Sokáig azt mondták a beavatottak, hogy a mexikói falfestmények egyenesen a mûfaj csúcsai. Most már nem biztos, hogy verhetetlenek. Nyomor ott, másmilyen nyomor itt, és a nyomornak nem látszik a vége. Hiszen mi másnak lehetne nevezni azt az állapotot, amikor a katolikus taxisofõr illendõen lefékez a ,,békevonalon", és megkéri az utasokat, innentõl pedig váltsanak lovat. Vagyis: tegyenek a protestáns gebére. Holott külsõleg - technikai értelemben - egy minden szempontból civilizált világban vagyunk (vagyis nem a Balkánon).

Fotó: Art Lover

A murális festményt nemcsak ikonográfiai másmilyensége különbözteti meg a nagyvárosi graffititõl. A graffiti szerzõje elvétve fedi fel kilétét - kivéve, amikor üzleti trendet kreál (lásd: Keith Haring) -, a falfestmények ideológiája mögött viszont minden esetben azonosítható személy vagy szervezet áll. Mert ez propaganda a javából, még akkor is, ha nem forradalmi jelszavakba öltöztetett ,,októberi" vonat, amit a kor haladó mûvészei díszítenek. A szobafestõbõl átvedlett mozgalmi piktor szíve széles skálán dobban: ünnepli az utca hõsét, siratja a kerületi félkatonai alakulat mártírját, bosszút esküszik a városi aszfalt ártatlan áldozataiért és a fegyvert dicsõíti. Vagyis folyamatosan csatára szólít.

Fotó: Art Lover

Kemény szürrealizmus hallucinációkkal, lidércekkel, illetve puritán szocreál morbiditás az örökkévalóság temetõi árkából. A kollektivista didaktizmus és a pszichoanalitikus stíldíszítés sulykolása öregbe és fiatalba, háziasszonyba és csecsemõbe. Akik tulajdonképpen ,,teremõrök", egy szabadtéri mustra kénytelen-kelletlen felvigyázói és mindenkori látogatói. Tûzfalfestmények boldog tulajdonosai az elsõ harcvonal mentén, amely átszeli a várost.

Fotó: Art Lover

Tûzfal, tûzvonal, tûzáldozat. Falfestmény, mint áldozati oltár és mint az emberi butaság kulisszája.

Belfast, 2002. december 5.

Fotó: Art Lover