Sebõk Zoltán
A kultúra mint fertõzés




A fi lozófus DANIEL C. DENNETT nagyszabású víziója szerint Földünkön kevesebb mint százezer évvel ezelõtt félelmetes paraziták inváziója kezdõdött, ami döntõnek bizonyult a mai állapotokat illetõen. Ezen új hódítók, ahogy Dennett fogalmaz, tudat és szándék nélküli vendéglátóikat valami teljesen újjá, szellemes szállásadókká formálták, akik a modern fegyverzetû megszállóiknak köszönhetõen el tudták képzelni a mindaddig elképzelhetetlent, s úgy szökelltek át a tervezési téren, mint még soha senki”. Kik vagy mik ezek a támadók? Az új parazita megszállókat Dennett mémeknek nevezi, azt a gyökeresen új egyedet pedig, amely akkor jön létre, amikor a mémek egy bizonyos fajta állatot jól megfertõznek, embernek hívja. Nézzük, mirõl is van szó. Természetesen RICHARD DAWKINS angol neo-darwinista úgynevezett második replikátorairól”, amelyek elnevezését saját bevallása szerint a görögös hangzású miméma szóból vonta el. Külön megörült annak, hogy ebben a formájában mennyire hasonlít a gén szóra, emlékeztet a memória szóra, és rokon a francia m’eme (ugyanaz) szóval. Az önzõ gén címû 1976-ban megjelent könyvében ezt írja: A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének azáltal terjednek el a génállományban, hogy spermiumok vagy peték révén testbõl testbe költöznek, a mémek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, amelyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti cikkeiben és elõadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve szaporodik.” Fõleg ezt a részt szokás idézni Dawkinstól, de kövessük tovább az okfejtését: Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor szó szerint élõsködsz az agyamon, mert a mém terjesztésének eszközévé teszed, pontosan úgy, ahogy a vírus élõsködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán.”

Vajon azt jelenti ez, hogy gondolataink, szokásaink, mániáink, játékaink mind-mind egyfajta kulturális vírusfertõzés eredményei lennének? Bizonyos értelemben igen. A mémeket olyan információs mintákként szokás meghatározni, amelyek replikáció, azaz másolódás útján adódnak át. Miként a biológiai vírus túlélését csak valamely gazdasejt biztosíthatja, amelyet képes rávenni önmaga lemásoltatására, a mémek is ilyesfajta trükknek köszönhetik az életüket”, pontosabban a túlélésüket. A gondolat például önmagában ugyanúgy életképtelen (az önálló anyagcsere abszurd lehetõségérõl nem is szólva), mint a vírus. Ez a helyzet áll fenn mindaddig, amíg nem kommunikálódik, illetve a memetika nyelvén szólva: amíg be nem hatol valamely gazdaszervezetbe (agyba), ott meg nem ragad (be nem vésõdik az emlékezetbe) és szállásadóját (az embert) arra nem készteti, hogy elkészítse replikációját (tovább adja embertársainknak).

1975-ben publikált dolgozatában F. T. CLOAK amerikai antropológus kifejtette, hogy a kultúrát apró, egymástól független cseppecskék alakjában gyûjtjük magunkba, melyeket azután kulturális korpuszkuláknak” illetve kulturális utasításoknak” nevezett. A kulturális utasításokat olyan élõsködõkhöz hasonlította, amelyek ellenõrzésük alatt tartják a gazdaszervezet bizonyos viselkedésformáit, ahogyan például az influenzavírusok tüsszögésre késztetnek bennünket, hogy saját terjedésüket biztosítsák. A következõ eredményre jut: Röviden szólva a ’mi’ kulturális utasításaink nem nekünk, a szervezetünknek dolgoznak; mi dolgozunk nekik”. Cloak eszmefuttatásában, amelyet Dawkins is ismert az Önzõ Gén írása közben, már benne van a memetikai megközelítés lényege: a mémek nem minket szolgálnak, hanem – miként az önzõ” gének is – csak saját lemásolódásukkal törõdnek. Tudatunk, kultúránk csupán tenyészhely a számukra, amely evolúciójuk színtere és eredménye is egyben. Evolúciójuké, de csupán abban a semleges, minden elõzetes tervtõl, céltól és iránytól mentes értelemben, ahogy ez a szó a neo-darwinizmusban használatos. Miként egy faj génállománya az egyes gének együttmûködõ szövetsége, a kultúra és a hagyomány sem más, mint a mémek kooperatív együttese: egy-egy mémplex. Ezek a mémplexek azután idõrõl idõre változnak, felhalmoznak és elveszítenek tulajdonságokat, korábbi korokból származó tulajdonságokat pedig megtartanak.

