|
Kovalovszky Márta |
|
3 . Ne feledjük el, hogy a lelátón” vagyunk, innen olyasmit is észrevehetünk, amit lentrõl, benne a dolgokban vagy túlságosan közel hozzájuk nem láthatnánk. A múzeum kiállítási programja onnan lentrõl, közelrõl valóban szigorúan felépítettnek, átgondoltnak és a mindenkori történeti-kultúrpolitikai körülményeket figyelembe vevõ, ugyanakkor bátor és makacs tervnek látszott, az is volt; kidolgozói és résztvevõi még emlékeznek arra, mennyiféle szempont mérlegelésével alakult ki és valósult meg. De persze, más tényezõk is alakították: passzív rezisztencia, kompromisszum vagy váratlanul felmerült lehetõségek. Nem térnék ki most azokra a küzdelmekre, amelyeket a múzeum kultúrpolitika korszakonként változó igényeivel és elvárásaival vívott a maga független, csakis szakmai követelményeket szem elõtt tartó programjának végrehajtásáért, e problémáról Kovács Péter tanulmánya a Mozgó Világban[3] részletesen szól. Ide kívánkozik viszont egy szó, a játék”, mely meglepõen és váratlanul hangozhat sokak fülében egy komoly múzeumról szóló szövegben, de amely mégis helyén lehet, mert érzékletesen mutathatja meg a szigorúságot kellemesen átszínezõ események karakterét. Elsõsorban azokat a kiállításokat sorolnám ide, amelyek – igazodva a 20. századi magyar mûvészet történetét feldolgozó és a legfontosabb kortárs törekvéseket bemutató sorozataink kíméletlenül célratörõ” elképzeléseihez – a sorozatokból kimaradt, kellõ hangsúlyt nem kapott részletkérdésekkel, hirtelen felmerülõ ötletekkel, a mûveket-életmûveket új megvilágításba helyezésének igényével, szeszélybõl, hóbortosságból, a magunk és közönségünk szórakoztatására” készültek. Nem véletlen, hogy ilyenekre csak a nyolcvanas évektõl kezdve került sor, kell ugyanis valami tapasztalat, szakmai bölcsesség (?) és fölény (?) ahhoz, hogy az ember mintegy felülrõl lássa anyagát, korát, és merjen lapos oldalpillantásokkal, hátulról, a visszájáról, könnyelmûen szemügyre venni halálosan komoly” nagy életmûveket, mûveket, összefüggéseket. Olyan kiállításokat sorolnék fel emlékeztetõül, mint a Bokros Birman és kortársai, a Szimbólumok, mítoszok, a Montázs vagy A mi huszadik századunk. Finom” – csettintett elismerõen valamelyik láttán egy tekintélyes kollégánk, a Mûcsarnok akkori igazgatója. Elégedetten láttuk, hogy játékos kedvünk másokra is átragad, és méltányolják az efféle szakmai szórakozásokat”. 4. Tekintve, hogy képzõmûvészeti kiállításaink a magyar mûvészet kutatását és bemutatását tûzték ki célul, szakmai múzeumi kapcsolataink is hazai szakemberekkel és intézményekkel fûzõdtek szorosra. A hetvenes évek végéig – politikai, kultúrpolitikai okokból – aligha jöhettek létre közvetlen kapcsolatok külföldi múzeumokkal és mûvészekkel. A nyolcvanas évek folyamán, amikorra a múzeum képzõmûvészeti gyûjteménye már nemcsak mennyiségben, de jelentõségében is az ország egyik legfontosabb kortárs kollekciójává nõtt, olykor adódott lehetõség arra, hogy a jelenkori magyar mûvészetet külföldön éppen a múzeum reprezentálja. gy 1979-ben Firenzében, 1980-ban Milánóban és Hamburgban vendégszerepeltünk”. Nem állítanám, hogy ezek az alkalmak gondosan és elõre tervezetten építgették a múzeum nemzetközi partner-kapcsolatait, és túlságosan nagy jelentõséget sem tulajdonítanék nekik. A siker, amelyet ezek a kiállítások arattak, a magyar kortárs mûvészet sikere volt elsõsorban, a