|
Tarján Hédi |
|
B e v e z e t é s A távcsõ fordított használata. Mintha én lennék a színpad, és magamat nézném a megformálatlan, elmosódott jelenbõl vissza – az emlékezéstõl kicsiszolt éles, pontos, folyamatosan hátráló múltba. Ma kenem fel a festéket a vászonra, de karomban az ötven év elõtti mozdulat felfedezõ izgalma – páni félelme, a történés egész csokra, akkortól a jelen pillanatig. Gyerekkoromban azt hittem, hogy csak én rajzolok és festek. Annyira önmagamba gubózva próbáltam kitalálni, hogyan kéne húzni a ceruzát vagy ecsetet ahhoz, hogy az jelenjen meg a papíron, amit elképzeltem. És pont ez volt az érdekes, hogy egyeduralkodói minõségemben dönthettem mindenrõl. Szín és arány ura lettem. Késõbb az olvasmányok, a mûvészeti albumok és múzeumok meggyõztek az ellenkezõjérõl – és a csodálat kérdése így hangzott: hol lehet ezt tanulni? Egy Sisi nevû lánytól, az iskolában (aki különben is tudott ivó zsiráfot rajzolni) hallottam elõször a Mûv. Gimn. nevét. Azonban, hogy oda eljussak, még át kellett élnem a II. világháborút és a személyes veszteség gyászát. Megint magamba zárkózva érkeztem 1946. szeptember elsején a Szépmûves Liceumnak nevezett, Török Pál utcai Mûvészeti Gimnáziumba. Z s u z s i , a z e l s õ t a l á l k o z á s Zsuzsi létezésérõl még apámtól, Tarján Gidától hallottam, aki együtt dolgozott Zsuzsi apukájával, Szenes Lajossal a háború elõtti Népszavánál. Ugyanez okból Zsuzsi is tudott rólam. 1946. szeptember elsején, a Szépmûves Lyceumban láttuk egymást elõször. Te vagy a Tarján Hédi ? Gyere, ülj mellém”, mondta. És ettõl kezdve lett helyem – az elsõ hely a háború után, amit magaménak éreztem. És hogy errõl a találkozásról képi fogalmat adjak, szükséges leírni külsõ megjelenési formánkat is. Mindhárman 14-15 évesek voltunk. Pofi vörösesbarna szövetkosztümben, miként egy cselló, én: alacsony, sovány és indulatosan kócos – Zsuzsi gyönyörû, magas és kedves, anyukája által varrt szerecsenfejes, világossárga ruhában. Rajtam egy félig levágott, felnõttre szabott bõrkabát volt, nyikorgó talpú facipõvel. Barátságunk, amely akkor keletkezett, nem volt szimmetrikus. Zsuzsi és Pofi szerettek egymással versenyezni és a mércét egyre magasabbra állítani. Én rendszerint képzelõdéssel voltam elfoglalva, és csak nehezen sikerült a valóságnak az éppen aktuális pontján landolnom, mindenféle hebegések közepette. Ezért lettem Hédike”, ahol a kicsinyítõ képzõ azt jelentette, hogy nem egészen Hédi. A félig viccelõ, félig komoly kettõ egy ellen a közös norma kialakításáért folyt, és sava borsa maradt kapcsolatunknak. Ez az évõdés a hármasság dinamikájához tartozott. Pofikával, náluk, otthon, a fürdõkádra helyezett deszkán ülve végnélküli beszélgetéseket folytattunk, miközben anyukája a kifogyhatatlan zsíroskenyereket hozta, teával. Zsuzsival a Nagykörút-Déli-Pályaudvar útszakaszt jártuk meg többször is egy este, egymást oda-vissza kísérve, olyan rettentõ kérdésekkel gyötrõdve, hogy hogyan leszünk mi nõk és mûvészek egyszerre, és ez egyáltalán lehetséges- e. Ha mai füllel visszahallgatózom, a mûvészet szellemének susogását hallom: fessetek, okosodjatok, mûvelõdjetek, a világ szeretni fog benneteket ezért (nem is beszélve a fi úkról)”. U t o l s ó t e l e f o n Z s u z s i v a l , 2 0 0 1 Az oxigénmaszktól nem tudott beszélni, de szeretett volna. Talán azt akarta mondani, hogy nem tudok lélegezni, de nem baj, mert hiszen élek és hallom a hangodat”. Én pedig kértem, hogy tegye vissza a maszkot, és elmeséltem, hogy festek hármunkról egy nagy képet, és õ ül középen, sugárzóan – nem azért, mert olyan szépre festettem, hanem mert így jelent meg a festékanyagból.