A mém-elmélet Dawkins számára csupán szemléletes példa, pedagógiai segédeszköz volt ahhoz, hogy megmutassa: a gén csupán speciális eset, és az egyetemes darwinizmusban vállalt szerepét eljátszhatja minden olyan létezõ, amely megfelel a replikátor meghatározásának. Az önzõ gén címû könyvének végén kifejti, hogy minden élet replikálódó egységek eltérõ túlélése révén fejlõdik ki. Elképzelhetõk mások is. Ha vannak, akkor – feltéve, hogy más feltételek is teljesülnek – szinte elkerülhetetlenül egy evolúciós folyamat alapjává válnak”. Ezt a feladatot szánta Dawkins a mémeknek, hangsúlyozva, hogy a gének és a mémek evolúciója analóg ugyan, de mindkettõ önálló utat jár.

A különbségeket hosszasan lehetne sorolni. A legfontosabb talán az, hogy a memetikai átadás nagyságrendekkel gyorsabb, mint a genetikai, s nem csak függõlegesen, nemzedékrõl nemzedékre, hanem – miként a vírusfertõzés járvány idején – vízszintesen is végbemegy: mémjeink egy részét szüleinktõl kapjuk, de még számosabbak azok, amelyeket a környezetünkbõl, társainktól, tanárainktól, a médiából szedünk fel. A másik rendkívül lényeges különbség az, hogy a memetikai evolúció, ellentétben a genetikaival, lamarckista. Ez azt jelenti, hogy míg a szerzett tulajdonságok genetikailag nem adhatók át a következõ nemzedéknek, memetikailag ez játszi könnyedséggel zajlik nap mint nap. A body-builder labdányivá duzzaszthatja az izmait, ám ennek genetikailag semmiféle hatása nem lesz gyermeke izmosságára nézve, ugyanúgy, ahogy a tudós August Weisman is hiába vágta le nemzedékeken át kísérleti egerei farkát, ez semmilyen érdemleges hatást nem fejtett ki az utódok farkának hosszára. De ha a szakácsnõ megsúgja a lányának, hogy miként kell finom borsólevest fõzni, vagy ha filozófus az arisztotelészi logikával szórakoztatja családját, azt lehet mondani, hogy mindketten szerzett tulajdonságukat (a tudásukat) memetikai úton adták át az utódoknak. További lényeges különbség, hogy míg a gének fehérjeszintézist szabályzó programok, aminek eredményeit minden szakaszban befolyásolják a rendelkezésre álló anyagok és a környezeti feltételek, a mémek elménket, azon keresztül pedig viselkedésünket befolyásolják. S míg a gének hihetetlenül pontosan másolódnak, a mémekrõl ez nem mondható el, ami egyebek mellett azzal magyarázható, hogy memóriánk eléggé megbízhatatlan masinéria. De akárhány különbséget sorakoztatunk is fel, a lényeg bizonyára az, amit SUSAN BLACKMORE állít: A mémek teljesen megfelelnek a replikátor szerepének, mert mind a három szükséges feltételnek eleget tesznek: öröklõdés (a magatartás formái és részletei öröklõdnek), módosulás (hibákkal, díszítésekkel vagy más változatok alakjában másolódnak) és kiválogatódás (csak néhány magatartás másolódik sikeresen).”

A sikeresen másolódó mémekbõl áll majd össze az a valami, amit parlagi egyszerûséggel kultúrának, hagyománynak vagy például nyelvnek nevezünk, a többi pedig feledésbe merül. Azt a bútordarabot például, amelyre most idõnként csüggedten rákönyökölök, memetikai értelmezés szerint azért nevezzük asztalnak, mert ez volt az a mém, amely egy adott területen (a magyar nyelvterületen) a legsikeresebben replikálódott, vagy ha jobban tetszik, ez volt képes a legtöbb agyat megfertõzni, s önnön másolatainak elkészítésére bírni. S ki tudná megmondani, hány változat vérzett el ebben pokoli versengésben?