múzeum örömmel segítette hozzá a mûveket és a mûvészeket. És azt azért mondhatjuk, hogy a sikeres külföldi bemutatkozások eredményébõl a múzeum is részesült: 1985-ben a glasgow-i magyar hét valamennyi képzõmûvészeti rendezvényének a Third Eye Center-rel együtt a Szent István Király Múzeum volt gazdája. Bármily lelkesen és eredményesen dolgoztunk együtt a külföldi – skót – kollégákkal, bármilyen fáradtan és boldogan lubickoltunk is a glasgow-i múzeumok és galériák barátságos atmoszférájában, bármennyire igyekeztünk méltósággal végigcsinálni a British Council és a glasgow-i Lord Mayor ünnepélyes fogadásait, az otthoni feladatok, a magyar mûvészet bemutatásáért, legfontosabb kérdéseinek feltárásáért folytatott törekvéseink jobban vonzottak és – mi tagadás – inkább ránk voltak szabva. A nyolcvanas évek közepén egyébként is megjelent az az új mûvészettörténész típus, amely megérezve az új idõk, a készülõdõ változások szelét, megértve a képzõmûvészetben végbemenõ változások okait és karakterét, egyre otthonosabban és elhivatottabban mozgott a nemzetközi terepen (Hegyi Lóránd, Néray Katalin). Az õ tevékenységüknek köszönhetõ, hogy a modern és kortárs magyar mûvészet jó másfél évtizede jelen van az európai és amerikai múzeumokban, galériákban, folyóiratokban, a szakmai köztudatban és a közönség érdeklõdésében egyaránt. Annyit mindenesetre megkockáztathatunk, hogy munkájuk mögött bizonyára ott állnak a fehérvári kiállítások szempontjai, és a múzeum mûvészettörténeti kutatásainak eredményei is. Egy speciális területen, a mûvészkönyv mûfajban azonban a Szent István Király Múzeum is kilépett a hazai keretek közül, 1987 óta foglalkozunk kiállítások, publikációk formájában a hetvenes évek közepe óta felvirágzó jellegzetes mûfajjal, melynek legbensõ természetéhez tartozik, hogy az általa közölt verbális-vizuális kommunikáció nyelve” is, tartalma is internacionális. gy már az elsõ mûvészkönyv kiállítás szervezése idején belebonyolódtunk abba a hálóba (network), amely a mûvészkönyvet készítõ alkotók, a mûveiket kiállító galériák, az azokat gyûjtõ archívumok, a publikáló szakemberek, mûvésztelepek, mûhelyek, kiadók és mûvészkönyves vásárok, rendezvények között fonódott korábban. jabb mûvészkönyv-kiállításaink (1994, 2000), katalógusaink, kiadványcserénk, a móri mûvészkönyv- szimpózion, és a gyûjtemény létrehozása révén ez a háló egyre terjedelmesebb és sûrûbb, így – ha kerülõ úton” is – a fehérvári múzeum sok szálon kapcsolódik a mûvészet és a múzeumok nemzetközi világához. A Szent István Király Múzeum képzõmûvészeti gyûjteményének történetére ezúttal csak egészen röviden térnék ki, ezt a históriát többen, különféle publikációkban megírták már. (A legfrissebb ezek közül a már említett Örülök, hogy itt lóghat címû kötet, amely a gyûjteménnyel kapcsolatos bibliográfiát is tartalmaz.) Néhány témánkhoz szorosan kapcsolódó dolgot azonban szeretnék hangsúlyozni. Elsõsorban azt említeném meg, hogy a kollekció, amely ma a jelentõs hazai múzeumi gyûjtemények közé tartozik, lényegében elõzmények nélkül, csaknem a semmibõl jött létre, és a kiállításokkal párhuzamosan, tõlük nem függetlenül, sõt velük szoros összefüggésben fejlõdött az évtizedek folyamán. Amikor elhatároztuk, hogy rendszeres gyûjtésbe kezdünk, azt is el kellett döntenünk, a magyar mûvészetnek melyik korszakát állítsuk figyelmünk és birtoklási vágyunk” középpontjába. Az