|
Molnár Edit |
|
Dunaújvárosba utazunk, hogy megnézzünk egy kiállítást, az autóban egy francia vendéggel. A hazánkban elõször járó fiatal látogatóval folytatott kedélyes beszélgetésben vissza-visszatérnek azok a már jól ismert félig vicces, félig komoly kérdések és fordulatok, melyek a „milyen kevés az utakon a Trabant”-tól a „miért kell a benzinkútnál csokit venni az útra, abban a városban nincsenek jó boltok”-ig terjednek. A munka utópiájára és egy ideológia reprezentációjára épült város felé tartva ez a beszélgetés különösen aktuálissá és egyre komolyabbá válik. Hiszen a félinformált, messzirõl jött, de kíváncsi vendégnek válaszolgatva magunk is elcsodálkozhatunk, milyen bonyolult is ez a történet, és még inkább a hozzá való viszonyulásunk. A nevetségesnek tûnõ, de alapvetõen helyénvaló kérdésekre látogatónk az út folyamán csak bonyolult és újabb kérdéseket generáló válaszokat kap. A Fiatal Képzõmûvészek Stúdiója Egyesület ez évi csoportos kiállítását Dunaújvárosban rendezte meg, címe DEMO, ami egyrészt a demonstráció szóra utal, másrészt egy félig kész, bemutató jellegû produktumra. A mûvészek és a kiállítás koncepcióját kidolgozó kurátor alapvetõ intenciója az volt, hogy a kiállítással az oly ellentmondásos sorsú város kortárs identitására és a benne lakók hangulatára, városukhoz való viszonyára kérdezzen rá. A kérdésfelvetés tág horizontja globális dimenzióban tárgyalja a témát, mely evidenssé teszi, hogy e helyi történet nem csupán elszigetelt, lokális példa, de e régió alapvetõ politikai és a közeljövõt meghatározóan befolyásoló gazdasági kérdéseivel van szoros kapcsolatban. Mint ilyen, a kiállítás nemcsak helyi kuriózum akart lenni (vagy egy lokális kuriozitást szándékozott körbejárni), hanem arra az igen aktuális kérdésre is rá szerette volna irányítani a figyelmet, hogy a fiatal mûvészgeneráció körében egyenlõre kis számban ugyan (ezt takarja a DEMO szó „bemutatóra” utaló jelentésvonzata), de annál tudatosabban alkotnak olyan mûvészek, akik munkájukat nem a társadalom és kultúra egy elszigetelt zugában akarják végezni. „Mégis, milyen szerepe lehet politikai és globális gazdasági kérdéseknek a képzõmûvészetben?” – kérdezheti a kiállítás-látogató. A DEMO-n résztvevõ alkotók a mûvészet autonómiájának „adornoi védelme” alatt, egy egészen váratlan szögbõl, termékenyen tudnak a hétköznapok realitását befolyásoló diskurzushoz hozzászólni, mégpedig a „szerepjátszás” eszközével. A kiállítás, tematikus jellegébõl adódó evidenciáin túl, a mûvészetnek a társadalomban betöltött, folyamatosan változó szerepét firtatja, és jól példázza azt a kortárs jelenséget, amit a képzõmûvészek flexibilis szerep-váltogatásaként fogalmazhatnánk meg. Jeroen Boomgaard holland kritikus nagyon találóan fejtegeti ezt a jelenséget, mikor úgy fogalmaz: „Mint igazi mágusok, napjainkban sok mûvész fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy eltûnjön. Letagadják, hogy mûvészek lennének, és folyton valami másnak álcázzák magukat: szociális munkásnak, tényfeltáró újságírónak, dokumentum-filmesnek, bárminek, csak, hogy ne képzõmûvésznek tekintsék õket. Az általuk létrehozott mûvek a mindennapi élet, a társadalmi közlekedés részét kívánják képezni, és nem akarnak csupán a fehér falak izolált világához tartozni.” A jól sikerült mimikri általában megdöbbenést, majd csodálatot vált ki. A mûvészek részérõl vállalt mimikri-játék azonban megdöbbenést és éles kritikát generál.
