Az arc mellett fontosak a kezek is. Bennük hol toll, papír, könyv, hol pohár, de többnyire cigaretta. Máshol a kezek összekulcsolva vagy az arcot fedve. E képek mögött ott rejlenek a sorsfordulók, amelyek ugyan nincsenek megörökítve, mégis a sorsot, az egész létezést mutatják be változó és változatlan elemeinek egységében. Az albumba válogatott képek jórészt a fiatal, mellõzött Kondorról szólnak (1957-bõl), csak két, 1970-ben készült fotón látni a már ,,befutott", Mûcsarnokbeli kiállítással hivatalosan is elismert Kondort. Egyiken szembõl elmerengve, a másikon a címlapfotóhoz hasonlóan. A korábbin az Írangyal képe elõtt ül szinte magába roskadtan, töprengve, utóbbin az Ítélkezõ (1968) elõtt, összekulcsolt kézzel. Reflexió a korábbi kultúrpolitikai támadásokra - vagy az új helyzetre? Feltehetõen készültek fotók az utolsó éveiben is, a ,,megkísértésrõl", de ennek már csak a végeredménye látható az albumban. A ,,triptichon" az élet lezárása - a koporsó a középsõ képen. (Molnár Edit egyébként ritkán komponál középre.) Ezen érthetõ tetten a fotós küzdelme az idõvel, az elmúlással - ezúttal a halál gyõzött.

Molnár Edit Kondor Béla, 1970

Molnár Edit albumában nem a befutott kurzusmûvészek kaptak helyet, inkább az érdemtelenül mellõzöttek, így a szentendrei ,,nagy generáció": Barcsay Jenõ, Bálint Endre, Korniss Dezsõ, Anna Margit, illetve Kassák Lajos. Nemcsak Kondor esetében, de a többi képzõmûvész-portrén is ott vannak a mûvek, hitelesítve a személyt. De a jelentést nem a mûalkotásban keresi és mutatja a fotó, azt csak utalásnak tekinti a mögötte rejlõ felé. A nézõben létrejövõ képzethez a mû az az eszköz, melynek segítségével a mögöttes tartalomra utal; így Barcsay kétalakos csontvázas képe utal a mûvészi anatómiára és a halálra egyaránt. E fotók igyekeznek elkerülni az ismétlést, még ha vannak is közös vonásaik (mû, alkotás, mûterembelsõ), mégis az individualitásig próbálnak eljutni. Példa lehet erre a két szobrászmûhely képe: Kisfaludy Stróbl szobrai közé rejtõzik, szinte azonosul velük. A Meggyesirõl készült fotó szokványos lenne, ha az idõs embert nem vezetné kézen fogva egy fiatalasszony, aki akár modellje is lehetne szobrainak.

Másképp szól a fotós azokról, kiknél nem hivatkozhat képekre. Marad a ,,belsõ képekre" hagyatkozás: a szemekbõl igyekszik elõhívni a mentalitást, a humánumot, az egyéniség expresszivitását, világgal való kapcsolatát (Pilinszky, Füst Milán, Szabó Magda, Németh László, Illyés). Más esetekben a fény-árnyék kontraszt segítségével rajzolja meg a személy profilját: Kodály Zoltánét, Szentkuthy Miklósét, Veres Péterét. Ily módon tûnik elõ a sötétbõl Nagy László, illetve borul homályba Sütõ András fél arca, vak szeme.

Molnár Edit A Képzômûvészeti Fôiskola harmadéves hallgatói a Budapesti Szerszámgépgyár öntôdéjében vázlatot készítenek, 1961