A lényeg azonban az, hogy a mémeknek ez a semleges értelemben vett evolúciója, (akárcsak a géneké), nem feltétlenül valami érdekében történik: egy kulturális jellegzetesség lehet, hogy csak azért alakult ki úgy, ahogy kialakult – szögezi le Dawkins –, mert önmagára nézve elõnyös”. Másként szólva, nincs szükségszerû kapcsolat egy mém replikatív ereje, a saját szempontjából értelmezett rátermettsége”, és a mi rátermettségünkhöz történõ hozzájárulása között, bármilyen mérce szerint is ítélnénk meg azt. Ez a géncentrizmus analógiájára bevezetett mémközpontú szemlélet lényege, amit Daniel C. Dennett, minden mémelmélet-kutató filozófiai mentora” (ahogy maga Dawkins titulálta õt), a következõképpen fogalmazott meg: A mémek elsõ szabálya – a génekhez hasonlóan – az, hogy a replikáció nem szükségképpen valaminek a javára történik: azok a replikátorok virágoznak, amelyek alkalmasak ... a replikálódásra – teljesen mindegy, milyen ok miatt”. A példákat megint csak sokáig lehetne sorolni, de szorítkozzunk a legtipikusabbakra. Az öngyilkosság, a cölibátus vagy a szüzességi fogadalom mémje annak ellenére életképes, hogy génjeink imperatívuszával a legkevésbé is törõdne. Vagy más szempontból itt van a közismert lánc- vagy hólabdalevél, aminek õsidõk óta számtalan változata kering a világban, anélkül, hogy bármiféle haszna vagy értelme lenne. Dawkins elmevírusként elemez egyet, de én inkább egyszerûbbet választanék attól a DAN SPERBERtõl, aki ugyancsak a járványtan fogalmaival igyekszik leírni a legtágabb értelemben vett kultúrát. me: Csinálj tíz példányt errõl a levélrõl, s küldd el tíz különbözõ embernek. Ezt a láncot Santiago de Compostellában kezdték. Ne szakítsd meg a láncot! Kovácsné tíz példányt küldött el ebbõl a levélbõl, amikor megkapta, s ugyanazon a héten nagy lottónyereménye volt. Kardos úr lemásolás nélkül kidobta a levelet, s másnap elvesztette az állását.” Mi értelme van az ilyen típusú levélnek? Semmi, hiszen nyilvánvaló hazugság az egész. Elvégre Kovácsné ebbõl a levélbõl semmiképpen sem küldhetett el nemhogy tíz, de egyetlen példányt sem, lévén, hogy a nagy nyereményhez, amirõl szó van benne, a levél szerint is csak az elküldés után jutott hozzá. S természetesen ugyanez érvényes Kardos úrra is. Akkor hát miért terjed mégis? A memetikai magyarázat szerint azért, mert a lehetõ legtisztábban testesíti meg a vírus szerkezetét. Ugyanarra szólít fel, amire a biológiai vírus a gazdasejt DNS-ét vagy a számítógépes vírus a gazdaprogramot: Másolj le!” Az ilyen típusú mondatokat nevezi DOUGLAS R. HOFSTADTER önreplikatívaknak vagy vírusosaknak, és változataik sokaságát elemezte a Metamágikus témák címû könyvében.

A lényeg az, hogy szinte lehetetlen meghúzni a határt a vírusos és a nem-vírusos megnyilatkozások között. A nyíltan önreplikatív mondatok, mint a fent idézett lánclevél vagy a közismert paradoxonok (Ez a mondat hamis”) még úgy-ahogy felismerhetõk, de vajon mi a helyzet az olyan, látszólag ízig-vérig leíró kijelentésekkel, mint amilyen a következõ: A bálnákat a kihalás veszélye fenyegeti”. Hofstadter szerint amikor az ember ilyet hall, valószínûleg felmerül benne kérdés, hogy miként is orvosolhatná az áldatlan helyzetet. Mivel egyes egyedül bizonyára sehogy, kénytelen lesz összefogni olyan emberekkel, akik hasonlóan gondolkodnak és éreznek, mint õ. Hogy szavuk eljuthasson a törvényhozókhoz, bizonyára érdekvédelmi szervezetet vagy pártot fognak alapítani, agitálnak, tüntetnek, megjelennek a médiában. S közben mi történik? Hofstadter értelmezése szerint az, hogy a kiindulópontul szolgáló mondat eléri minden mém alapvetõ célját: azt, hogy óriási mennyiségben replikálódjék, méghozzá – s ez a lényeg – attól függetlenül, hogy igaz vagy sem.

