GAETANO PESCE a nobody's perfect eszméje jegyében rendezett kiállításának jobb helyet nem is találhatott volna, mint Nápoly, ahol a tökéletlenség dicsérete mindennapos, része a városi folklórnak, kezdve a közlekedéstõl, a hivatali adminisztráción át a lakóépületek rozoga állapotáig, mely a látszat ellenére bármikor kitörésre kész Vezúv árnyékában különösen pikáns ízt ad a hétköznapoknak. Pesce éppen ezen inspiráló zûrzavaráért szereti a mindig ,,nõies, érzéki, vidám és szomorú" la Napoli-t, a grammatikai értelemben is nõnemû város-t, a nõt, akit nem kell megértened, csak szeretned - ahogy arrafelé mondani szokás. Ez a fajta érzéki, ösztönös designer-magatartás Pescét már akkor is meghatározta, amikor - a kávérajongók Alessi kotyogóin nevelkedett honi tábora számára is feltehetõleg jól ismert - Vesuvio kávéfõzõjét tervezte, jó tizenöt éve. A giccs határán lavírozó, ,,vulkanikus" erejével formát bontó, a Zani által gyártott kultusztárgy Pesce számára a mérnöki designtól való eltávolodást, a képzõmûvészet és a design területeinek átjárhatóságát testesítette meg; a mérnöki formatervezés tökéletesség-igényével és vélt uniformitásával szemben az egyedit és a különbözõt. ,,Egy egységes világban a kreatív az élet igazolása végett különbségeket teremt. Hiszem, hogy a halál mindannyiunkat egyformává tesz, és hogy élni nem jelent mást, mint különbözõnek lenni ... a tárgyak, melyek körülvesznek bennünket, arra szolgálnak, hogy élvezzük ezt a kiváltságot" - nyilatkozott ezügyben Pesce a Corriere del Mezzogiornonak a megnyitó elõtt. A különbségek apológiája és a tökéletlenség dicsérete egy homogén világ utópiájának rég elavult képével szemben, ez a Zerodisegno-val közösen készített Nobody's perfect filozófiája, melyet Salvatore Ferrari a nápolyi Szépmûvészeti Akadémia és a Seconda Università építészkarával együttmûködésben mutat be kiállítótermében. A tizenöt darabból álló exkluzív bútorcsalád tagjai - asztalok, székek, szekrények, polcok - poliuretán alapú színes mûgyantából készültek az esetlegesség, a véletlenszerûség és persze fõként a tökéletlenség esztétikájának jegyében. A Nápolyt valamennyire is ismerõ számára azonban üröm az örömben, hogy a Ferrari-szalon elegáns miliõje, s a kiállított cult tárgyak éppen nem ahhoz a Nápolyhoz kapcsolódnak, ahonnan Pesce a tökéletlenség eszméjét meríti... A high society sikk ismét csak kisajátítja a populáris Nápoly egy-egy közhelyét, mint anno az operák szerzõi és a vedutafestõk is tették.

	Gaetano Pesce Nobody's perfect, 2002

RYAN MENDOZA esete legalább annyira jellemzõ Nápolyra, mint a sztárdesigneré! Egy amerikai, aki már csak ,,majdnem amerikai", aki megelégelvén országa általa hamisnak vélt patriotizmusát és kultúráját, Nápolyba menekül. Nápolyba, ahol manapság az amerikaiakat igencsak más szemmel nézik már, mint a második világháború idején. Kis túlzással azt is mondhatnám, a mai Nápoly nemigen szereti Amerikát! Az amerikanizmusból kiábránduló amerikainak persze számtalan típusa van a tálibokkal együtt harcoló terroristától a kifinomult értelmiségi fanyalgókig. Mendoza egyikük sem, hiszen nem a düh, de nem is a sznobéria vezette Dél-Itáliába. Mendozát, egy gyakorlatilag történelem nélküli ország fiát a történelem, Nápoly évezredes kulturális önazonossága ejtette rabul, a város semmi mással össze nem keverhetõ egyedisége. Az USA-ban leglátványosabban megvalósuló posztindusztriális társadalom szimulákrum-világa helyett a Nápolyban makacsul jelenvaló, korokon átívelõ hús-vér valóság vonzotta a fiatal festõt, aki - jó emigránsként - persze kivétel nélkül amerikai tárgyú képeket fest ma is. A Maschio Angioino V. Károly-termében és harmadik emeletén kifüggesztett vásznak egytõl-egyig az amerikai álom vélt tökéletességének merõben kritikus ábrázolásai. Mendoza festészetében fõként a kisvárosi unalom, s a kispolgári létezés perverz dimenziójának bemutatása megkapó, és az a mód, ahogyan az igen rövid amerikai történelem kultikus figuráinak és a tömegkultúra sztereotip alakjainak képeit beilleszti leggyakrabban banális portréiba, aktjaiba és egyéb kompozícióiba. Ilyen az 1997-es Bread and Butter is, melynek centrumában obszcén kifejezések sorakoznak, a kép felsõ mezõjének bal oldalán kép-a-képben egy tipikus új-angliai faház látható átellenben Lincoln portréjával. A kép alsó mezõjében két fél-akt arcok nélkül szimmetrikus elrendezésben. A Bread and Butter, akárcsak Mendoza más igazán jól sikerült képei - az amerikai hétköznapokat megélt szemlélõ számára ismerõs benyomásokat kelt, ám - és éppen ezért jó a festmény! - minden alaposabb interpretáció elõl kisiklik, minden diszkurzív megértést kicselez. A fogyasztói társadalom karakteres vonása, hogy a felnõtté válás folyamata elhúzódik, infantilizmus jellemzi a fiatal felnõttek világát, ez a tárgya a Jack and Jill címû képnek is. A részletesen kidolgozott szomorú arcképrészlet elõterében kriksz-kraksz bicikli áll, az elveszett gyermekkor szimbóluma. A Woman drinking (2002) a hétköznapiságot célozza meg E-dús, ám színtelen gyümölcslével a kép fókuszában. A Hog tied (2000), a Major General D. C. Buell (1998) és fõként a Horseman Bride (2000) az érzelem nélküli, szexuális perverziót festi meg, egy prûd, ám jócskán dekadens világ eltitkolt oldalát. A Repair Daddy (1997), sarkában Beavis portréjával a sérült apaképet karikírozza. Mendoza régi fotográfiákat, illetve mai újságfényképeket fest újra, senkikbõl formál valakiket, szimbolikus figuráit a mai Amerikának. Újrafestett fotóiból a David Lynch, illetve Jim Jarmusch által oly jól dramatizált amerikai hétköznapok iszamója elevenedik meg, egy élhetetlen világ egyre taszítóbb képe. A kiállítás címadó vásznán (Almost American, 2002) egy puha arcvonású, kortalan katona áll az amerikai lobogó elõtt, amely sokak számára az üres patriotizmus szimbólumává vált szeptember 11-e óta. Ennek a katonának nincsenek céljai, a háború, amit vív, számára értelmetlen... lélekben már dezertõr, mint Mendoza is.

Ryan Mendoza Almost American, 2002