|
Erdõsi Anikó |
|
„Úgy éreztem, hogy a házat körülvevõ nyirkos kertben végtelenül sok láthatatlan személy nyüzsög. Albert és én voltunk ezek, titokzatosan, lázas tevékenységben, számtalan alakban, az idõ más és más dimenziójában.” (Jorge Luis Borges: Az elágazó ösvények kertje) Vajon létezik-e olyan minimális távolság a videó és a festészet, mint mûvészi kifejezõeszköz között, amelyen túl már feloldódni tûnnek, áttetszõvé válnak az õket elválasztó mûfaji határok? Ezt a kérdést a fenti két fiatal mûvész kiállítása hívta elõ. Ma, amikor a festészetben a technikai képek hatása, jelenléte már annyira megszokott jelenség, hogy lassan észre sem vesszük, mikor elég belõlük, akkor a helyzet fordítottjának felbukkanása igazán üdítõen, és lelkesítõen hat. A videó festõi kezelése ugyanis, amely a két kiállítás meghatározó benyomása volt, a videóval dolgozó, azt inkább koncepcionálisan, illetve narratívan kezelõ mûvészek között – legalább is hazai színtéren – kevésbé volt eddig jellemzõ. A videó és a festészet mûfajának különbségei magától értetõdõek: a videó technikához kötött tünékeny anyagtalansága és a festészet vaskos, szagos, tapintható anyagisága távol áll egymástól. A festékrétegek egymásra rakódásának és esetlegességeinek kézzel fogható élményét a videó soha nem tudja hasonló érzékletességgel pótolni, s ugyanígy ostobaság lenne számon kérni a videó illékony jellegét az anyagba merevített látványon. Az egyik tapintható, teste van, a másik illuzórikus, és talán ezért – megkockáztathatjuk? – õszintébb is. Szinte megoldást kínál a festészet önmagával szembeni ábrázolási kényszerére, amit épp egy másik technikai mûfaj, a fotográfia megjelenése hívott elõ jó egy évszázaddal ezelõtt. A videó és festészet leglényegesebb eltérése, az idõ és a mozgás jelenlétének különbözõsége szintén az anyagtalansággal függ össze: a festészetet elsõsorban az idõtlenség, illetve az egyidejûség, a videót pedig alapvetõen a pillanat, az éppen történõ dolgok tartományaiba sorolhatjuk. Idõbeliségük jellegébõl adódik egy másik markáns különbségük is: a történet, a történés kérdése is. Míg a festészetben a huszadik század eleje óta a narráció, és annak teljes hiánya is megszokott, jól ismert mûvészi attitûd, addig a videómûvészetben a narráció hiánya, a koncepcióval szembeni tisztán esztétikai élmény kevéssé jellemzõ, és mint a szóban forgó kiállítások is bizonyították még sok felfedezésre váró területet sejtet. A most bemutatott alkotások hasonlóságai, a két fiatal mûvész egymástól független megjelenésének egybeesései erõsítik a gyanút, hogy a videó festõibb, esztétizáló alkalmazása, a két mûfaj idõkezelésének egymáshoz való közelítése, és szembesítése nem csak véletlen egybeesést, de talán valamiféle tendenciát is elõrevetít. Mindenesetre a nézõt pontosan, határozottan irányító (videó)installációik elrendezése amellett, hogy a festészet egy nézõpontra koncentráló szemléletét megidézte, igényes és átgondolt mûvészi magatartásról is tanúskodott.
| |||
Esterházy Marcell négy videó loop-ot mutatott be a Trafóban. A szokatlanul jól kitalált és megvalósított installáció már a sötét térbe való belépéskor megalapozta a kiállításon szerzett élményt. A központi, négyzetes alaprajzú, kubus formájú építmény oldalira installált, négy videó animációból a belépõ elsõnek egy rajzfilm-emlékeket elõhívó képet pillanthatott meg. A sötét képernyõfelületen érzékelhetõ mozgásból a világos ruha felvételével láthatóvá váló nõalak, a trükkös, látványos felöltözés után ki is sétál a feltételezett térbõl, amire csak egy TV képernyõ sziluettje utal. A második videón egy valós terû sötét szobában a kamera lassú körsvenkje, és az esetleges megvilágítás által fel-feltûnõ nõalak mindig más-más helyzetben, de konkrét cselekvés nélkül jelenik meg. A harmadik mozgóképen nappali fényû, szabad térbe kikerülve, egy erdõben találjuk magunkat, melynek fái között – mint a gyermekek által oly kedvelt bújócskában – ismét ugyanaz a nõalak tûnik fel, majd újra el. Méghozzá megsokszorozva: egyszerre több fatörzs mögül kilépve sétál át egy másikhoz, hogy ismét eltûnve rögtön egy következõ fa takarásából lépjen elõ. A negyedik videón egy erdõrészlet alig mozduló látványa vetül elénk, ami elõtt újra megjelenik az elõször külön-külön, majd egyszerre mindkét oldalról átsétáló nõalak.
