A FRANZ HAUTZINGERt (negyedes trombita), KOVáCS ZSOLTot (gitár, elektronika) és SõRéS ZSOLTot (mélyhegedû, elektronika) egybefogó magyar-osztrák együttes zenéjének jellegét zárójeles angol kifejezés jelezte: ,,noise ambient", magyarul, mondjuk, ,,zaj-környezet", ami feltehetõleg a megszokott ,,ambient noise", azaz ,,környezeti zaj" ellenében értendõ.

Magyarul - érdemes meggondolni - csak egy szavunk, a ,,hang" van arra, amire az indoeurópai nyelvekben kettõ: az angol ,,voice" és ,,sound", a német ,,Stimme" és ,,Klang", a francia ,,voix" és ,,son". Magyarul viszont a zene is szól, a dobszó is szó, a szó maga pedig hangzik; az szól, aki valamit mond. Ami magyarul az ,,az Ige", amely ,,Istennél volt", az említett nyelvekben vagy ,,szó", angol ,,word", német ,,das Wort", vagy ,,beszéd", francia ,,parole". Az, ami Istennél volt, amíg csakis nála volt, se nem ,,voice", se nem ,,sound", magyarul: se nem ,,beszédhang", se nem ,,hangzás", hanem, szakkifejezéssel, csak maga a szemantikai jelentés, a jelölõ nélküli jelölt. A szó, vagy a beszéd - ,,az ige" - csak akkor hangzik, amikor kikerül a világba, a világban azonban nemcsak a szó hangzik, hanem sok minden, ami nemcsak hogy nem szó, de szóba nem is foglalható, csak utalni lehet rá szavakkal, ahogyan itt is történni fog. Itt ugyanis most csakis a hangzásról lesz mondva/írva, ami írva/mondva lesz. Zenei hangzásról, nem zeneszóról. Szótlan zenérõl, olyasmirõl, ami hangzik, de nem mond semmit, holott valamit jelent-jelenít, amit szavakkal meghatározni nem lehet. Nem ,,szép muzsikaszó", nem csúf muzsikaszó, még csak nem is muzsika, hanem hangzás. Errõl lesz most itt szemantikus szó.

A nyugati kultúra archaikusra épülõ írásos görög-héber-latin-keresztény kultúra. Az archaikus kultúra nyelvében hangzó volt. Ami látszott az adott kultúrában, írás nélkül látszott, ami pedig hangzott - valószínûleg mindenfelé, nemcsak Nyugaton - voice és sound, Stimme és Klang, voix és son különválása, valamint az ,,ember" és az ,,állat" külön fogalmainak észbe ötlõdése elõtt hangzott. Az archaikus különváláselõtti hallhatót õrzi a magyar ,,hang", amely egyaránt lehet ,,emberhang" és ,,állathang" (s még a folyónak és a viharnak is a hangja hallatszik a távolból). Az archaikus világokban rigónak, magyarnak, etruszknak, rókának egyaránt más-más hangja volt, más-más hangon szólt; egyetemes ,,ember"-re, ,,antroposz"-ra nem gondoltak még az akkor élõk, ezért ,,állat"-ra sem; gondolkodásukban csak más-másnevû lények népei éltek egymás mellett. Ezt az archaikus állapotot el lehet vetni, el lehet fogadni, de mindenekelõtt figyelembe kell venni. Akkor is, ha nem tetszik. Mert nem feltétlenül kell, hogy tetsszen is.

Koncerten hang mint hangzás. Valami megszólal, ami nem szó, amirõl mégis szó lehet. Nem archaikus szó, olyan már nem lehetséges, de egy kicsit olyan is, megkülönböztethetetlenül.

A Fogadó karzatán, belépés után a bal sarokban fent, a közönséggel szemben, a sarok háromszögének hoszú szárában két ember ült azon az estén, balról Sõrés Zsolt, jobbról Kovács Zsolt, egy-egy asztal mögött, elõttük középen egy harmadik állt, Franz Hautzinger, mikrofon elõtt, és aztán játszani kezdtek. Játékos kedvükben? Nem lehetett tudni, mindenesetre a kedvük nem tûnt játékosnak. Játékuk szokatlan volt.