elõzmények hiánya ebbõl a szempontból szabadságot ígért, a pénz hiánya ugyanakkor korlátozta mozgásterünket. Azt világosan látnunk kellett, hogy visszafelé”, a 20. századi magyar mûvészet megszületésének nagy korszakai felé nem tekinthetünk, pénz nélkül nem tudunk létrehozni – bármennyire szeretnénk is – klasszikus modern mesterek mûvészettörténeti jelentõségû alkotásait magába foglaló gyûjteményt. Kicsit szomorkásan – de nem irigykedve – láttuk, hogy ugyanebben az idõben a pécsi Janus Pannonius Múzeum, anyagi és erkölcsi támogatásoknak köszönhetõen, hogyan szerzi meg egymás után azokat a jelentõs magángyûjteményeket (Tompa Kálmán, Gerlóczy Gedeon, Kunvári Bella), amelyek ma a pécsi Modern Magyar Képtárban a 20. század elsõ felének törekvéseit oly meggyõzõ módon reprezentálják. Annál lelkesebben ismertük fel, hogy az egyetlen terület, ahol a múzeum gyûjtõként boldogulhat – a kortársmûvészet. Mûtárgy-piac a hatvanas évek elején még nem alakult ki nálunk, ennek következtében a képzõmûvészeti alkotásoknak – a klasszikus moderneknek különösen – nevetségesen alacsony volt az ára, a kortárs mûveknek egyáltalán nem volt. Értéküket csupán egy szûk szakma ismerte, többnyire a mûtermek homályában, egy-egy lakás mélyén élték csendes, rejtett életüket. A magyar múzeumok egyáltalán nem foglalkoztak kortárs mûvészettel, enyhe dicsekvéssel állíthatom tehát, hogy a székesfehérvári múzeum érdeklõdése fordult felé elõször, és nagyravágyó lelkesedéssel nem csupán kiállítások rendezése, hanem egy gyûjtemény létrehozása céljából. Csak egy tudatlan és naív óvodás képzeli, hogy amire gondol, az máris teljesül. De – akár a mesében – valahogy így történt mégis: szerencsésen találkozott össze személyes szakmai érdeklõdésünk és kíváncsiságunk a mûvészek régi vágyával, hogy mûveiket a modern mûvészet részének, múzeumi mûtárgynak tekintsék, és a körülményeknek ez a kivételesen kedvezõ együttállása az anyagi szempontokat félresöpörte. Az ismert Tisztelt Mester”-akció során múzeumunknak ajándékozott több száz mû – festmény, szobor, grafika – a magja gyûjteményünknek: köréje épült a következõ évtizedekben az a mûegyüttes, amelynek egy-egy szeletét idõszakos kiállításokon mutattuk be itthon és külföldön, s amelynek válogatott darabjai mostanáig az j Magyar Képtár termeit megtöltötték. A hatvanas évek közepétõl a gyûjtemény gyarapítása és a múzeum kiállításai szorosan összekapcsolódtak: a mûvek, amelyeket a kiállításokról – vásárlás vagy ajándék formájában szereztünk természetesen elsõsorban önértékük, mûvészettörténeti jelentõségük folytán kaptak helyet a kollekcióban, ugyanakkor dokumentálják is kiállítás-rendezõi tevékenységünket. Gyûjtemény és kiállítás egyaránt és együtt mutatja, hogyan látta és kívánta láttatni a Szent István Király Múzeum a 20. század második felének magyar mûvészetét. A gyûjtemény jelenleg mintegy 5000 darabból áll, a festmények, grafikák és kisplasztikák mellett itt kell megemlítenem a mintegy 1200 tételt számláló mûvészkönyv- kollekciót, mely – ellentétben a képzõmûvészeti anyaggal – nemzetközi. Tisztában vagyunk vele, hogy anyagunk karakterét nemcsak az határozta meg, amit gyûjtöttünk, hanem az is, amit nem: a fotó (véletlenül hozzánk került mûveket leszámítva), a videó, a komputergrafika, a CD például hiányzik a székesfehérvári múzeum képzõmûvészeti raktáraiból; hiányuk tudatos hiány, nem