De a Nyolc szürke ezúttal egy kiállítás címe.

Az Unter den Linden-en található Guggenheim sokadik szenzációja a Richter-kiállítás. Szenzáció már csak azért is, mert Richter, akinek legutóbbi nagysikerû ,,fellépése" a MoMA-beli életmûkiállítás¹ volt, ami azóta is járja Amerikát, szóval, Richter a berlini Guggenheim megbízásából készítette a Nyolc szürkét.

Készítette, hozta létre, tervezte, állította elõ... mindent csinált vele, csak nem festette. De erre a késõbbiekben még visszatérünk.

Richter a New York-i életmûkiállítással kétségkívül a leg(el)ismertebb ma élõ német képzõmûvésszé avanzsált. Baselitz, Polke, Kiefer, Haacke, stb. - a képzeletbeli (bár januárban az Art hasábjain olvasható, tehát mégsem fiktív) képzõmûvészeti toplistán mindannyian Richter után következnek. És ez valószínûleg nemcsak a német top10-re vonatkozik.

Ezek után valóban különös jelentõségre tesz szert a tény, hogy Richter a Guggenheim megrendelésére készítette a Nyolc szürkét, a megbízásokat végrehajtó ,,udvari mûvészek" jól bevált koreográfiájának megfelelõen. A helyszín adott, az anyagköltséget, a szállítást, a biztosítást, egyebeket a megbízó állja... Egy nagyon fontos különbséget azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül: a mûvész döntötte el, hogy mit csinál. Az egyetlen figyelembe veendõ szempont a kiállítótér milyensége: hosszan elnyúló, nagy belmagasságú tér, a teret tagoló hatalmas ablakok, természetes fény. A szakrális terek fõhajójának képzete dereng fel a látogatóban a kiállítóteret látván, ami óhatatlanul is katedrális-jelleget kölcsönöz a Guggenheimnek. Ezt a hatást a Richter-mûvek csak megsokszorozzák. A Nyolc szürke a hétköznapi és a szakrális különös keveredését hozta létre a kiállítótérben. A nyolc mattszürkére zománcozott üveglemezt egymással szembehelyezve (4-4) mutatja be.

A Guggenheim ablakainak mérete kb. megegyezik az üveglemezek méretével, amely a koncepciót tekintve különös jelentõségre tesz szert.

Gerhard Richter Nyolc szürke, 2002

És csak most kezdõdik a tulajdonképpeni történet: Miért szürke? Miért nyolc? Miért üveg? Miért ekkora?

A kiállításról jövet azonban elsõsorban a következõ kérdés foglalkoztatja a látogatót: hogyan voltak képesek a kiállítás rendezõi a mûveket ilyen tökéletesen elhelyezni a térben? És a kérdés nem elsõsorban a mûvek elrendezésére vonatkozik, hanem a szószerinti el-, illetve felhelyezésre. A technikai megoldások elképesztõ precizitásra és perfekcióra adtak lehetõséget, ami azt eredményezte, hogy a technika döntõ jelentõségre tett szert a kiállításon belül. Az acél tartószerkezetek, melyek a nyolc hatalmas, súlyos üveglapot kb. 50 centiméterrel a falak elõtt rögzítik, egyszerûen lenyûgözõek. Egyetlen látogató sem állja meg, hogy ne vegye szemügyre legalább olyan alapossággal a tartószerkezetet, mint magát a mûvet. Az a tökéletes kidolgozottság és könnyed elegancia, mellyel az acélfogók megtartják az üveglemezeket, elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az összkép tökéletes legyen. De hogyan lehetséges az, hogy egy ,,kiállításkritika" ugyanolyan részletekbe menõen taglalja a technikai megoldásokat, mint magukat a mûveket (melyekre eddig még nem sok szót vesztegettünk...)?

Maguk a mûvek teszik lehetõvé ezt a kitérõt, mivel Richter itt bemutatott alkotásainak létrejöttében ugyanolyan (ha nem nagyobb) szerepe van a technikai megoldásoknak, mint magának a ,,mûvészi kreativitásnak". Az ilyen típusú mûalkotások, amiket nem könnyû nevükön nevezni, mivel nincs nekik², nem érvényesülhetnének kellõképpen, nem fejthetnék ki hatásukat a kiállítástechnikai szempontból nézve csúcstechnológia nélkül.

A valóban hosszúra nyúlt kitérõ után azonban ideje visszatérni Richterhez és szürkéihez. Aki valamelyest tájékozódott a Richter-életmûben, annak számára világos, hogy a richteri oeuvre alapszíne a szürke. A hatvanas évek végén festett Szürke rétegektõl kezdõdõen a hetvenes évek tenger és felhõ-sorozataiig és az evvel egyidõben (1972, 73, 74) keletkezett szürke sorozatokig mindenütt a szürke dominanciájával találkozunk. Míg az olajra, vászonra, kartonra, fára festett szürke-sorozatokon a színfelvitel technikája, a szín kidolgozottságának vagy éppen el nem dolgozottságának következményei, a festékrétegek vastagságának különbözõ variációi foglalkoztatták Richtert, addig a nyolcvanas évek végén a realista fotókról festett szériák (Temetés, 1988; Halott, 1988; Akasztott ember, 1988) esetében a szürke már mint nem-szín, mint a megkülönböztethetetlenség manifesztációjának eszköze van jelen.

