S. S.: Szeretem az embereket és szeretem az életet. Az élet mindennél többet ér, és számomra minden megélt perc ajándék.

Cs. J.: Ez így egyszerûnek hangzik, de csak azok számára, akik nem tudják, hogy milyen szörnyûségeken ment keresztül fiatalkorában. Életrajzában olvastam, hogy 1942-tõl kezdõdõen kilenc koncentrációs tábort járt végig. Hogy lehetett ezt túlélni?

S. S.: Csak csodával. Az utolsó állomás Theresienstadt volt 1945-ben, ahol egy hullahegyre dobtak, talán éppen oda, ahova Robert Desnos-t, a franciák szürrealista költõjét is. Kómában voltam, de még éltem. Egy szovjet-zsidó katonaorvos észrevette, hogy van még bennem egy kis pislákoló élet, és bevitetett a katonakórházba, ami egyébként tilos volt, oda csak katonák kerülhettek. Egy hónapon át küzdött az életemért.

Cs. J.: Viszontlátta õt késõbb?

S. S.: Máig is sajnálom, de nem. Annyira emberséges volt, hogy lehet, hogy a háború után õt is alaptalanul megvádolták valamivel és elítélték. Túl emberséges volt ahhoz, hogy túlélje a sztálinizmust.

Shlomo Selinger

CS. J.: Tudom, hogy nagyon nehéz errõl beszélnie, de hogy közelebb tudjunk kerülni alkotói világához, mégis arra kérem, idézze fel néhány emlékét!

S. S.: Ha valóban ez a kívánsága, akkor a legegyszerûbb az lesz, ha megnézi a tábori emlékeimet megörökítõ rajzaimat. Ezen vízbefojtást lát egy vödör vízbe, itt pedig lábuknál fogva felakasztott embereket. Íme, a tábori sport: leguggolni, felállni, leguggolni, felállni, ugrálni. Aki nem bírta, azt lelõtték, így legalább lett hely a barakkban az új transzport részére. Vasárnap nem vittek ki bennünket munkára, de hogy ne unatkozzunk, egy homokhegyet kellett ellapátolni egyik helyrõl a másikra és onnan vissza. Semmi értelme nem volt, hacsak az nem, hogy meggyorsítsák a halálunkat. Ezen a rajzon egy másik kedvelt szórakozásuk látható, a vasárnapi célbalövés. A rabok fejére tett üvegekre lõttek célba, mint Tell Vilmos az almára, csak persze - akarattal - nem olyan pontosan. Itt zenészeket lát, akik maguk is halálra voltak ítélve, de addig is idióta német indulókat kellett játszaniuk a halálba menõknek, és nekünk is, akik kijártunk dolgozni. Zenével indultunk munkába és zeneszó fogadott bennünket, amikor hazaértünk. Ezek között a zenészek között ott voltak Európa legnagyobb elõadómûvészei is. Öngyilkos az árammal töltött szögesdróton. Ezt csak a frissen érkezettek tudták megtenni, mert utána már eltompultunk és nem volt hozzá erõnk, hogy öngyilkosok legyünk. Akasztási ceremónia: ki kellett vonulni, és végignézni társaink akasztását. Egyik alkalommal én is sorra kerültem, kezemet hátrakötötték, és odavezettek a kötelek alá. Sorra akasztották fel a mellettem levõket, és amikor rám került volna a sor, kiderült, hogy nincs több kötél. Kioldozták a kezemet, fenékberúgtak, és visszaküldtek a többiek közé. Itt azokat a szerencsétleneket látja, akiket henteskampóra akasztottak a nyakuknál fogva. Sokszor több napig is eltartott, míg meghaltak. A hóhéraink számára ez több élvezetet nyújtott, mint a gyors halál. Kétféle halál volt: amit mennyiségre mértek, és amit ,,minõségre". Apám meggyilkolása: egy csövön keresztül vizet eresztettek a szájába, mindaddig, míg bele nem halt. De azt hiszem ,,ízelítõül" ennyi elég is lesz.