véletlen, nem szakmai figyelmetlenség mûve, hanem annak bevallása, hogy mûvészetfelfogásunk és így gyûjteményünk is alapvetõen a klasszikus 20. századhoz, egy 1989-ben alámerülõ és elsüllyedõ világhoz, kultúrához kötõdik. Azt szoktunk mondani, a Szent István Király Múzeum képzõmûvészeti gyûjteményérõl, hogy ideiglenes – állandó”: mûtárgy-együttese természetesen állandó, de csak ideiglenesen – mindenkor a körülményektõl függõen – látható, itt-ott. Végleges otthona, saját hajléka, az alkotásokat elõzékenyen és érzékenyen befogadó, legérdekesebb tulajdonságait kiemelõ, a bennük megtestesülõ mûvészeti folyamatoknak teret adó végleges helye nincsen. 1988-ban, amikor a múzeum központi épületének (Fõ utca) rekonstrukciója ezt már megengedte, az elsõ emelet négy termében a 20. század négy fontos mesterének múzeumunkban található mûveit mutattuk be (Vajda Lajos, Kondor Béla, Bokros Birman Dezsõ, Ország Lili). Néhány évvel késõbb, az egész elsõ emeleti teremsor frissen helyreállítva és kimeszelve, de egyelõre még üresen illatozott, várva a múzeum új régészeti kiállítását. gy gondoltuk, hogy amíg régész kollégáink a forgatókönyv és a tárgyválogatás gondjaitól felhõs arccal, az íróasztalok mellett és a raktárak homályában kutakodnak, amíg a kivitelezõ mesteremberek és gépek munkazaja még nem veszi át a terepet, a kiállítás megnyitásáig – tehát ideiglenesen – kiszabadíthatnánk raktári fogságából” képzõmûvészeti gyûjteményünknek legalább egy részét, és elrendezhetnénk a barátságos boltívek alatt. Kicsit csodálkozva tapasztalhattuk, hogy a láthatatlanság legalább olyan jó propaganda, mint a publicitás: a csak ritkán, ún. újszerzeményi bemutatókon ideig-óráig látható, csupán a szóbeszédben élõ gyûjtemény megjelenésének híre vonzotta a mûvészettörténész szakmát és az érdeklõdõ látogatókat egyaránt. A múzeum mûvészettörténészeinek persze nem kevés kompromisszummal kellett szembenézniük munkájuk során, hiszen válogatásuknak a hely adottságaihoz kellett alkalmazkodnia, és hát fejük fölött lebegett az ideiglenesség szomorkás felhõje is. Mégis, mondhatjuk, hogy az eredmény nem állt távol attól, amit – naív ideálokat követõ és állandóságról, véglegességrõl ábrándozó – szakmai elképzeléseikben megfogalmaztak; áttekintésük azt dokumentálta, milyennek látta a székesfehérvári múzeum az 1950-1990 közötti magyar mûvészetet. A látvány egyszerre volt méltóságteljes és vidám, komoly és szórakoztató, és áthatotta valami személyesség titkolhatatlan füstje is. A nézõ nem egy mûvészettörténeti kézikönyv hivatalos” illusztrációjával, hanem az adott korszak bevallottan elfogult szeretettel megrajzolt portréjával, a mûvészettörténet és a személyes szakmai meggyõzõdés által egyaránt jelentõsnek ítélt mûvekkel találkozhatott. Nem a puszta kronológia, hanem éppen a kettõsség szelleme fûzte, láncolta egymáshoz az egyes alkotásokat. Az akkori kiállításról fennmaradt fényképek valamennyire érzékeltetik ezt, mint ahogyan az újabb, ideiglenes helyén átrendezett anyag szûkösebb körülmények – kisebb szobácskák, kevesebb tér, rosszabb világítás – is megõrizte ezt a különös atmoszférát. Gyaníthatjuk, hogy a gyûjtemény bemutatásának lehetõségei még további színes fordulatokkal gazdagodnak a jövõben, és a kérdés: ideiglenes? állandó? még sokáig aktuális marad. Így a lelátóról” – tehát némi távolságból – jól észrevehetõ, hogy mind a kiállítások, mind a velük