Abstract Monarchy Fotó: Zalán Klára

A legegyszerûbb arról beszélni, amit az álló férfi, a trombitás csinált. Többnyire valóban trombitált, csak kissé furcsán. Az elõtte felmagasló mikrofon fejére húzta a trombitát, mondjuk, fülig, úgy fújta, lassan, hosszan. Az így gerjesztett és csakis a hangszórókon át terjedõ hang egyesült a trombitás mögötti két ember gerjesztette hangokkal-hangzásokkal. A csak a trombitához tartozó hangot érzékelni csak akkor lehetett, amikor nem trombitaszó volt, amikor Hautzinger egyszer-kétszer-háromszor elhúzta száját a trombita fújókája elõtt, gyorsan és erõseket fújva, amitõl is zajhang duzzadt-suhant-rebbent, valami egyáltalán nem zeneszerû hangzás. Elõfordult a késõbbiekben, hogy a trombitás nem fújta a trombitát, hanem rázogatta, miközben az addig is hangzó hangzás a két tevékenykedõ Zsolt, Sõrés és Kovács láthatóan fegyelmezett buzgalmából tovább áradt, szivárgott, dõlt vagy apadt. Teljes csend csak akkor volt hallható, amikor a közönség tapsa beléfojtotta a szót.

A trombitás mögött tehát a két Zsolt zsoltozott. Nehéz lenne megmondani, látni sem lehetett jól, mi mindent csináltak, de teljes koncentráltsággal tették és zsoltári jól. Kovács elõtt, egyebek mellett, elektronikus (?) gitár feküdt az asztalkán, azt pengette, hol szálanként, hol futamosan, közben mixert is kezelt, egyszer rádiózott is: halk, elfojtott beszédfoszlányok lengtek át a zajzene zilált szövetén. Sõrés elõtt az asztalon mélyhegedû, mellette egyéb, nem igazán kivehetõ holmi. Rázni, csöpögtetni, fricskázni lehetett õket, és akkor is zene zúgott a hangszórókból, nem zaj zördült. A hegedûvonót gyötrelmesnek tûnõ arckifejezés-kísérte koncentrálással húzta-fordította-nyomta a húrokon; a mozdulat során hosszú hang nyúlt, fordult, vegyült a máshogyan eredõ hangokhoz. Sokféle hangszínû és -mozgású hangzásból lehetett kihallni az övét, amikor látni lehetett, hogy Hautzinger csak rázza vagy lógatja trombitáját. Mivel minden a hangszórókból áradt, szivárgott, terjeszkedett: a hallhatót az a hangforrás - bár eredendõen nyilván a három ember összehangolt együttmûködése - fogta-dolgozta egybe. Se nem kakofónia, se nem eufónia, zsigeri erejû hangfolyam hangzott, hatolt át fülön, fejen, testen, rezonált az emberben, legalábbis abban ott, aki most ezeket írja itt.

Ami hallatszott, az elektronikus zenére emlékeztetett. Eredeztetésükhöz viszont láthatóan pontos emberi kézmozdulatok és nagy koncentrációra valló arcvonulatok járultak. Lenyûgözõen egyedi koncentráció volt megfigyelhetõ mindegyik arcon, olyan, mintha ki-ki csak arra összpontosított volna, amit maga csinált, holott nyilván egymásra is figyeltek. Viselkedésük eszelõsnek tûnt volna, ha néma marad, ha a kényszeresnek tûnõ mozdulatok és a tevékenységükkel együtt mozgó arckifejezéseik nem a zene egységes-sokszínû folyamatába oldódnak. A viselkedést azonban körülfogta és átlengte a hangzások áramlásának egybefogottsága, mondhatni partok közé fogott kanyargása.

Posztelektronikus fónika volt és olyan - ezt tudni nem lehetett, de valamiképp érzõdött -, amelynél egybeesik komponálás és elõadás. Dzsessz-együtteseknél is mintha ez történne, holott más. Improvizációikban van elvárható ritmus, fel-felismerhetõ dallamfoszlány, dallamáthallás. Az egyik Miles Davies-együttes szám elején hallható ugyan a lemezrõl: ,,Let's play and find out what it is later", ,,Játsszunk, majd késõbb kiderül, mi is az" - és ott ki is derül. Az Abstract Monarchy Trió hármasánál viszont nem kerülhetett sor efféle azonosításra, ha azt lehetett érezni, hogy a komponálás is akkor történik. Voltak ritmusos részek, ritmus-tartozékok, a folyamatos egésznek, a folyamatnak azonban nem volt átfogó ritmusa. Az ujjal pengetett elektronikus (?) gitárhúrcsendülések, amikor felhangzottak, határozottan összetartoztak, de nem adták gerincét a hangzásegyüttesnek, nem is igazodtak semmihez. Mintha szirtek lettek volna hullámzó tengerben: a helyükön voltak, bár nem tartoztak szükségképpen oda. (Ez a metafora hadd figyelmeztessen arra is, hogy a partról vagy hajóról szemlélt, tengerbõl fel-feldöfõ sziklaszirt sem azért tetszik, mert valaki olyanná rendezte-komponálta a tengeri tájat. A dolgok anélkül lehetnek a helyükön, hogy valaki is odahelyezte volna õket.) Ami hallatszott-hangzott, archipelágó volt, hangszigetvilág, amelynek egységét alakzatos megléte, nem megformáltsága adta.