Cs: J.: Furcsa dolgot fogok most mondani, talán meg is botránkoztatom vele, de ezek az elviselhetetlen témát feldolgozó, megrázó rajzok nagyon szépek.

S. S.: Egyáltalán nem botránkoztat meg, mert megrendítõ, de való igaz, hogy a szörnyûségekbõl szép is fakad. Ha nem így lenne, nem tudnánk elviselni az állandóan kísértõ rémes emlékek terhét, és nem születnének tanúskodó alkotások sem. Gondoljon csak arra, honnan tudnánk a napóleoni seregek kegyetlenkedéseirõl Spanyolországban, ha Goya nem készíti el csodálatos festményeit és rajzait. Abban az esetben, ha nem karikatúráról van szó, akkor a mû az utókor számára is sokat mond. Persze a karikatúra is fontos, de csak rövid idõtartamra érvényes, míg egy mûalkotás, legyünk optimisták, örökké az marad.

Cs. J.: Mikor készültek az elõbb látott rajzok? Már régebben, vagy mostanában is születnek ilyen jellegû munkák?

S. S.: Amikor a szorongás eluralkodik rajtam vagy amikor valamilyen esemény felkavar, visszavezet a múltba, akkor jönnek elõ ezek a nem túl vidám képek. Ha valaki egyszer koncentrációs táborba volt zárva, akkor valójában onnan sohasem szabadul ki.

De rajzaimnak nemcsak a deportálás a témája, mert amint már mondtam, nálam az élet mindennél fontosabb.

Cs. J.: Olyan rajzokra gondol, melyek a szobrokhoz készülnek?

S. S.: Nem, egyáltalán nem. A szobrokat közvetlenül, minden elõkészítõ vázlat nélkül faragom, akár gránitról, akár fáról van szó. Egy szobor elkészítése hosszú idõt, hónapokat, sokszor éveket vesz igénybe. És közben sok új ötlet születik meg a fejemben. Ezeket az ötleteket, gondolatokat ki kell magamból adnom, ki kell fejeznem, és erre a rajz a legmegfelelõbb eszköz. A meg nem valósított ötlet elzárja az utat az új gondolatok elõl. Talán ezt is a szeretethez tudnám hasonlítani: minél többet adsz, annál többet kapsz.

Shlomo Selinger Cím nélkül

Cs. J.: A rajzai gyakran feldaraboltak, fehér sávval elválasztott részekbõl állnak, és ezekben a szeletekben néha teljes alakokat, jeleneteket, máskor csak töredékeket, egy lábat, egy törzset látni. Hogyan alakult ki ez a szerkesztési mód?

S. S.: Ez tulajdonképpen az aranymetszés, amit nem matematikai alapon, hanem intuitív módon alkalmazok, és láthatóan meghagyom az elválasztó vonalakat. Egyes formákat csak sugalmazok, lehetõvé téve a nézõnek, hogy azokat gondolatban kiegészítse.

Cs. J.: A rajzok után beszéljünk arról, hogy hogyan lett szobrász.

S. S.: A felszabadulást követõen hét éven át amnéziás voltam, nem emlékeztem semmire, ami a háború alatt történt velem. Boldog, gondtalan idõszaka volt ez életemnek, nem volt múltam, csak jelenem és jövõm. 1946-ban Palesztinába kerültem, ahol újabb háború várt rám, de ez egészen más volt, mert az ország függetlenségéért harcoltunk. Utána egy olyan kibucban éltem, ahol remek emberek vettek körül. Tõlük tanultam matematikát, történelmet, irodalmat. Volt köztük, aki a versírás titkaiba vezetett be. Határtalan tudásvágy élt bennem. Akkoriban ismerkedtem meg egy fiatal lánnyal, Ruth-tal, aki ma is a feleségem. Elkísért valakihez, aki végig együtt volt velem a koncentrációs táborokban, és õ mindent elmesélt, ami ott történt velünk.