párhuzamosan gyarapodó gyûjtemény karakterét végsõ soron a modern és kortárs mûvészetnek azok a jelenségei és folyamatai határozzák meg, amelyek a régi” világhoz, a 20. század klasszikus értelemben vett mûvészetfogalmába tartoznak; kép, szobor, grafika. A múzeum tevékenységének, érdeklõdésének, tudatos feladatvállalásának középpontjában évtizedekig a század második felének magyar mûvészete állott, annak változásait, folyamatait igyekezett nyomon követni és rögzíteni. A vállalt feladat megfelelt a múzeum adottságainak, körülményeinek és képességének, ebbõl a szempontból mondhatjuk, hogy a munka el van végezve. Ugyanakkor a Szent István Király Múzeumot is utolérte az idõ, nem csukhatta be szemét a kultúraváltás új jelenségei, a tradicionális képzõmûvészetet gyorsan átformáló új gondolkozás és formavilág elõtt. Ha a kilencvenes évek elejétõl a kiállításainkban nemegyszer tanújelét adtuk kíváncsiságunknak, érdeklõdésünknek és nyitottságunknak egy még ismeretlen korszak mûvészetének alkotásai iránt (pl. Herskó Judit, Várnai Gyula, Szûcs Attila stb. kiállításai), azért tudnunk kellett, hogy az új világ már nem lesz a mi otthonunk, kutatása, bemutatása, dokumentálása majd az utánunk jövõkre vár. Új zászlók, új szelek” – ahogy Vetõ Méhes 1986-os mûvének címe mondja.
| ||||
A dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézet nagy bulival nyílt meg 1997. novemberében, az ilyenkor szokásos megnyitóbeszédek komolysága percek alatt szétfoszlott a vidám, zenés hangzavarban, szétporzott a táncolók lába alatt. Már ez az este is jól mutatta, hogy valami újfajta intézmény jött létre, nem tradicionális múzeum. A következõ évek csak igazolták ezt. A helyszín ugyancsak nem ígérkezett könnyûnek. Egy ötven évvel ezelõtt mesterségesen létrehozott város, amelynek társadalma, szerkezete, architektúrája, élete, levegõje máig õrzi az 1950-es éveket, elvileg nem éppen ideális közege, elõzékeny, érzékeny befogadója szokatlan, új eszméknek, Dunaújváros archaikus atmoszférájában azonban ott úszik valami fanyar füst; nem a Vasmû kéményeibõl elõgomolygó sötét felleg, hanem inkább a lokálpatrióta öntudat és a mindennek ellenére” bizonyítani akaró cselekvésvágy különös elegye, párája, amely gyakorlatban nem csupán segítette egy mûvészeti intézmény gondolatát, de megvalósulásáig, sõt azon túl, ma is büszke védõernyõként óvja és becsüli. Nem térhetünk ki ezúttal a Kortárs Mûvészeti Intézet létrejöttének fordulatos történetére, de azt látnunk kell – a lelátóról különös élességgel látjuk is – hogy általa az új idõk, az új kultúra iránt elkötelezett, érzékeny és rugalmas, mozgékony intézmény született meg, mely nemcsak megnyitotta kapuit a friss jelenségek elõtt – ezt olykor mások (Ludwig Múzeum, Mûcsarnok, a fehérvári múzeum stb.) is megteszik – de egyenesen ezeknek a befogadására, dokumentálására és animálására rendeltetett. Legfontosabb, csaknem kizárólagos feladata a jelen idõ, a szó szoros értelmében vett kortársmûvészet áramlatának követése, eredményeinek megõrzése. Tevékenysége egyedül talán a C3-éval vethetõ össze néhány ponton, például a jelenségek értelmezésének, az összefüggések felfedezésének elméleti tevékenységében, de míg a C3 elsõsorban teoretikus, dokumentációs és szervezõmunkát végez, a dunaújvárosiak mûvekkel, konkrét alkotásokkal foglalkoznak, kiállításokon, gyûjteményükben írják” a kortárs mûvészet történetét.