| ||
Azonban ami a szemünk elõtt zajlik nem más, mint a mûvészek szerepének és alkotói stratégiáik folyamatos változásának egy újabb manifesztációja, amely korántsem ismeretlen a mûvészet történetében. Ez a radikális kaméleon-attitûd direktségével és leplezetlenül felvállalt naivitásával termékenyítõen hat a mûvészetrõl való gondolkodásra, illetve annak kibõvítésére. Ha a – nevezzük ezen írás keretein belül így – szerepjáték fogalma mentén fejtegetjük a kiállításon bemutatott munkákat (és e gondolatmenet alapján szemelgetünk az alkotásokból), tisztán kirajzolódhat egy válasz, mégpedig az, hogy a DEMO koncepcióján és kérdésfelvetésén belül miért annyira releváns a képzõmûvészek alkotói stratégiája: a számtalan szerepkör közötti válogatás/váltogatás és a tematika megközelítésének színes arzenálja. Kaszás Tamás Tibor mint lelkes agitátor vagy mondhatni, politikai aktivista Propaganda barikád címmel olyan installációt állított ki, amely a civil aktivitás, a politikai és mûvészeti ellenállás módozatait és stratégiáit taglalja. A mozgatható és teljes felszereltségû barikád (belsejében eldobásra váró paradicsom, tojás, etc.) felülete történeti példák képes elbeszélésével borított, amely Delacroix és Daumier reprodukcióktól, Kassák lapjának, a MÁ-nak oldalain keresztül eljut a kortárs politikai és mûvészeti ellenállás radikális tendenciáinak illusztrációihoz. A forradalmak, politikai mozgalmak és a mûvészet radikális és akcionalista tendenciáinak példájával egyszerûen csak a civil aktivitás és a társadalmi kérdéseket meghatározó jelenlét fontosságára hívja fel a figyelmet. Nem véletlen, hogy a kiállítás kapcsán kiadott fanzin – amely Dunaújváros szinte minden lakásába eljuthatott – kiadásában is oroszlánszerepet vállalt Kaszás, hiszen szinte valamennyi munkájának mozgatórugója a „white cube” fojtogatásából való kitörés vágya. A harcos installáció alapvetõen pozitív és problémamegoldó aktivitásra invitáló attitûdjével ellentétben Fodor János rezignált és szkeptikus hangot üt meg „dobbantó” projektjével. Mint egy turistairoda PR alkalmazottja, Fodor egyszerû megoldást kínál minden bajra. Felajánlja a kiállításra készülõ mû anyagköltségét a helyi gondoktól menekülni vágyóknak. Egy egyszerû kérdõív kitöltésével a dunaújvárosi lakosok már meg is vásárolhatták esélyüket a szerencsére: egy ajándék repülõjegy került kisorsolásra, amellyel a gazdasági gondoktól sújtott városból „dobbantani” lehet. A mûalkotás létrehozására szánt összeg felajánlásának gesztusa akár még nagyvonalúnak is tûnhet elsõ ránézésre, azonban a pesti szlengre utaló dobbantó (vagyis a sportsze) kiállítása és a munka patronáló gesztusa hamar felfedi az attitûd alapvetõ szkepszisét.
