, és rájöttem, hogy nem ismerem jól, hogy fel kell még fedeznem. Úgy érzem, hogy sok érdekességet tartogat számomra Spanyolország. Aktív, élénk a közélet: nagyon szerencsésen oldotta meg a politikai rendszerváltást. Mûvésztársaimmal is jó kapcsolatban vagyok, vannak közös ebédek, bár megvallom, érzem, hogy így, érett fejjel ezeket a kapcsolatokat már nehezebb ápolni, hiszen már kevesebb az idõnk, és azt féltve õrizzük. Mindenesetre benne élek újra a spanyol mindennapokban, a francia galériák és a Centre Pompidou után Bilbaóban és Madridban is nagy retrospektív kiállítást rendeztek mûveimbõl, és a spanyol mûvészet külföldi terjesztését támogató állami intézet kívánságomra hozta Budapestre a kiállításomat.

V. É.: Mi vonzotta ide, miért választotta Budapestet?

E. A.: Leginkább a könyvek által szerettem meg Magyarországot, sõt az egész közép-európai térséget. Még gyerekkoromban apám könyvtárában fedeztem fel az elsõ magyar könyveket - Zilahy Lajost, majd Márai Sándort. Korábban francia és olasz fordításban, most már egyre inkább spanyolul is elérhetõek magyar irodalmi mûvek. Nagyon sokra tartom József Attilát is, és elmondhatom, hogy Kertész Imrét még a nagy ismertsége elõtt olvastam. Ideérkezve nemcsak a Ludwig Múzeum nagyszerû fogadtatása hatott rám, hanem a budapesti antikváriumokban bevásárlókosarakba könyvet válogató és vásárló emberek látványa is. Amúgy is erõsen kötõdöm az irodalomhoz - eleinte írónak készültem -, most olyan festõ vagyok, aki ír is, illusztrál is könyveket, és díszleteket tervez színházba, operába. Szenvedélyem az irodalom - errõl szólnak Stendhal és Flaubert-nek, no meg az aszpirinnek tisztelgõ képeim.

Eduardo Arroyo Waldorf Astoria, 1998, olaj, vászon, 60x73 cm

V. É.: Stendhal és Flaubert irodalmi példaképei, André Malraux-könyvet illusztrál és Genet mûvéhez tervez színházba díszletet. Sok minden köti a francia kultúrához, és persze mindenütt ott van lényében és mûveiben - sok humorral és iróniával - Spanyolország, ahova most visszatért.

E. A.: Életem egyik rejtélyes és szerencsés pillanata, amikor apám a madridi francia líceumba íratott be. Hatéves koromtól tehát franciául írtam, beszéltem. De számomra máig is rejtély, hogy mi indította a gyõztes falangisták oldalán álló apámat arra, hogy hirtelen szakítva eszmetársaival is engem az egyetlen olyan iskolába küldjön, ahova a vesztesek menekítették gyermekeiket - és ahol nem kellett naponta misére járni -, viszont jól megismertem a francia irodalmat, és mindenesetre sokkal nyitottabb szellemben neveltek. Ez segített ahhoz, hogy amikor ki akartam jutni Spanyolországból, viszonylag könnyen feltaláljam magam Párizsban és az ottani mûvészkörökben. Így 1960-ban a Fiatal Festõk Szalonjában, majd egy évvel késõbb Claude Lévin galériájában már önállóan állíthattam ki. 1968-ban a párizsi képzõmûvészeti fõiskolán én irányítottam a plakát-akciót - a plakátokat nem szignáltuk -, végtelenül elhúzódó gyûléseken vitattuk meg a plakát-terveket, és ha jól emlékszem, legfeljebb három plakátomat szavazták meg akkor. Úgy érzem, hogy mindez nagyon régen történt, és hogy az események a politikában attól kezdve rosszul alakultak, az állam sokkal jobban bekeményített.

Eduardo Arroyo A kékszakállú herceg várában, 1995, olaj, vászon, 100x180 cm Fotó: Rosta József	Eduardo Arroyo Hölderlin, 1998, olaj, vászon; 137,5x96,5 cm

Természetesen Spanyolország, az emigráns lét állandóan foglalkoztatott. A mûveimben érzõdik, hogy mint minden spanyol mûvészi produkció, komédiából és tragédiából készülnek - ha a téma nagyon súlyos, tragikus, akkor igyekszem humorral oldani. Mindig nagyon figyelek az emberekre, hogy milyen mûvekkel tudok közelebb kerülni hozzájuk. De itt természetesen nem elég a jó szándék, a kérdés az, hogy mennyire sikerül megvívnom naponta a harcot a festõi kifejezésért.