,,(...) az indifferenciának, a kimondás tagadásának, a véleménynélküliségnek, az alaktalanságnak való egyetlen, szívesen látott megfelelés"³ a szürke Richter szerint, aki nem véletlenül aknázza ki ezek után a semlegesség nyújtotta összes lehetõséget. Kevésbé választékosan fogalmazva akár azt is mondhatnánk, Richter a hetvenes évek elejétõl kezdve futószalagon gyártja a szürke-szériákat.

A szürke-sorozatokból a Guggenheim-beli kiállítás szempontjából három szériának van jelentõsége. Az egyik az 1975-ben készült nyolc festménybõl álló Szürke címû sorozat, mely méreteiben (225x175 cm) is hasonlóságot mutat a Nyolc szürkével, a másik kettõ pedig az 1967-ben, illetve 1977-ben kiállított üveg-sorozat. A korábbi variációt csak négy nagyméretû, áttetszõ, vaskeretbe helyezett üveglap alkotta, míg az 1977-es verzióban már dupla üveglemezek szerepelnek, szintén vas tartószerkezetekben rögzítve, melyeknek egyik oldala azonban szürkére van festve. Mindkét mû installációként volt elhelyezve a kiállítótérben, körüljárhatóak, minden oldalról láthatóak voltak.

Mint látható, tulajdonképpen a hetvenes évek közepétõl foglalkoztatják Richtert a tükrözõdés, az árnyékok, az üvegen és nem-tükrökön keresztüli tükrözõdés lehetõségei. A Nyolc szürke így a ,,variációk egy témára" jegyében készült, a kiállítótér kínálta lehetõségeket tökéletesen kihasználó, a megbízásnak minden szempontból megfelelõ ,,Auftragswerk" (megbízásra készült mû), ami azonban - félreértés ne essék - semmit sem von le annak értékébõl.

Gerhard Richter Nyolc szürke, 2002

A tükör által közvetített tükörkép magátólértetõdõségével szemben az üveg tükrözõdésekor nem egyértelmû a látott (tükör)kép. Magunkat látjuk, a fény játékát, árnyékokat? A szürkére festett, matt üveglapok tovább nehezítik a nézõ dolgát. A valóságot látjuk, csak más színben, vagyis nem-színben? Az üveg tükrözõdése megmutatja a látás tökéletlenségét, a valami mindig rejtve marad nyilvánvalóságát.

A Guggenheimben látható hatalmas üveglemezek ugyanígy mindent és semmit sem mutatnak meg egyszerre. Magunkat látjuk az üvegtükör keretében, a külvilág homályos, torz metszetét. Máshogy látjuk természetes és máshogy mesterséges fényben. A kiállítótermet vakító fehérségbe borító gyilkos neoncsövek kiválasztása ez alkalomra szintén nem véletlen. Majdnem olyan kíméletlen fénnyel tükrözõdnek az üvegen, szétszabdalva, geometrikus struktúrába kényszerítve az üveglemezek felületét, feldarabolva a látványt. Míg a kiállítótér természetes fényben, mint ahogy azt már fentebb említettük, szakrális jelleget ölt magára, amint a neonok kigyulladnak, a kórtermek kíméletlensége váltja fel a kontemplációba ringató szakralitást.

Amellett, hogy a szürke szín mint a megkülönböztethetetlenség színe (pontosabban mint nem-szín) az alaktalanság tökéletes kifejezõeszközeként meghatározó Richter számára, ugyanakkor a nem-festés, a nem-alkotás manifesztációja is egyben. A ,,...szürke akkor kell, ha nincs mit festeni", mondja Richter a fentebb már idézett interjúban. A szürke absztrakt képekrõl pedig a következõket nyilatkozza: ,,(...) az absztrakt képek fiktív modellek, mivel egy olyan valóságot mutatnak be, amelyet nem látunk, s amelyet nem vagyunk képesek leírni sem. Ezt a valóságot negatív fogalmakkal jelöljük: a nem ismert, a nem-felfogható, a nem-megragadható fogalmaival".⁴

Gerhard Richter Nyolc szürke, 2002

Amellett, hogy e valóság megjelenítésének egyedüli megfelelõ eszköze, a szürke a kicserélhetõségnek, a monotóniának, az egyediség, a megismételhetetlenség tagadásának objektivációja is. A magára hagyható szín tökéletes példája, melynek lehetõségeit, a szürke a szürkében vibrációja által kínált lehetõségeket Richter - amint ezt életmûve, s a legutóbbi Nyolc szürke is bizonyítja - tökéletesen kiaknázta.

Hogy a magára hagyott látogató a definiálhatatlan, a festészet, a szobrászat, az installáció és az építészet határterületein mozgó Nyolc szürkében társaságra talál-e, vagy még magányosabbnak érzi magát? Félhomályban vagy reflektorfényben él inkább a mûvek kínálta lehetõségekkel? Rá van bízva.