|
Troján Tünde |
|
Trojan Tünde: A magyar közönség találkozhatott már Konrad Kuzyszyn munkáival
néhány évvel ezelõtt az Ernst Múzeum Kortárs lengyel fotográfia címû
kiállításán. Jellegzetes, fénnyel telített, egymásra helyezett testeket ábrázoló,
szétesõ egyéniségeket szimbolizáló fotóinstallációi tették ismertté nevét Magyarországon.
A Platán Galériában látható kiállításon emellett olyan objektek
is megjelennek, melyeknek fõ motívuma egy-egy gyermekjáték. Mennyiben
kapcsolódnak ezek a tárgyak eddigi tevékenységéhez? Esetleg egy múltba való
visszatérésnek, visszaemlékezésnek lehetünk tanúi? Konrad Kuzyszyn: Igen, elképzelhetõnek tartom, hogy a gyermekjátékok láttán a nézõ a gyermekkorra fog asszociálni, de be kell vallanom, hogy én a legritkább esetben segítem a nézõt abban, hogy értelmezni tudja a kiállítás anyagát. Ha valaki betér a galériába, néhány perc alatt kialakít magában valamilyen véleményt az ott látottakról, ha ez nem történik meg, akkor rövid idõn belül úgyis távozik. Én azokra az emberekre számítok, akik figyelmesen szemlélik a dolgokat. Ami a gyermekkori utalást illeti, személy szerint igyekszem elkerülni az ilyen jellegû értelmezést. A most látható kiállítás a valóság számára készült, azon idõszaknak, melyben élünk, mellyel meg kell küzdenünk. Azt hiszem, ezt nem szükséges különösebb magyarázattal ellátnom, hiszen elég bekapcsolni a televíziót, és mindannyian tudjuk, hogy mirõl van szó. A játékokat illetõen a legjobb magyarázat, amivel szolgálni tudok, hogy van egy 11hónapos kisfiam. Ez a tény az én koromban igazán különleges eseménynek számít, ami egyszerûen hatással van arra, amit csinálok. Egyúttal sok keserûség is van ezekben a munkákban; a játékok mellett csontok jelennek meg, egy kopott mackó koponyában ringatózik... Az élet a világnak ezen a térfelén rendkívül keserûvé vált, az érzékeny emberek számára nem ad túl sok esélyt, de hát valahogyan boldogulnunk kell. Azt hiszem, maga a tény, hogy az ember mûvészként tud létezni, és eközben képes arra, hogy alkosson, ez már önmagában véve is siker.
| |
TT: A test témája végigkíséri az Ön egész pályafutását, egyik interjújában a kozmosz megfelelõjeként” említi. KK: Valóban sokat foglalkoztam ezzel a témával. Az emberi test a fõ motívuma mûvészetemnek, amit arany” motívumnak neveznék, nem tudok ugyanis a mûvészetben az emberi alaknál fontosabb témát elképzelni. Gondoljunk csak a mûvészet történetére – nincs olyan korszak, áramlat, tendencia, ami ne érintette volna ezt a problematikát. A test az ember hús-szkafandere”, hajlékony anyag, ami meghatároz bennünket, és amelynek köszönhetõen mi is kifejezhetjük magunkat. Ha nem lenne testünk, nem éreznénk és nem is értenénk a világot. A test egész egyszerûen alkotásra késztetõ anyag. Lehet, hogy ez kicsit banálisan hangzik, de így van. Korábban testrészeket ábrázoló képekbõl állítottam össze fotókat, melyek esztétikai, sõt dekorációs motívumként funkcionáltak. A test témája továbbra is meghatározza munkásságomat, csak közben igyekszem új kifejezési eszközöket találni, felhasználva a technikai fejlõdés adta lehetõségeket. Itt a videó, videóanimáció vagy a számítógép segítségére gondolok. TT: A fotókon, videóinstallációkon általában az Ön saját testének képe látható? KK: Igen, legtöbbször én jelenek meg a az alkotásokon, itt van például a Háromszoros hódolat címû videóinstalláció, melyen három képernyõn megháromszorozódva hajlongok. Jelenleg azonban új modellel” dolgozom, akit a pop-kultúra jellegzetes figurái közül választottam ki. Ken felfogható az emberi alak szimbólumaként, hiszen a közkedvelt figura arányai a görög szépségeszmény testarányaihoz közelítenek. Ellenõriztem, valóban így van. Ken az ideális férfi, aki fej, láb- és kézfej nélkül úgy néz ki, mint egy görög szobor, melyet letaszítottak a piedesztálról – egy megsértett, megfáradt, tönkrement ember szimbóluma, aki mindezek ellenére mozog és megpróbál élni. Ezeket a figurákat kísérleti jelleggel használom fel a Ken humanizálása címet viselõ munkáimban. Ken a pop-kultúra terméke, nem tudom, hogy sikerül-e õt kihúzni saját világából, én mindenesetre megpróbálom. Egyedüli lehetõségem erre a figura humanizálása, természetesen a szó legegyszerûbb értelmében. Kezdetben fotókat készítettem a babákról, majd elhatároztam, hogy életre keltem Kent egy videómunka segítségével.