| ||||
M û v é s z e t i é s e g z i s z t e n c i á l i s o t t h o n A Mûv. Gimn., mint maga a korszak: a már nem” és a még nem” között virágzott. Festõ és szobrász tanárok érkeztek (a mûhelyfõnökök helyett), szabadságra és önmagunkra való hagyatkozásra biztattak, de ugyanakkor a szakma eszközeire is tanítottak. Ilyen lélegzetelállítóan fontos volt, hogy saját magam tökéletes tükreit itt találtam meg SOLTI GIZELLA és SZENES ZSUZSA személyében. Boldogan ültünk késõ estig a kiürült tantermekben. Festettünk és rajzoltuk egymást és játékból – halálos komolysággal – együtt festettünk (egy képet hárman), megpróbáltuk a másik teljes szabadságát váratlan lehetõségként beépíteni. Ezek a rajzok és képek a mi barátságunk lenyomatai. Mai szemmel nézve vannak közöttük olyanok is, melyek számomra önálló mûvészeti értekkel bírnak (Solti G.: Emlékezés, Szenes Zs.: Hédike, Tarján H.: Együtt, Közös festés: Háború után). Mindegyik alapmû. Kifejezõdik benne Solti érzelmi világának szinte misztikus ereje, Szenes gondolkodásának, egyedi humorának, a vonalhoz, rajzi megjelenítéshez való viszonya (lásd: Párizsi rajzok, A házunk alaprajza, A szülõk fényképmontázs, stb.). Az ekkor született Együtt címû képem – jósoló kép: ide tértem vissza 1991-ben, amikor zárójelbe tettem addigi mûvészeti tevékenységemet és festõként kezdtem festeni. A Háború után címû közös festésünk pedig elért egy teljességet – talán a szó szoros értelmében testünkben érzett közös szenvedés volt a kép alkotója. Ezekbõl a korai mûvekbõl lett késõbb az útmutató Aladdin lámpája”. Emlékeztünk mindenhova magunkkal vinni, tükrébe belenézni, megdörzsölni, és máris megjelent a hatalmas, mindentudó szellem, hogy formát adjon kívánságainknak. É s a z ó t a ? 1969-ben Európába utaztam – Párizsban és Londonban éltem hosszabb ideig. A Temzével szemben egy magas kõfalnak támaszkodva határoztam el, hogy nem megyek vissza. 1970-ben Jeruzsálemben telepedtem le. 1984-ben jártam elõször Olaszországban, ahol az egy négyzetméterre esõ festészet a legsûrûbb a világon. A falakon a mai napig él a freskók lelke, sokszor minden festék-pigment nélkül. Azt hiszem, itt fordultam vissza saját múltam felé. A barátaimmal együtt festett és mindenüvé magammal vitt képeket választottam megújult festészetem alapjául. 1991-ben mesterkurzus Anatolij Basin szentpétervári festõmûvésszel. 1996-tól hol közösen Basinnal, hol egyedül vezettem a kurzusokat. (A mûterem az - és az jváros határán, egy régi kõházban van). A kurzusok résztvevõibõl kialakult egy csoport Jeruzsálemi vegyes néven. 2003. április 24-én nyílt az elsõ, teljes létszámú kiállításunk. * gy érzem, most érkezem oda, ahova ötéves koromban elindultam. A Török Pál utcai évek kötnek össze önmagammal. Amig Solti Gizella és Szenes Zsuzsa egyenletesen haladtak elõre mûvészi kiteljesedésük felé, addig én a seholsemlevés”-bõl merített energiával, mindig elkésve, még ma is valami felé tartok. |
||||
|
Jeruzsálem, 2003. május 5. |
||||
|
|