Kottázhatatlannak hatott a zajzene, csak szalagra-lemezre vehetõnek. És került is az efféle zene már lemezre, de ha valaki arról hallgatja, nem élheti meg a létrehozás látható performanszát, a három ember tevékeny együttmûködését. Az Abstract Monarchy Trió játéka a performansz konkrétáságával is hatott. Szükség van a ,,performance" vagy a ,,happening" megjelölésre, hiszen az ,,elõadás" szó arra utal, hogy az ún. elõadómûvészek valami már meglévõt adnak elõ, állandósult utasítást követnek, ha esetrõl-esetre ki-ki a maga módján teszi is. Mûvészetük az elõadás mikéntjében, hogyanjában, nem a megkomponált, illetve a komponálódó jellegében rejlik. A Trió játéka viszont olyan tevékenység volt, hogy érezni lehetett: általa komponálódik is az, ami hallható. Ez az érzés, gondolom, azért gerjedhetett, mert a felhangzó zajzene nem tûnt olyannak, és az együtt-játszás nem engedett arra következtetni, hogy az ilyesmit kottázni lehet.

Abstract Monarchy Fotó: Zalán Klára

A performanszot nem kellett állandóan nézni, jó volt olykor lehunyni a szemet, ami hangzott, akkor a terem kerete nélkül terjeszkedett, nem kamarazeneként, hanem csak úgy, a világban. A természetben, kellene mondani, ahogyan a szélhárfafutamok hangzanak, de az elõbb még nyitott szem tanúskodása rejtve és alig észlelhetõen valahonnan visszhangzott. Érzõdött-észlelõdött, hogy egy folytonosan induló és megvalósuló együttmûködés eredményeként élhetõ meg a zajzene-hangzás.

Újfajta zene volt, egyszerre szabad és kényszeres. Mintha szabadság és kényszer úgy nõtt volna eggyé, mint a mítikus kentaurok vagy griffmadarak. A griffrõl látni, hogy sas is, oroszlán is, és azt is, hogy a két alak teljesen eggyé forrt: egyetlen lényt lát, aki a képre vagy szoborra néz. Ruskinnak van egy írása arról, hogy miként is lehet felismerni vagy hiányolni egy-egy griff képén vagy szobrán az igazit, amikor a természetben nincs is griffmadár. A mimézis lehetõsége nem áll fenn, a képzelet mégis megnyugodhat az egyik alakzaton, míg egy másikról lepereg, mint hamisról-tévesrõl, mint ami nem hû képe. A válasz a képzeletnek nevezett emberi képesség meghatározhatatlan önplaszticitásában rejlik Ruskin szerint, ami más, több, mondhatjuk mi, késõbb-élõk, mint az idegrendszer Gestalt-elmélet felfedezte beidegzõdése, hogy egészeket érzékeljen. Ez az önplaszticitás a hallásra is kiterjeszthetõ, és akkor magában foglalja - kontúrok helyett - a ritmuslehetõségek nyitottságát. Halaknál és madaraknál nem könnyen magyarázható, hogyan képes egy-egy csoport úgy együtt mozogni, hogy szinte egymáshoz érnek, de mégsem, és mégis egyszerre képesek fordulni, haladni. Ehhez a beidegzõdött képességhez hasonlítható együttmozdulás figyelhetõ meg az Abstract Monarchy Trió három tagjánál. Hasonló, nem ugyanolyan, hiszen a trió tagjai úgy mozdultak együtt, hogy közben ki-ki a maga külön módján, külön irányába mozdult. Egyszerre ment a maga feje után és a többiek feje szerint, együttesük létrehozta sodrásában. Szellemszõtte zene, szabad, mint egy szüntelenül szabaduló-foglyulesõ-szabaduló szellem mozgásának felhangzó nyoma.