| ||||
Az Intézet karakterét kezdettõl fogva két fontos tényezõ határozta meg: az egyik tevékenységük nemzetközisége, a másik az új mûtárgy-fogalom érvényesítése. Hosszú idõ után a hatvanas évek végének neoavantgárd generációja kísérelte meg visszakötözni a hazai mûvészet szálait az egyetemes áramlatokhoz. Ehhez akkor elszántság és erkölcsi bátorság kellett. Másfél évtizeddel késõbb a fiatalok már magától értetõdõ természetességgel mozogtak a nemzetközi mezõnyben, számukra a magyar és egyetemes mûvészet viszonyának ellentmondásai egyszerûen nem léteztek többé. 1989 után pedig annyira megváltozott a világ, hogy e problémakör csupán egy gyorsan alámerülõ múlt archaikus emlékeként bukkant a felszínre olykor. Az Intézet az elsõ pillanattól kezdve részese volt a hasonló területen dolgozó intézmények nemzetközi hálózatának; sokszálú kapcsolatai – elsõ kurátorainak (Páldi Lívia, Szoboszlai János) személyes vonzalmai és ismeretei révén – angol és holland területen szövõdtek szorosra elõször, majd gyorsan bõvültek és az idõk folyamán szinte az egész világot behálózták Európától Amerikán keresztül Japánig. Kiállításaik, rendezvényeik híven tükrözik e tényt. Egész tevékenységükre nézve – és a jelenre, a jövõre nézve is – döntõ azonban, hogy újfajta mûvek jelentek meg az Intézet falai között. Mûködésük elsõ percétõl fontos szerepet kapott a fotó, a komputergrafika, a video, de következményeikben rajtuk messze túlmutatnak azok a CD-romon megjelenõ alkotások, amelyek az idõk – pl. a kiállítás adott idõtartama – folyamán módosulnak, alakulnak, változnak, a mûvész ugyanis maga változtatja, módosítja a kompozíciót, új meg új variációkat hozva létre. Ezeket sem tekinti azonban véglegesnek, hiszen a létrejött új változat új kérdéseket vethet fel, amelyek új válaszokat indukálnak – a folyamat (elvben) végtelennek tekinthetõ, végét a mûvész határozza meg azzal, hogy az átalakítást” nem folytatja tovább. Ennek a lépésnek következményei (ma még) beláthatatlanok, azt azonban már elsõ pillanatban felmérhetjük, hogy a mûtárgy fogalma gyökeresen megváltozott. A klasszikus értelemben vett mûtárgy (festmény, grafika, szobor) állandó; az, amit alkotója létrehozott. Az idõk folyamán természetesen változik fizikailag – e változások követése, kimutatása, az eredeti állapot lehetõ legteljesebb visszaállítása a restaurálás központi problémája. És változik a mû az idõk folyamán szellemi értelemben is – minden korszak a maga szempontjainak, látásmódjának, céljának megfelelõen értelmezheti azt. Ennek a szellemi változásnak a nyomon követése, illetve a mûvész eredendõ ideáinak, a mû eredeti szellemi állapotának feltárása a mûvészettörténet illetékességi körébe tartozik. Nemegyszer megtörténik az is – a modern mûvészet történetébõl erre számos példát ismerünk – hogy maga az alkotó változtatja meg mûvét úgy, hogy egy bizonyos idõ elteltével hozzátesz, elvesz belõle, egyes részeit átalakítja – ezek a változások azonban esetlegesek és nem érintik alapvetõen a mûtárgy tradicionális fogalmát. A CD-rom-mûvek említett esetében azonban másról van szó: olyan néma földrengés” ez, amely alapjaiban rendezi át mássá a mûrõl való hagyományos elképzelésünket. Még nem tudhatjuk természetesen, hogyan alakul majd a jövõben és mennyit változik ez az új mûtárgy-fogalom és persze, maguk az újfajta mûtárgyak, de az máris világos, hogy befogadásukhoz, megõrzésükhöz és az új mûvészet egészébe való beillesztésükhöz nem a klasszikus értelemben vett múzeumra van szükség, hanem valami gyökeresen másfajta intézményre. Olyanra, amelynek szellemi, fizikai adottságai, technikai körülményei, mûködési elvei és mechanizmusai megfelelnek az újfajta mûtárgy követelményeinek, s amely egyúttal szellemi nyitottságával, felkészültségével és rugalmasságával képes választ adni a mûvek által provokált kérdésekre. A nyitottság, és rugalmasság egyúttal a változásra való képességet is jelenti az új intézmény (még ha múzeumnak nevezik is) nyitott a jövõ elõtt, rugalmasan követi a mûvészet változásait és maga is együtt változik velük. Az utóbbi évtizedben világszerte létrejöttek és mûködnek ilyenek (PS.l., New York; Magasin, Grenoble; Palac Ujazdowski, Varsó stb.), a London Tate Gallery kettéválása és új részlegének (Tate Modern) mûködése meggyõzõen bizonyítja ennek az új igénynek erejét.