Cs. J.: Amikor az õ elbeszélését hallgatta, visszajöttek a saját emlékei is?

S. S.: Nem azonnal. Rémálmaim, szörnyû éjszakáim voltak, és amikor az emlékeim is visszatértek, a szobrászat volt az, ami a szellemi túlélésemhez hozzásegített. Két évvel azután, hogy az elsõ szobrot elkészítettem, elnyertem a Norman-díjat, és ekkor arra gondoltam, hogy meg kéne ismernem, mi is az a szobor. Feleségemmel Párizsba jöttünk, és beiratkoztam a Képzõmûvészeti Fõiskolára. Marcel Gimond lett a mesterem, akkoriban a legjobb tanár volt. Miközben a fõiskolán tanultam, tovább dolgoztam a magam módján.

Cs. J.: Mit adott a fõiskola?

S. S.: Elsõsorban azt, hogy megszabadultam attól a komplexustól, hogy autodidakta vagyok.

Shlomo Selinger Szeretôk

Cs. J.: Mi az, amit szobraiban a legfontosabbnak tart?

S. S.: Egy szobor készítéséhez három dologra van szükség: az anyagra, a fényre és a szobrászra. Megint vissza kell mennem az idõben. A kibucunk a Holt-tenger mellett, a júdeai sivatag közelében volt. A sivatag fénye mélyen hatott rám. A mai napig ezt keresem. Mert mi a szobor? Egy fénnyel elárasztott tárgy a térben, melyben jó esetben lélek is lakik. A lélek, ha akar, beléköltözik, ha akar nem. Ez nem a szobrásztól függ. A szobrász ember, és az emberi képességnek megvannak a határai, a szobrász csak az anyag szolgálója. A mûvész tévedhet, az anyagnak azonban mindig igaza van.

Cs. J.: Ha jól értem, akkor a mûvész nem alkotó.

S. S.: Nem, a mûvész médium. Létrehozhat valamit, amiben benne vannak a gondolatai, ez lehet szép, dekoratív, szimbolikus, de nem biztos, hogy lélek is van benne. A szobrásznak nagyon szerénynek, nagyon alázatosnak kell lennie a mûvészettel szemben. Ez nélkülözhetetlen. Az ember teljesítményének, legyen bármilyen rendkívüli adottságokkal megáldva is, határai vannak, és minél inkább elõtérbe helyezi magát a mûvész, annál inkább korlátozottá válik. Ateista vagyok, de a mûvészet valami isteni fogalom. A mûvésznek megvan az a kiváltsága, hogy egy szent dolog papja lehet, de nem a pap a fontos, hanem Isten. A szobrászat olyan, mint a szerelem. Ha megvan a kölcsönösség, el lehet jutni a költészet magaslataira. De ha nincs meg, akkor erõszakot követsz el, ami bûntett. És az anyag sohasem bocsátja meg neked az erõszakot, megbosszulja magát, megmutatja sebeit. Talán, amikor megveszik munkáinkat, büszkék vagyunk és nagynak érezzük magunkat, de az anyaggal szemben mindig kicsik maradunk.

Cs. J.: Minden munkájának fõ témája az ember, és figuráin keresztül az emberi érzések, a bánat és öröm, fájdalom és megnyugvás, csalódás és bizakodás. Biblikus és mitológiai figuráit, Ádámot, Évát, Jóbot vagy Aphroditét is éppen olyanoknak ábrázolja, mint közülünk akármelyik embert, nem természetfelettiek, nem szentek.

