Bécs megbízott a poprajongók körében ekkoriban közutálatnak örvendõ, Beatles-romboló, Keleti Sárkánynak gúnyolt, de az avantgarde mûvészek körében már elismert Yoko Onoban és bemutatta filmjét, az Elrablást (Rape) - igaz csak a kényes részletek cenzúrázása után -, mely szokatlanul szókimondó stílusával mély nyomott hagyott a Viennale történetében. Olyannyira, hogy 2002. novemberében a 40 éves jubileumát ünneplõ bécsi filmszemle újból mûsorára tûzte a ma is aktuálisnak gondolt filmet. Ettõl a gesztustól pedig kedvet kapott a Képzõmûvészeti Akadémia költõtanodája is: 10 éves fennállásukat ünnepelvén díszvendégként Ono-t hívták meg, hogy megismertesse az ifjú költõtanoncokat a vizuális költészet rejtelmeivel néhány felolvasóest és egy háromnapos workshop keretében. Ezek után már nem meglepõ, hogy a KlausEngelhorn Galéria (egy saroknyira a Képzõmûvészeti Akadémiától, kis mozitermével a Viennale kihelyezett Ono-tagozataként mûködve) a mûvésznõ képzõmûvészeti tevékenységének bemutatásával kívánta kiegészíteni Ono õsz végi turnéjának repertoárját.^*

Yoko Ono idén lép hetvenedik életévébe, s ha e puszta tény nem is tölti el örömmel, azt mindenképpen jólesõ érzéssel konstatálhatja, hogy az idõ múlása mûvei, illetve azok elõítéletmentes megítélése érdekében dolgozik. Felnõtt ugyanis egy új generáció, akiknek a hatvanas évek már történelem, a Beatles története legenda - annak költõi, mesés elemeivel -, a Fluxus mozgalom mûvészettörténeti jelenség, melyet a múló idõnek köszönhetõen, ha nem is jobban vagy bölcsebben, de objektívebben tudunk boncolgatni. Ono a hatvanas évek elején a New York-i avantgarde közegben kitaszítottnak érezte magát, mert szerinte - George Maciunast leszámítva - kezdetben csak a nõt és a keletit, majd egyre inkább az agresszív, szókimondó feministát látták benne, s ezek után az sem érte váratlanul, amikor Lennonnal való közös munkáinak fogadtatása kissé botrányosra sikerült. Egyrészt mûvész barátai részérõl, akik árulásnak tekintették, hogy populárisabb területekre kalandozik filmes és zenei próbálkozásai révén, másrészt a Beatles milliós tábora nem tudta megemészteni, hogy bálványukat másfajta zenei irányokba csábítja. A Beatles felbomlásában játszott szerepe ma már ugyan a legendák ködébe vész, de amíg ez nem így volt, idegein túl mûvészeti tevékenységének megítélésére is rontóan hatott a Mrs. Lennon státusz, hiszen élt az eleve elfogadás vagy elutasítás prekoncepciója.

Fotó: Bodor Kata

A From My Window kiállítás leginkább erre az elõítéletek nélküli (újra)felfedezésre szolgált lehetõséggel, mivel Ono nem csak az aktuális, új mûveit hozta el, hanem ízelítõt adott a kezdetekbõl is. Ono ad saját magából ízelítõt, merthogy - mint a legtöbb kiállítása esetében - õ maga a kurátor is, segítõje pedig az a Jon Hendricks, aki a Fluxus-mûvészek hû dokumentálója, mûveiknek rendezõje, értõje, támogatója évtizedek óta. Persze Ononak mindig könnyû a mûvek bemutatása, mert nem érdekli az eredetiség fogalma, mûveit állandóan újra alkotja ugyanúgy, vagy más-más anyagból. A koncepció érdekli, maga a tárgy kevéssé, s ez érthetõ is, ha azt nézzük, hogy a kiállító tér majd felét az az Instrukciós sorozat foglalja el, melynek nincsenek kézzel fogható esztétikai vonatkozásai. Írás papíron, bekeretezve - a mûvet ez alapján elképzelni, vagyis megalkotni a nézõ dolga. 16 instrukció olvasható fényképek készítéshez, pl.: ,,Készíts fotót ahogy a színek kifele áramlanak különbözõ megvilágításban, a nap különbözõ idõszakaiban." Fényképezni mindenki tud, kísérletezni kell színekkel, fényekkel, s hogy ami elkészül, az mûalkotás lesz-e vagy sem, az már a mi dolgunk. Olyan ez, mint a buddhista meditáció, a zazen folyamata: a szerzetes elkezd meditálni egy koanon, egy logikailag megoldhatatlan kérdésen vagy talányon, megpróbál válaszokat találni, de ezek sosem jók, mert a koanoknak nincs megoldása, de közben a gondolatai egyre messzebb kerülnek a kiindulási ponttól, mígnem hirtelen megért mindent, megvilágosodik. A megvilágosodást kevesen érik el, a cél a meditálás, a gondolatok szabad, korlátlan szárnyalása. Az onoi instrukciók jó része ilyen koan, lehet rajtuk gondolkodni, meditálni s, hogy hova jutunk vele, az csak rajtunk múlik.

A filmekhez készített instrukciók jó része viszont nem csak papíron létezik, s a Viennalenak köszönhetõen nyomban összevethetjük a kottát a mûvel, pl.: Légy (1964-68, no.13.): Szálljon egy légy egy nõi testen a lábujjától a fejéig és azután szálljon ki az ablakon.

A 25 perces film errõl szól, semmi más nem történik, minthogy egy légy repdes, lépked egy meztelen nõi testen, s mi nem tudjuk, hogy a legyet nézzük vagy a tájképpé változott testben gyönyörködünk.