Molnár Edit albuma egy életmû, negyven év sûrítménye. A könyv egyúttal egy korszak mûvészi igényû dokumentuma is. Ugyanezen korszak képes krónikája a Ma már csak emlék? címû kötet², melyben szobrászok és festõk mûterme a gyár, modellje a proletár. Ezt a ,,nosztalgiaalbumot" az MTI 1952-75 között készült fotóiból állította össze ugyancsak Gera Mihály. Egy eltûnt világ és város képeit és képtelenségeit tartalmazza: a régi Nemzeti Színházat a 6-os villamossal - mellette a rendõrtorony. Az ,,ellesett", többnyire beállított képek egy életformát reprezentáltak, s egy rendszer hivatalos arcát. Az igazit, a valósat nem szerette viszontlátni, s mivel a manipuláció a fotonikus képeken gyorsabban leleplezõdik, talán ezért e területen végezte a legnagyobb kontrollálást és pusztítást. Meghagyva témának az épített környezetre, a természetre rácsodálkozást, az élet apró, fõleg humoros és kevésbé drámai pillanatait. Más lehetõség - szocio-, avantgárd fotó - nem kapott nyilvánosságot, így a közönség ezt azonosította a fotómûvészettel. Pedig nem a tehetség hiányzott a fotósokból; az album képeit - többek között - olyanok jegyzik, mint Benkõ Imre, Gink Károly, Fényes Tamás, Pálfai Gábor. És idevehetjük Molnár Editet is, aki az MTI-bõl indult.

Turay Balázs Foro Traiano II., 2000

Ha összehasonlítjuk az album fotóit DULOVITS JENÕ 30-as években készített budapesti ,,tájképeivel", akkor látjuk igazán, hogy mennyit változott a fõváros - és mennyire nem a városfotózás. A fény és árnyék címû zsebalbumból kiderül, hogy a magyar fotográfia színes egyénisége kitûnõ fekete-fehér képeket készített mûszaki újításai jóvoltából. Az impresszionista festészethez hasonlóan felismerte a levegõ átlátszóságát csökkentõ köd, pára, füst térhatását. E légtávlattal a három dimenzió illúzióját növelheti. E ,,látóképek" alapján úgy tûnik, kedvelte a tengelyre szerkesztést, de tudott dekomponálni is. Rá is illik, hogy ,,mindent tudott" (Budapestrõl, a fényrõl és annak leképezésérõl), talán többet is, mint a maiak. Hogy a maiak valójában mit tudnak, azt GAÁL ZOLTÁN, illetve a fiatal TÓTH SZILVIA képei mutatják. Elõbbi láthatóan Dulovitsot követi a közterek, emblematikus épületek impresszionisztikus fotózásával. A friss diplomás Tóth munkáin az empátia keveredik a fõvároslakók objektumként való bemutatásával.

A hármaskönyvet harmadszor jelentette meg a Városháza (Sík) Kiadó. A téma ugyan leszûkíti a merítési lehetõséget, de az igazi problémát a szûk formai keret jelenti a nagyobb képek olvasásánál. A pályakezdõk kiválasztása eddig sikeresnek bizonyult; a három éve a sorozattal debütáló TURAY BALáZS most újabb kötettel jelentkezett, Rómában ,,archaikus" eszközökkel készített fotóival³. Az örök város elõtti tisztelgése egyben az Alinari fivérek munkájának elismerése és továbbvitele egyben.

A Fotómúzeum e kiadványa mellett figyelmet érdemel a Fotómûvész Szövetség albuma a Baba utcai ház lakóiról⁴. Így tartják számon az utolsó hazai gyerekparalízis járvány legsúlyosabb áldozatait, a légzésbénultakat. MARKOVICS FERENC évtizedekig fotózta e ,,kényes témát"; szinte együtt élve velük kamaszkoruktól a felnõtté válásig, esküvõtõl a temetésig. Közöttünk is élnek, idõnként (mi is) találkozunk velük (például a II. kerületben kerekesszékén közlekedõ Gyurival), vagy képeikkel, amit õk festenek - szájjal (Erdélyi Ilona, Palotár Mária). Van, aki megtanult fotózni (Buray Matyi). Markovics ezen nem csodálkozik, nem szörnyülködik, nem döbbent meg hatásvadász, trükkös képekkel. Csak ,,teszi a dolgát" egyszerûen, dokumentál, egyben jelzi, hogy a magyar fotó szociális érzékenysége új területre talált. Ennek ellenére képei néha olyan szürreálisak, mint egy Bunuel filmbõl vagy egy Witkin-albumból kerültek volna ide. Azzal a különbséggel, hogy ezek a képek s ezek az emberek alapjában optimisták: õk is szeret(né)nek ,,látni és élni; gyorsan és kissé vígan" - mivel nem élnek sokáig.