S. S.: Embernek lenni sem kis dolog, nem igaz? A koncentrációs táborban tudományos alapon minden ki volt dolgozva, hogy elveszítsük a hitet Istenben, a hitet az emberben, de mégis találkoztam olyanokkal, akik emberek maradtak. Ezért hiszek ma is az emberben. Amikor újra megnyílt az emlékezetem, azt kérdeztem magamtól, miért éppen én maradtam életben. Bûntudatot éreztem. Soha nem a gyilkosoknak van bûntudatuk, hanem a túlélõknek. A válasz sokkal késõbb érkezett, akkor, amikor pályázatot írtak ki egy Drancy-ban felállítandó emlékmûre. Itt volt az az internálótábor, ahonnan a franciaországi foglyokat indították a halálba. Lehet, hogy amiatt maradtam életben, hogy ezt a mártírok emlékére szánt szobrot elkészítsem, gondoltam, és annak ellenére, hogy rengeteg pályázó volt a világ minden részérõl, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy én fogom a megbízatást elnyerni. Így is történt. Hogy ha majd nem lesz többé élõ tanú, a szobraim tanúskodjanak.

Cs. J.: Talán a legismertebb köztéri alkotása az 1983-ban elkészült A tánc címû szoboregyüttese, amely a Párizs melletti La Défense-ban található. A 3500 m²-nyi területen elhelyezett, virágtartóul szolgáló harmincöt szobor sarkait képezõ férfi és nõ figurák, láthatóan egymáshoz tartozó párok kézfogással kapcsolódnak a következõ párhoz, akárcsak a körtáncban. A statikus szoborlánc a hullámzás, mozgás benyomását kelti, képzeletünkben megmozdul.

A tánc, legalább néhány pillanatra kiragadva a rohanás kényszerébõl, megállásra készteti az arra járókat. Sokkal sivárabb lenne a Défense és ezzel együtt az ott megforduló emberek közérzete e nélkül a kert nélkül. Igaz, hogy eredetileg Dubuffet alkotása került volna erre a helyre?

S. S.: A hely valóban Dubuffet számára volt kijelölve, de õ anélkül javasolt valamit, hogy figyelembe vette volna a térbeli adottságokat. Ennek következtében a tervét nem fogadták el. Én valami olyant szerettem volna létrehozni, ami beleillik a környezetbe, ugyanakkor az is volt a vágyam, hogy érzékeny, érzésekkel teli dolog kerüljön ebbe a kõrengetegbe, valami olyan, ami az embereknek kellemes közérzetet ad. Nem akartam versengeni az épületek magasságával, sõt ellenkezõleg, emberi léptékût akartam létrehozni, ahol az arra járók lepihenhetnek, elmélkedhetnek. Az volt az elképzelésem, hogy az arcok homloka fölé növõ növényzet majd a szobor folytatása, a figurák haja lesz. Nem így sikerült, mert a természet elfoglalta jogos helyét, a szobrok egy részét hol elrejtik a rájuk hajló bokrok, hol pedig szabadon hagyják, de így még jobb!

Cs. J.: A mûtermében láttam egy Zoláról készült mellszobrot. Ez is köztérre volt szánva?

S. S.: Igen. Úgy volt, hogy a közelben lévõ kis téren kerül felállításra, de azután meghiúsult a terv. Tudja, a Dreyfus-perben bátran kiálló Zola megítélése még ma sem egyértelmû Franciaországban. Az említett tér egyik épülete zárda. Annak lakói akadályozták meg a szobor felállítását, mondván, hogy a párizsi embereknek fákra van szükségük, nem pedig szoborra.

Cs. J.: Franciaországon kívül hol vannak még monumentális méretû szobrai?

S. S.: Izraelben több helyen is, így többek között Tefenben, az Industrial Park szabadtéri múzeumában, legutóbb pedig a Carmel-hegyen állították fel az egyik szobromat. Németországban egy saar-vidéki kisváros, Saint-Wendel parkjában, egy tóparti sétányon áll egy alkotásom. Van egy humoros történetem egy másik szobrommal kapcsolatban. Ez Jugoszláviában történt, még Tito idejében, ahol egy nemzetközi szimpóziumon vettem részt. A szobrom, amiben Mózes alakját mintáztam meg, márványból készült, és A Fény gyõzelme volt a címe. A jugoszláv televízió interjút készített velem, aminek során elmondtam, hogy azért választottam témául Mózest, mert õ volt az elsõ, aki társadalmi törvényeket nyújtott a népnek, és azt is mondtam, hogy a munkám címe A Fény gyõzelme. Amikor a televízióban mûsorra került az interjú, a fordításban azt a címet adták a szobromnak, hogy A szocializmus gyõzelme.