Yoko Ono Waiting Room • Fotó: Bodor Kata

A My Mommy Was Beautiful sorozatnál (1997) nincs kétségünk afelõl, hogy a nõi test szépsége akkor is lenyûgözõ, ha az az anyánké volt. Ononál nincs tabu, a tizenhárom kép tökéletes mellekrõl, vaginákról szól, meleg, természetes színeivel az anyai puhaságot, eredendõ szépséget nyújtja, melyre mindig fel kell nézni, fizikai értelemben is, hisz a képek a plafonon vannak, vagy magasan fentrõl függenek le. A ,,valakire való felnézés" lehet a tisztelet jele, de lehet puszta fizikai tény - derül ki a Függõleges emlékezet (1997) sorozatból. Huszonegy egyforma, vászonra felvitt fotó egy elmosódott arcról, melynek emlékei felirat formájában jelennek meg. Így ismerkedhetünk meg Ono életének szereplõivel: kezdve a szülészorvossal, aki rápaskolt Yoko bébi pucér fenekére, az apával, akire felnéz a két és fél éves Yoko, miután apja végigméri még nem látott lányát a San Francisco-i pályaudvaron, aztán jönnek a tanárok, a nörszök, a plébánosok a maguk történetével, akikre az alacsony gyerek mint magas felnõttekre kénytelen felnézni, mígnem felnõ, s egy magasságból szemlélheti azokat, akiknek szellemi nagyságára újfent kénytelen felnézni: õk a Mûvészek I-IV. - így név és kommentár nélkül. A sort a Plébános - aki feladja az utolsó kenetet - és az Orvos IX. zárja, aki lecsukja a halott szemét, s akire rákiált a hulla: ,,Hé, a lelkem szemét nem csukhatod le!"

Yoko Ono Cím nélkül • Fotó: Bodor Kata

Az emlékekbõl táplálkozik, s a fluxus nyelv tér vissza a Sky Tv (1966/2002) címû mûben, mely örökké csak a kék eget mutatja. Az emlék a világháború végének bombázások sújtotta Tokióját idézi fel, ahol a tizenkétéves Yoko az éhezéstõl legyengülten egyfolytában az eget kémleli, s annak ragyogó kékségébõl merít erõt a túléléshez. (Ez az élmény köszön vissza az itt és most nem látható, de a Sky Tv párjának számító Ég automatában (1966) is, mely egy érme bedobásáért cserébe, jelképesen, egy darab eget adott, vagyis reményt.) A múlt mellett a jelen is helyet kapott a Négy évszak installációban (2000). A falakon 7-7 fénykép, az egyik oldalon hét arcot látunk, de a szemek egy fekete csíkkal el vannak takarva, a másik oldalon a csík által kitakart szemek látszanak s az arc többi része láthatatlan.

A fényképek közti térben négy posztamensen fekete üvegkockák: csak nagyon közelrõl látni, hogy mindegyikben egy négyarasznyi nagyságú Sztálin-büszt rejtõzik. Minden kockán egy évszak neve olvasható s a falon egy vers: Tavasszal azt mondjuk ,,változás lesz nyáron"/ nyáron azt mondjuk ,,változás lesz õsszel"/ õsszel azt mondjuk ,,változás lesz télen"/ jön a tél és tudjuk, hogy egy másik tavaszra kell várnunk. Y.O.2000. A vers szerint mindig reméljük, várjuk a változást, de nem teszünk érte, a fényképek szerint viszont fogyatékosok vagyunk, mert vagy látunk, de némaságra vagyunk kényszerítve, vagy beszélhetnénk, de nem látjuk a valóságot, így nincs mit mondanunk. Meglepõ pesszimizmus ez attól a Yoko Onotól, aki 1966 óta számtalan nagyvárosban ragasztatta ki plakátját - legutóbb (1999) éppen Jeruzsálemben - e felirattal: A háborúnak vége! - Ha te is akarod. Mintha Ono feladta volna a reményt, hogy az emberiség valóban tenni is akar valamit a békéért, néhol a demokráciáért, inkább saját magának köszönhetõen megmarad Veszélyeztetett fajnak, ahogy azt már korábban bemutatta.^** Hasonlóan pesszimista hangulatú az a Ki látta a szelet? címû (2002) öt Iris-printbõl álló mû, melyen ugyanazt az egy ablakot látjuk, de mindig eggyel több spaletta csukódik be, s takarja el a kilátást. Végül a teljesen nyitottól eljutunk egy olyan ablakig, melybõl nincs kilátás, s alig szûrõdik be fény rozoga rácsai között. Ezekrõl a becsukódó ablakokról önkéntelenül John Lennon 1971-es klipje jut eszünkbe, az Imagine, ahol a zongorán játszó Lennon mögött Yoko egy szinte ugyanilyen ablak elõtt állva fokozatosan kinyitja azt. A párhuzamot erõsíti a sorozat melletti kép, amelyen Yoko és Lennon reggelizik egy nyitott ablak elõtt, miközben alakjuk már egészen áttetszõvé vált.

Ez a melankolikus, pesszimista hangvétel, a múltba tekintõ nosztalgikus hangulat lengte be a kiállítást, mígnem be nem ült a látogató a moziterembe, ahol megnézhette az elmúlt néhány évtizedben készült Ono kisfilmeket, melyek többnyire humorról, iróniáról, szexualitásról, könnyedségrõl is szólnak, vagy belehallgathatott számos CD-jének egyikébe, melybõl sajátos - néhol fülsértõen agresszív, néhol líraian lágy - zenéjét élvezhetjük. Így végül Ononak valóban sikerült mindent megmutatnia magából Bécsnek, ráadásul intermediálisan, ahogy azt egy igazi fluxus mûvésztõl el is várjuk.