Megkérdeztem Sõrést napokkal késõbb, mennyire szabad az improvizáció náluk, miféle megállapodás, illetve keret szerint játszanak. Azt felelte, nincsen semmiféle keret, semmiféle megállapodás. Sohasem tudják elõre, mi lesz. Van valami stratégia, egyféle összeszokottság is (2000 óta játszanak együtt): mindegyikük arra a mozgásra figyel, amit kap. Minél több lehetõséget lehet érezni, annál jobb; érezni, tudni jó, hogy többet lehetne választani, de mindig egyet kell. ,,Nincsen ártatlan hang", mondta, vagyis mindegyik hang bizonyos számú lehetõségre nyit. Ezért megerõltetõ, nagy koncentrációt igénylõ a kollektív improvizáció. Nem egymásra válaszolgatásból áll. Az együtt-improvizálás, amely során olyasmi történik, amit külön-külön egyikük se csinálna, hangzás-rétegek, kompatibilis textúrák egymásra épülése. Játszás közben alakul ki az új technika is. Egyfajta meditatív állapot, mondta Sõrés, ami, vélem én, az Abstract Monarchy Trió esetében eléggé rendkívüli, hiszen kollektív és tevékenykedéssel párosul.

(A zen íjász egyedül van, amikor a célbatalálás eseményébe révül.) A szürrealisták együtt írtak szöveget, de az írottat mindig behajtogatták, senki sem olvashatta, mit írtak elõtte. Az Abstract Monarchia Trió tagjai viszont egymásra is figyelve tevékenykednek. Sõrés meghatározása kitûnõ: ,, mindenki arra figyel, amit kap". Várja is hát a hangot, nemcsak belébotlik. A ,,Monarchia" szó az együttes nevében feltehetõen az Osztrák-Magyarra utal - Franz Hautzinger osztrák -, de jelenti az ,,egyvezetésût", az ,,egyeredeztetésût" is.

Kérdésemre, hogy mikor van vége egy-egy elõadásnak, Sõrés azt felelte, kialakul. Van belsõ idõérzék, kb. 45-60 percig szoktak játszani, bár elõfordult már megszakítás, szünet is. Érzik, mikor van vége, bár megtörtént már, hogy valamelyikük továbbjátszott a másik kettõnél.

Nyilvánvalónak tûnik, hogy egy-egy koncert megismételhetetlent hoz létre és elmúlásra ítéltet, mégis megkérdeztem, így van-e. Azt a választ kaptam, hogy két elõadás valóban nem lesz sohasem hasonló, hasonló megoldás viszont elõfordulhat. Az elõadásokat felveszik, elemzik is késõbb, de a hasonló megoldások is más-más körülmények között hangzanak fel.

A koncerteknél a körülmények befolyásolhatják, mi történik. A millenáris-parki Fogadó karzatán például befolyásolta Sõrést, hogy a fûtés búgott; érezte, hogy hat a játékára. Kevés jó hely van, mondta, ezért biztosabb - nem jobb - stúdióban dolgozni. Csak ritkán fordul elõ, hogy egy koncertfelvétel annyira jó, hogy lemezre lehet másolni.

Ez utóbbi megjegyzés mintha azt jelentené: számukra csak a hangzás fontos, nem a performance-jelleg. A hangzás persze performance nélkül nem jönne, nem jöhetne létre, de a létrehozás módja csak eszköz. Ha így van, a komponálás eszköze az elõadás, akkor viszont egyfajta disszonancia áll fenn az egyetlen látható-hallható létrejövés és a megismételhet lemezrõl-meghallgatás között. És valóban, a látható performance-jellegnél mint jelenségnél fontosabbnak, mert meghatározónak, tûnik az együtt-komponálás, az egyszerre-együtt-komponálás, valamint - a csak hallgatók számára - annak tudása/ismerete, hogy emberkezek és emberszáj gerjesztette azt, ami elektronikus zenére emlékeztet, de érezhetõen nem puszta gépzene.

Évekkel ezelõtt nemigen lehetett tudni, hogy az elektronikus zene, a minimalizmus, valamint a hangszalagra vitt valóban ,,zaj"-zene, zörgés-csikordulás-zene után mi jöhet. Tudni lehetett persze, amit már illik tudni, hogy mindig van és lesz valami új, valami más, csak ki kell várni. Az Abstract Monarchia Trió zenéjét is ki kellett várni, most viszont már nem várni kell, hanem szeretni lehet. Mindazoknak, akik efféle emberi elvetemültségre képesek.