| ||||
Magyarországon, ahol az intézményi struktúra archaikus, ahol a múzeum még ma is a 19. századi elképzelések szerinti múzsák csarnoka”, csupán néhány, az utóbbi évtizedben létrejött kisebb intézmény, mint például a Soros Dokumentációs Központból alakult C3 (Center for Culture and Communication) vagy a MEO – Kortárs Mûvészeti Gyûjtemény. E ritka sorba tartozik a dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézet. Noha kiállításaik egy kis részében a hagyományoknak megfelelõ mûfajok – festmény, szobor, grafika, stb. – szerepelnek, többségük az újfajta mûtárgyak létével és a létezés konzekvenciáival szembesíti a nézõt. Ami az Intézet gyûjteményét illeti, annak karakterét – nagyon szerencsés módon – maguk az intézet mûvészettörténészei határozhatták meg. Mind induló nincstelen”-eket, nem kötötte õket semmiféle örökség”, kötelezettség; szabadságukat ugyanakkor nem tette korlátlanná a tény, hogy éppen Dunaújvárosban, e társadalmi-kultúrpolitikai szempontból veszélyes” terepen kezdték meg mûködésüket, programjukat nyilván ezért is fogalmazták meg olyan határozottan, az avantgárd elõharcosok mindent elsöprõ tudatosságával és hitével. A gyûjtemény fejlesztésének célja egy olyan válogatás létrehozása 2-3 éven belül, ami a 90-es évek végtelenül heterogén mûvészetérõl képes beszélni. gy az általunk fontosnak és meghatározónak ítélt csomópontokat, reflexiókat és gondolkodásmódokat szeretnénk együtt látni a kollekcióban” – írta 1997-ben Páldi Lívia. Egyszersmind megjelölte a gyûjtemény – tágabb értelemben az Intézet – tevékenységének fõ irányát is. A mûvek a gyûjteménybe kerüléssel egy sajátos metamorfózison mennek keresztül... a mûterembõl kikerült mû identitásvesztését a kiválasztódás, egy speciális kontextusba kerülés váltja fel. Ahhoz, hogy ez mûködjék, ez a speciális kontextus – a gyûjtemény – létrejöjjön, elengedhetetlenül szükséges a szelekció, az olyan tárgycsoportok együttes megjelenése, amelyek esetenként szinte észrevétlenül – kommunikálnak egymással. Ezeknek a hálózatoknak a feltérképezése, láthatóvá tétele az a feladat, amire a gyûjtéssel vállalkozunk. Az Intézet a gyûjtemény fejlesztését a kortárs kultúrával kapcsolatos kutatás szerves eszközévé és ugyanakkor tárgyává kívánja tenni.” A szöveg világosan fogalmaz, önmagáért beszél, a megfogalmazása óta eltelt idõben, ha nem is mindig egyforma intenzitással, az Intézet tevékenysége igazolta is. Egy szót mégis kiemelnék itt, és ez a KULTRA, mely nyilván nem véletlenül szerepel itt. Azt jelzi – és ez az Intézet tevékenységében nagyon érzékelhetõ is – hogy a képzõmûvészetet nem önmagában, hanem más területekkel (építészet, film, irodalom, zene stb.) való kapcsolataiban, összefüggéseiben és párhuzamaiban látják, egy bonyolult kulturális egész részeként fogják fel és értelmezik. Különösen jól mutatják ezt az Aritmia-sorozat rendezvényei – kedvenceim –, melyekben hagyományosabb kiállítások, multimédiashowk, zenés-táncos partik, bohókás disc-jockey-vezette koncertek, zenélõ képzõmûvészek váltják egymást és fiatalosan szemtelen mutatványok egyszerre komoly és cirkuszian vidám, szórakoztató és elgondolkodtató egyvelege színesen, bódítóan és meggyõzõen ébreszti rá a szakembert és a közönséget a mûvészetek közösségére