Szóval a Tavaszi Fesztivál kiemelt eseménye, a BBC szimfonikusok zseniálisan összeszokott társulata Eötvös Péter két mûvével és karmesterkedésével, valamint a trombitás Markus Stockhausen, a papa hírnevébõl, illetve a jazz és kortárs közötti egyensúlyozásból létrejött fura szerzet. Na meg Claude Debussy - de az õ története ezen az elõadáson már egy másik fejezet. Az akadémiai székfoglaló kapcsán már ecseteltük Eötvös jelentõségét, mégsem lehet szótlanul elhaladni a szándék mellett, amely a hétköznapiságot, a mai tárgyiasult világ termékeit emeli be a kompozíciókba, és úgy teremt metafizikát, hogy az testközelivé válhasson. A Pierre Boulez megrendelésére készült zeroPoints címû darab hallgatása közben Apollinaire világa juthat eszünkbe, ahogyan hirdeti a modernitást, a valóság szubjektív átalakítását, piedesztálra emeli a technicizálódást mint korszakot, egy sajátos jövõképet vetít elénk. Eötvös ugyanilyen természetességgel építette már az Atlantis tételeinek végébe a régi,
78-as, vagy ki tudja, milyen fordulatszámú lemezek sistergését, ahogy õ fogalmaz, a technikai zajokat, a hangtechnikai fejlõdés bizonyos állomásainak elkerülhetetlen velejáróit.

Eötvös Péter Fotó: Felvégi Andrea

Ha fogódzót akarunk keresni a koncert programjának összeállításához, ha meg akarjuk érteni, hogyan és miért passzította Eötvös két mûve mellé Debussy zenekari kompozícióit, akkor két változat lehet nyilvánvaló. Az egyik a rosszindulatú: ezt tudták megbízható színvonalon elõadni, nem volt közös gyakorlás, ez volt talonban és így egy idõtartamra megfelelõ hosszúságú koncertet lehetett prezentálni. Sajnos ez benne van a pakliban: nem volt haj' de nagy összeszokottság karmester és zenekar között, de mondhatnám úgyis, hogy a Játék és az A tenger címû szerzemények Eötvös nélkül is ugyanígy legurultak volna. Ez ugyanakkor nem igaz az elsõ félidõ két Eötvös darabjára, amely darabokat valószínûleg ugyanígy soha máskor nem lehet hallani. Olyan hangszínek bújtak elõ a zenekar legmélyérõl, hogy ezeknek az elõállítását csakis a zeneszerzõ késztetésére tudom elképzelni. Nincsen kottajelölés a speciális szordínókra, a remek hangfestészetre; a szóbeli utasítások lehetnek a kulcsai (és persze a szerzõi jelenlét, ahogyan Eötvös is mondja) a precíz, elképzelt hangzásvilág megvalósulására. Illetve a korrekt hangfelvétel, ami alapján restaurálható az eredeti elképzelés: lám, lám, megint a hangtechnika, a zenelejegyzés mai formája.

A Debussy mûvek kiválasztására a másik indok a gamelán hatás lehet. Debussy a múlt század elején elképedve figyelte a Párizsi Világkiállításon az Indonéziából mutatóba hozott muzsikusokat, ahogyan a bonang, kendang és más egyéb, addig Európában szokatlan hangzásvilágú hangszereken egy komplett zenekar megszólal. Ez a hatás késõbbi mûveiben megjelenik, csakúgy, mint Erik Satie-nál és az általa vezetett párizsi Hatok nevezetû csoport majd mindegyik tagjánál. És Eötvösnél!
A zeroPoints-ban felbukkanó gamelán-szerû elemek, a ma még mindig egzotikusnak tûnõ hangzásvilág a globalizmus eszményét hirdeti, az egyenrangúan beépülõ motívumok azonos értékû létjogosultságát. És ott van még a francia vonal, nevesül Pierre Boulez: így pedig már nagyjából összeáll a kép, meghúzható a vonal, de csak a szaggatott vonal Eötvös és Debussy között. Nem érzem erõsnek ezt a program-összeállítási koncepciót, annak ellenére, hogy láthatóan mûködik, még ha csak azt a célt is szolgálja, hogy magyarországi õsbemutatót lehessen tartani.

Markus Stockhausen Fotó: Felvégi Andrea

És ugye az õsbemutató, a hab a tortán, illetve kissé belecsúszva a közepébe, második számként a koncerten. BBC-ék felkérésére a Jet Sream, a statikusság csimborasszója, a megkerülhetetlen analógia Charles Ives Megválaszolatlan kérdés címû darabjával, a tonális zenekari fátyol, meg-megtörve a szólóhangszer szaggató fõszerepével. Nem tudom, hogy szólt pontosan a felkérés; nekem úgy tûnik, hogy leginkább sehogy, vagyis pusztán egy darab elkészítése volt a cél, csak azért, hogy legyen. Markus Stockhausen ez a bizonyos nyugalmat megtörõ fõszereplõ, arcpirítóan pontos, pragmatikus a játékstílusa, a trombita érces hangja átlóban vágja keresztül a harmóniát - ez minimum dukál. Nekem stilárisan kicsit billeg, ahogy fentebb írtam, a jazz és kortárs avantgárd között, mégsem lehet ezt hibának nevezni. Ezt nem! De a konzervativizmust nehezen nélkülözõ feszültség, hogy nem lehet pontosan érezni, hogy a rubato vagy a pregnáns, kiszámítolt hangjegyek e a fontosak, az már nehezebb helyzet elé állítja a hallgatót. Legalábbis azt, aki nem bólint az elõtte lévõ szék támlájára egyre sûrûbben, mert azért mégiscsak ilyenekbõl voltak a legtöbben.