| |
TT: A Platán Galériában látható kiállítás olyan, mint egy titokzatos mélyedés, melyben óriási szerep jut a fénynek. Mit jelent az ön számára a fény? KK: A fénynek számomra kettõs szerepe van: összefûzi a térben látható dolgokat és szolgálja a mûvészetet. ltalában kétféle fényforrást szoktam alkalmazni kiállításaim alkalmával; az egyik a külsõ megvilágítás, a másik pedig a munkákból áradó belsõ fény. Régóta dolgozom” a fénnyel, korábban készítettem olyan mûveket, amelyeknek fényforrása szilikonba volt beágyazva. Jelenleg tökéletesebb játékszereim” vannak, apró képernyõkkel dolgozom – ezek önmagukból árasztják a fényt. riási szerepe van a fénynek – és most nem csak az alkotómunkára gondolok –, szimbolikus értelemben is felbecsülhetetlen jelentõségû az ember életében. Lukasz Gorczyca rendkívül találóan jegyezte meg, hogy kiállításaimon létezik egyfajta narrációs vonal” a térben, vagyis a nézõ természetes megvilágítás nélküli, sötét helyiségben azon pontok mentén halad, melyeket én jelölök ki a térben. Az apró képernyõkhöz közel kell menniük a látogatóknak, mert számomra rendkívül fontos, hogy a látogató közel kerüljön a munkához, hogy közelrõl szemlélje azt. Sokan azt mondják, ez azért van így, mert gyenge a szemem és egyre erõsebb szemüveget kell viselnem, de természetesen ez csak vicc. Egyszerûen szeretem ezeket a kisméretû munkákat, melyek intim jellege megkönnyíti az értelmezést. TT: Ezekhez kapcsolódik az az ugyancsak kisméretû mû, mely a Hold különbözõ fázisait mutatja be. KK: A Hold fázisait természetesen nem egyszerre, hanem több alkalommal vettem fel. Arra törekedtem, hogy kissé redukáljam a valóságos képet, hogy a technika segítségével kifejezõ, patinás” alkotás szülessék. A Holdtanulmány hosszabb szemlélõdést igénylõ munkám, hiszen a képernyõrõl egyszerre csak eltûnik az égitest, és 2-3 percig semmi sem látható. A galériában szándékosan úgy helyeztük el a Holdat” az egyik ablakmélyedésben, hogy mögötte fekete drapéria legyen látható, melyen keresztül finoman kirajzolódik az utca képe. Azt akartam, hogy ezen a helyen találkozzék a két világ; a külsõ világ zaja keveredjen a magányos Hold nyugalmával. Ez a mûvem a meditációra hajlamos emberek számára készült, azok számára, akik tudják, hogy mit is jelent a belsõ magány. Mindig arra kérem a nézõket, hogy létezõ valóságukban szemléljék a munkákat. Nem szégyellem kimondani – esztéta vagyok. Az esztétika a harmónia elválaszthatatlan része, maga a szépség” az életben és a mûvészetben is. Azt szeretném, ha egyesek úgy tekintenének a mûveimre, mint esztétikai jelenségekre, elektronikus ékszerekre – mások pedig nézzék õket egy költõ szemével. A munkáim önmagukban léteznek, hogy mi lesz belõlük, amikor a nézõ elhagyja a galériát, az már nem az én dolgom. |
|
|
Fordította: Trojan Márta |
|
|
|