Annak számára akit nem gyõz meg a bálnák kihalására figyelmeztetõ mondat, Hofstadter másik példája a rejtetten önreplikatív mondatokra már ismerõsebben cseng: A burzsoázia elnyomja a proletariátust”. Implicit vírus ez is, anélkül képes gigantikus méretekben elterjedni, hogy megfelel-e a valóságnak vagy sem (Marx például bizonyítottan meghamisította az angol munkásság helyzetére vonatkozó adatokat), hatásmechanizmusáról pedig épp elég történelmi tapasztalattal rendelkezünk ahhoz, hogy itt ne kelljen részletezni. Sem ítélkezni.

A vírusos mondatok elkülönítése tehát hasonló nehézségekbe ütközik, mint a biológiai vírusok megkülönböztetése a jótékony” vagy hasznos” génektõl. Dawkins korábbi megfogalmazása szerint egy elefánt és egy vírus DNS-e egyaránt egy-egy Másolj le!” program, azzal a különbséggel, hogy az elsõ elképesztõen nagy kitérõt is magába foglal: Másolj le azzal, hogy elõször létrehozol egy elefántot!” Az oxfordi tudós úgy véli, ugyanez érvényes a mémekre is. Szivárványbontás címû könyvében a következõképpen fogalmaz: A csengõ-bongó tangók kizárólag parazita hatékonyságuk okán megmaradnak egyesek agyában, és másokat is megfertõznek. Ezek a spektrum ’vírus-végéhez’ állnak közel. A filozófia nagyszerû gondolatai, ragyogó matematikai felismerések, a csomózás és az edényformázás leleményes módszerei a darwini spektrum ’indokolt’ vagy ’elefánt’ végéhez közelebb álló mémállományában maradnak fenn.” De vajon miért maradt ki e felsorolásból a vallás? Kérdésünkre az Elmevírusok címû esszéjébõl kapjuk meg a választ. Tömören fogalmazva azért, mert Dawkins az empirikusan igazolhatatlan vallási hitet súlyos és veszélyes betegségnek tartja, s a tudományra bízza a nemes feladatot, hogy kigyógyítsa az emberiséget ebbõl a kórságból. De vajon van-e hozzá alapja, hogy ilyesmiket állítson? Az általa propagált mém-nézõpontból semmiképpen, hiszen az meghatározásánál fogva alkalmatlan az értékelésre. Ha pedig elhagyja ezt a perspektívát, arról mond le, ami a legvonzóbb, a legizgalmasabb ebben a diszciplínában. De ez még a kisebb probléma.

A vicc az, hogy az általa útjára indított memetika bármelyik pillanatban õ ellene is fordítható. Memetikai szempontból tudniillik a kérdés nem az, hogy igaza van Dawkinsnak vagy sem, jó a javaslata, vagy sem, hanem hogy vajon milyen mémek vagy mémplexek fertõzték meg az agyát oly módon, hogy azt állítsa, amit állít. Ami valláskritikáját illeti, kétségtelen, hogy nagyon fiatal mémekrõl van szó, melyek felvilágosodás nevû mémplex formájában váltak ismertté a tizenhetedik században, vagyis a Földünkön ismert mém-invázió százezer éves történetéhez képest alig néhány pillanattal ezelõtt.

A memetikai szemlélet jelentõségét a kognitív filozófiára nézve Daniel C. Dennett vonta le. A memetikában folyton felmerülõ kérdésre, hogy vajon védekezhetünk- e az elménket érõ szüntelen mém-invázió ellen, így válaszolt: nem foghatjuk úgy fel, hogy ’a mémek versus mi’, mivel a mémek korábbi megnyilvánulásai fõbb szerepet játszottak annak meghatározásában, hogy kik vagy mik vagyunk. A ’független’ elme idegen és veszélyes mémekkel szembeni, önmaga megvédéséért folytatott küzdelme mítosz.”