| ||
A kommunikációra, a produktív párbeszéd-helyzeten alapul Dominic Hislop és Erhardt Miklós A gazdaságról szólva… címû projektje. Lelkes és elfogulatlan tényfeltáró riporterekként, kiindulópontjuk gondos elõtanulmányon és Noam Chomsky korunk világgazdaságáról alkotott teóriáján alapszik. Mint kifejtik statementjükben: „A gazdaságról való gondolkodás, beszéd egyre inkább a politikai-szakmai körök kizárólagos dolgává válik (…) A gazdaságot általában valami olyan komplex, kizárólag önmagában értelmezhetõ entitásnak képzeljük el – illetve ezt sugallja az említett ’szakértõk’ kommunikációja –, amely felett nincs ellenõrzésünk, és amellyel kapcsolatban csak a reaktív hozzáállásnak van tere…”. Olyan helyi dolgozókkal készítettek interjúkat, akik tevékenységükkel alapvetõen meghatározzák és lemodellezik a lokális gazdasági élet különbözõ szektorait. A gazdaságról szólva… projekt a város jövõbeni sorsát, tehát kézzelfogható problémáit döntõen befolyásoló, ám a helyi szereplõk által távolinak tûnõ globális gazdasági tendenciák és változások kérdéseit szeretné közelebb hozni azáltal, hogy visszaadja a róla való beszéd jogát. A hat kérdés mentén vezetett beszélgetések révén felkínáltak legalább egy keskeny platformot, ahol el lehet ezt kezdeni, aktivizálva egy lappangó, de meglevõ igényt a reflektálásra. A HINTS csoport (Bálint Mónika és Szabó Eszter Ágnes) érzékeny szociológusai ugyancsak a koncentrált dialógushelyzetbõl indulnak ki, de inkább a lokális problémák feltárására koncentráltak és egy szûkebb társadalmi réteget céloztak meg, mikor a dunaújvárosi foltvarró kör idõsödõ hölgyeivel fogtak közös projektbe. A beszélgetések alkalmával folytatott közös munka végeredménye egy patch-work takaró, amely meg is jelenik a kiállítótér falán. A mû azonban maga a folyamat, a beszélgetések és azok dokumentációjának együttese. KissPál Szabolcs mint kulturális misszionárius (a leghalványabb ironizálás szándéka nélkül írom) a kiállítás megnyitásának napját Dunaújvárosban munkaszüneti nappá szerette volna avatni, amely a kultúrának szánt ünnepnap lett volna. A mû utópisztikus dimenziója a helyi szervek ellenállásában elég hamar manifesztálódott. A folytonos visszautasítások mentén a projekt számtalan verziót élt meg. Annak ellenére, hogy a megvalósult mû már csak metaforikus szinten hordozza az eredeti ötlet intencióját (egy, a vasmûben dolgozó munkás a megnyitó napján szabadnapot kapott), a kérdés tisztán megmaradt: miszerint miért csak a tradicionális mezõben (nemzet, család, vallás…) lehet gondolkodni egy ünnepnappal kapcsolatban? Miért ne lehetne a kultúrának is szentelni egy olyan napot, ami a munka megállításának rituális gesztusával megszakíthatja a mindennapok ritmusát?
| ||
Kokesch Ádám videóinstallációja nem kevés ironikus felhanggal, azonban mégis érzékenyen nyúl a témához: egy gazdasági recesszió sújtotta város megjelenítéséhez, melynek kortárs identitásán súlyos nyomokat hagyott annak a politikai szerepnek radikális megváltozása, melyre születése alapvetõen épült. A csodavárás hangulatát idézõ és szépelgõn hömpölygõ közép-európai road-movie-n Dunaújváros hétköznapjai tûnnek fel (természetesen fekete-fehérben), egy igazi fiatal-filmes elsõ munkájának stílusában. Az ironizálás és ál-szentimentális attitûd mégis azáltal válik hitelessé, hogy Kokesch nem tesz úgy, mintha egy projekt erejéig valóban átláthatná egy általa ismeretlen város problémáit és valós helyzetét. Ezt saját leleplezésével, installációja mûvészi eszközeinek végsõkig való karikírozásával éri el. Egy benyomás, egy hangulat leképezésére tesz csak kísérletet, amelyhez – különösen hangzik ugyan, de – jól illenek Leonard Cohen keserédes dallamai, melynek zenetörténeti gyökerei az agrár-recesszió sújtotta 40-es évek Amerikájáig nyúlnak. A blues diadalútjának kiindulópontjáig.
| ||
Ha már a megváltozott szerepek vagy szerepjátékok inspiráló ereje mentén haladunk, meg kell említeni, hogy a Kortárs Mûvészeti Intézet munkatársai (kurátorok és mûvészek közösen) mûvészcsoportként léptek fel a kiállításon. ICA-KRU név alatt mutatták be projektjüket, melyben egy fiktív választásra invitálták meg a dunaújvárosiakat. A szavazófülkében a város jövõbeni sorsáról dönthettek a lakosok, miszerint egy közép-európai kulturális paradicsom, vagy inkább egy nyugodt és környezetszennyezéstõl mentes, mezõgazdasági tevékenységre szakosodott település boldog lakosai lennének úgy 2051 táján. |