Cs. J.: Ez a szobor Jugoszláviában maradt?

S. S.: Igen, de már nincs meg. Egy nagy vihar alkalmával belécsapott a villám, és ezernyi darabra hullott szét. Most nem tudom, hogy a Fény vonzotta-e a fényt, vagy pedig a szobrom tényleg a szocializmus jelképe volt?

Cs. J.: Miért dolgozik szívesebben gránittal, mint a nemesebb márvánnyal?

S. S.: A gránitot Párizsban fedeztem fel, a járdaszéleken. Nagyon szegény voltam, nem volt pénzem arra, hogy bármilyen anyagot is vegyek. Párizs határában voltak olyan helyek, ahol mindenféle kidobott dolgokat, köztük farönköket, köveket és gránittömböket is lehetett találni. Ekkor kezdtem gránitot faragni. Azóta már magamnak is sokszor feltettem a kérdést, miért dolgozom továbbra is a legkeményebb anyaggal. Azt hiszem, megtaláltam a választ. Talán azért, mert annyira ellentétben van az emberi törékenységgel, és talán azért is, mert megpróbálok a kõ erejébõl meríteni, hogy élni tudjak. Ezen kívül felfedeztem, hogy a gránit, ez a csodálatos anyag a fény befogásának roppant különleges képességével rendelkezik. Különösen akkor, ha nincs fényesre csiszolva. Mindig meghagyom a faragás nyomait a szobrok felületén, mert amint csiszolva van, szomorúvá válik, olyan lesz, mint egy sírkõ. Ez a kõ érzékeny és adakozó, megérzi, ha valaki szeretettel nyúl hozzá, és viszonozza ezt a szeretetet. Más módon fogja fel a ráesõ fényt, mint a márvány. A márvány túl fehér, túl tiszta. Talán belsõ térben és mesterséges fénynél jó, de a fény, ami az égbõl jön, az a gránitnak van teremtve.

Cs. J.: És a fa?

S. S.: A fa is nagyszerû. Míg a gránitban a spirituális aspektus jobban kifejezésre jut, mint az érzelmi, addig ez a fánál, ami organikus anyag, fordítva van. Bár igazából nem is tudom, hol végzõdik a spiritualitás, és hol kezdõdik az érzékiség, hiszen valójában a szerelem is szent dolog.

Cs. J.: Hogyan tudta kezdetben eltartani családját, három gyermekét, amikor még nem volt eléggé ismert ahhoz, hogy a szobraiból, rajzaiból tudjon megélni?

S. S.: Tizenhárom éven keresztül éjjeliõr voltam, ez tette lehetõvé, hogy szobrászként úgy dolgozhassak, hogy ne kelljen engedményeket tennem. Még akkor sem hagytam ott a munkámat, amikor állami megrendelést kaptam, mert nem bíztam benne, hogy a szobraim megélhetést biztosítanak. A feleségemnek volt elég bátorsága azt mondani, hogy elég volt, ezentúl csak a szobrászattal szabad foglalkoznod. Óriási szerencsém volt, hogy a Bernheim Jeune galéria nagyon hitt bennem, és a hatvanas évektõl kezdve komolyan foglalkozott munkáimmal.

Cs. J.: A nagyon sok látogatót vonzó mostani kiállítás hozott már valami anyagi sikert is?

S. S.: A rajzaimból már néhányat eladtak, de a gyûjtõim közül többen is jelezték, hogy a tõzsde összeomlása miatt sok pénzt veszítettek az utóbbi idõben, így ezúttal nem számíthatok arra, hogy nagyobb munkákat vásároljanak. Ha néhány héttel elõbb vettek volna tõlem szobrot, most kevesebbet veszítettek volna, nem igaz?