Másként fogalmazva, miként Freud pszoichoanalitikus elméletében, az ember ebben a modellben sem úr a háza táján. Igaz, a freudi vízió némi optimizmusra azért ad okot, hiszen ott a tudattalanban mûködõ sötét erõk valamelyest meghódíthatók, ha az analitikus vezetésével sikerül tudatosítanunk õket. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy csupán némi optimizmusra ad okot, hiszen a pszichoterápiában csaknem mindig kérdéses, hogy egy tünet történetének megismerése valóban gyógyulást hoz-e magával. Másrészt, e modell szerint az egészség ideál-típusa nyilvánvalóan nem más, mint a judeo-keresztény vallás ristene, akirõl az európai hagyomány fõ vonulata úgy képzelte, minden tettének és cselekedetének teljes mértékben tudatában van. Egyszerûen elképzelhetetlen volt ugyanis egy olyan Isten, akinek tetteit a teremtés vagy az ítélkezés során valamiféle tudatalatti szexuális vágyak, netán ismeretlen eredetû ízlésítéletek vezérelnék. Hogy a teljes önismeret biztosított legyen, Origenész még Isten hatalmát is kész volt korlátozni, mert: Ha Isten hatalma végtelen lenne, ebbõl szükségszerûen következnék, hogy nem ismeri önmagát, mert hiszen a végtelen természettõl fogva felfoghatatlan”. (Ugyanakkor bizonyára a fentiek fényében értelmezhetõ Marcel Duchamp önjellemzése is, miszerint neki nincs tudatalattija, meg az a javaslata is, hogy a ready-made-ek kiválasztásakor az ízlést ki kell kapcsolni.)

Ami a memetikát illeti, ott az ember még kevésbé úr a saját háza táján, mint az Istent majmoló pszichoanalízisben, hiszen itt a tudati ellenõrzés eszközei ugyanazok, mint amit segítségükkel meg akarunk zabolázni: mémek. Vagy másként fogalmazva, a súlyos kérdésre, hogy mi is lehetne az az örökös eszménykép”, amihez viszonyítva megítéljük mémjeink értékét, Dennett a vállát vonogatja. Ezt írja: Figyelembe kell vennünk, hogy normatív fogalmaink – mint a kötelesség, a jóság, az igazság és a szépség – mémjei az elménk legmeggyökeresedettebb lakói közé tartoznak”.

Dawkins Az önzõ gén címû könyve a következõ, roppant optimista sorokkal fejezõdik be: Megvan a hatalmunk ahhoz, hogy dacoljunk velünk született önzõ génjeinkkel, és ha szükséges, a belénk táplált, belénk nevelt, önzõ mémekkel is... Géngépeknek építettek bennünket, és mémgépekként nevelkedtünk, de megvan a hatalmunk ahhoz, hogy szembeforduljunk a teremtõinkkel. Mi, egyedül a Földön, fellázadhatunk az önzõ replikátorok zsarnoksága ellen. Mindez szép és jó, ám Dennettnek azért még maradt egy csöndes kérdése: vajon mi az a mi”, mely nemcsak genetikai, de memetikai teremtõjét is meghaladja? Ha elfogadjuk Dawkins gén-, illetve mémközpontú szemléletének premisszáit, miszerint semmik sem vagyunk a testünk és az azt elárasztó mémek közötti interakciók valamilyen bonyolult rendszerén túl, a válasz eléggé egyértelmûnek látszik. Annál inkább, mert maga Dennett egy gyenge pillanatában, kilépve tudósi pózából, gyermeki õszinteséggel megjegyzi: számomra nem igazán vonzó az a gondolat, hogy az agyam egyfajta trágyahalom, melyben más emberek gondolatcsírái új életre kapnak, mielõtt egy információs diaszpórában önmaguk másolatait elterjesztenék”.

Hölderlin Mnémoszüné címû verse ezekkel a szavakkal kezdõdik: Csak jel vagyunk, s mögötte semmi...” (Bernáth István fordítása). Lehetséges, hogy a vírusok korában már az sem. Csak fertõzés.



(Részlet a szerzõ Élõsködõ kultúra címû esszékötetébõl, amely a Kalligram Kiadó gondozásában a könyvhétre jelenik meg.)