| |||
A videók visszatérõ nõalakja már-már a narratív szál bontogatására késztetné a nézõt, de hamarosan kiderül, hogy nincs felfejthetõ történet. Csak sajátos tér-, és idõstruktúrában létezõ, egymással párhuzamosan zajló, apró történéseket látunk. A cselekvõ alakok azonossága, vissza-visszatérése, illetve szinkronban zajló cselekedeteik sajátos egyidejûséget mutatnak, és ez által valamiféle idõtlenséget feltételeznek. A több személyben egyszerre, ugyanott lenni, az egy idõben máshol lenni, vagy az eltérõ idõkben mindig máshol és máshol lenni nem létezõ szituációit modellezik. Ennek kapcsán felidézhetõek azok az akár egészen korai festészeti párhuzamok, amelyek azonos szereplõkkel, azonos idõben zajló eseményeket tömörítettek egyetlen képfelületre. De ez az esszenciális egyidejûség, amely leginkább a kimerevített, tömörített állókép, és azon belül is a festészet sajátosságaként rögzült, a „történetmesélõs” videó mûfaján belül elsõre szokatlan.
| |||
Esterházy vetített videó képei tehát nem történet szerint, hanem az alkotó személyisége, valamiféle közös atmoszféra által kapcsolódnak egymásba, akárcsak egy festõi életmû olykor tematikailag rendkívül eltérõ elemei. Mindezek mellett, a festõi jelleg legerõsebben a negyedik videón érvényesül. A képen látható erdõ szélfútta fáinak lassított mozgása, el-elmosódó, lassan változó látványa már nem csak hogy szinte állóképnek hat, de tisztán festészeti elõképeket hív elõ. Hogy messzire menjek, a látott kép vizuális emlékszálai a megfestett barbizoni iskola erdõképeiig vezetnek vissza. Rendkívül lassú, alig érzékelhetõ finom elmozdulásaival, fényjátékaival a vetített kép hajszálnyira közelíti meg a festõi felületek adta vizuális élményt. A videó, az idõ és a látvány aspektusából kiinduló, festészethez való közelítése, illetve a videó és festészet legkisebb közös távolságának eltalálására tett kísérlet Vásárhelyi Zsolt kiállításán még tisztábban érzékelhetõ volt.
| |||
A galériába belépve elsõként két, egymással szemben lévõ falra elhelyezett „kép” ragadta meg a figyelmet, s ez az installáció a többi, szintén figyelemre méltó kép jelenléte ellenére, jó ideig fogva tartotta a látogatót. A fekvõ formátumú képeken finom mozgású, vízszintes színsávok ejtették színcsapdába a tekintetet. Csak hosszabb szemlélõdést követõen, a látvány vonzásából kiszabadulva, kissé eltávolodva vált észrevehetõvé, hogy a fény-, és színviszonyok, a mozgások, illetve a csalóka látvány anyagisága illuzionista játékot rejt. Az olajjal vászonra megfestett sávokkal szemben egy pontosan egyezõ méretû, alapozott festõvászonra vetített videó látható. A videó vetített látványának lassú mozgása miatt a nézõ nem lehetett biztos abban, hogy az élénk színsávok tényleg meg-megmozdulnak-e, vagy csak egy a szem optikai „tehetetlenségét” demonstráló iskolapéldának esett áldozatául. A jelenség két irányba hatott: Vásárhelyi két képe között állva, a videó után nézve, az olajba merevített, monokróm sávozott kép is megmozdult, míg a videó másodpercenként változó 25 képkockája a festményt követõ látvánnyá, állóképpé állt össze. Illetve állt volna össze, ha nagyon finom, alig látható változásaival ugyanaz a kép lett volna, mint másodpercekkel azelõtt. Ráadásul, amikor a szemlélõ már kezdte felvenni e „videó-festmények” ritmusát, a vetített mozgókép színsávjai egyszer csak gyorsabb fokozatra váltottak, és váratlanul még egy élménnyel, a magába húzó tér élményével tetézték a megélt látványt. Bár a Dorottya Galéria hosszú terébõl adódóan talán kissé távol kerültek egymástól, a két kép között egy pillanatra mégis tisztán érezhetõvé vált az a hártyavékony felület, mely épp csak elválasztja egymástól, ezt a két, az adott helyen és pillanatban talán az egymáshoz lehetõ a legközelebb került mûfajt.
| |||
Vásárhelyi videó-festmény párosának elsõ pillanatban illuzórikus hatása végül nagyvonalúan elõadott, komplex látvánnyá állt össze a szemlélõben. Az alapgondolat tiszta és egyszerû: az idõben változó jelenség képi rögzítése két eltérõ technikával. Az eredmény viszont gazdag és szerteágazó. Magában rejti az idõ, a változás, a mozgás, és a mindezekhez viszonyuló látvány, a kép jelenségeivel foglalkozó gondolati szálakból szõtt kusza hálózatot, amelyek közül bármelyiket is követi a szemlélõ, érdekes tájakra tévedhet. |