és testvériségére. Mint öreg bakfis, szégyenszemre néha haloványan azt suttogom magamnak, ilyenfajta rendezvények kitalálására még mi is képesek volnánk (hogy meg tudnánk-e valósítani, abban már nem vagyok biztos), ha azonban a dunaújvárosi Intézet épületére gondolok, elfog a sárga irigység. Belátom, nem valami szép dolog ez, dehát négy évtizedes munkánk során soha nem voltunk abban a helyzetben, hogy képzõmû vészeti gyûjteményünket egy konkrét, valóban neki szánt helyre képzelhessük el. Egyetlen egyszer, 1991-ben – Nagy Bálint építész barátunk ösztönzésére – merült fel az az ötlet, hogy a múzeum düledezõ régi (ma: Országzászló téri) épületét úgykellene rekonstruálni, hogy ott kaphasson helyet a kollekció, a raktárak, megmarad jon a szép II. emeleti kiállítóterem, sõt a padlás beépítésével újabb kiállításokra alkalmas tér is nyílhasson. Az N&n építész iroda ingyen, puszta lelkesedésbõl és barátságból elkészítette a szükséges statikai vizsgálatokat, majd a terveket is – pénz és fensõbb akarat” híján azonban mindebbõl csupán fénymásolt tervek és leírások elegáns albuma maradt fent; valóság helyett álmok. Irigységünk tehát érthetõ, sikerült viszont elfojtanunk, így valahányszor belépünk a Vasmû úti épületbe, elégedetten látjuk, hogy a ház a belekerülõ mûveknek igazi otthona. Nem múzeum, nem állandó kiállítás, hiszen intézetrõl és idõszakos kiállításairól van szó, éppen ezekre a feladatokra szabottan készült, ezeket könnyedén, sokat tudóan és elõzékenyen fogadja be, készen arra is, hogy a múló idõ új és új követelményeinek megfeleljen. Nem beszélnék most magáról az architektúráról, de már az a tény is méltánylan dó, hogy Magyarországon, ahol a II. világháború óta a Szombathelyi Képtár kivételével nem emeltek múzeumi, vagy kiállítási célú épületet, nem kis erõfeszítés és el szántság árán létrejött ez a rugalmas téregyüttes, amely a jelen és a jövõ mûvészetének otthonalehet. Az intézmény munkatársai persze panaszkodnak olykor, kicsinyelik a rendelkezésükre álló helyet. Bizonyára ebben is van igazság, de azt azért néhány látogatás után is érzékelhetjük, hogy karaktere és adottsága, egész atmoszférája mennyire megfelel az adott feladatoknak. Példaszerû ebbõl a szempont ból a kiállítóterek és a raktárak helymennyiségének aránya, mely éppen fordítottja a tradicionális múzeumokénak, és ez éppen így van rendjén. Egyrészt, mert nem múzeumról van szó, másrészt meg – ha van is gyûjteménye – az intézet olyan újfajta mûveket gyûjt, melyeknek helyigénye az elõzõ korszak alkotásaiénál jóval kisebb. Ha egy hozzám hasonló õsz muzeológus végig járja a dunaújvárosi kiállításokat, lemerész kedik az alsó termek be, leül egy kávéra a földszinti büfé ben, ahol az utcáról beszûrõdõ zaj oly nyája san kíséri a benti fiatal látogatók gyors gesztusait, komoly és vidám beszélgetését, átböngészve a falon fityegõ plakátokat és az asztalokra helyezett szórólapokat, megnyugodva szedegeti össze holmiját. A stafétabotot is csak egy pillanatig szorongat ja még, hogy aztán – nagyvonalúsággal palástolva izgalmát, egy fiatal kolléga kezébe csúsztatva, ezt suttogja: Itt a vége, fuss el véle!” |
||||
|
|
||||
|
3 Kovács Péter: Egy vidéki múzeum a kultúrpolitika peremén, Mozgó Világ, 1993. 3. sz. 43-49. I. |
