|
Erdõsi Anikó |
|
Fehér, tompán csillogó, kristályos felületû tárgyak.
Elsõ pillantásra szépségük, az érzékeny
felületek izgalmas játéka ragadja meg a figyelmet.
Csak az anyag tiszta, markáns jelenlétét
érezzük. Nem tudjuk, mi lehet az, de azután a
cseppkövek, a tengerparti kavicsok és kagylók
analógiájára derengeni kezd néhány emlék: a
lerakódott, kicsapódott só látványa. A tojáshéj, a házi por, a gipsz, a széna, a víz, a sóder után a só HUSZR ANDREA legújabb alapanyaga. Szobrászként a márvány, a fa vagy a bronz helyett a természetbõl és a mindennapi környezetünkbõl kiemelt egyszerû anyagokkal, illetve azok torzulásaival, tükrözõdéseivel, árnyékaival dolgozik. A tér(bel)iség mellett az anyaghasználat a szobrászat egyik legalapvetõbb jellemzõje, de még a szobrászok közül is kevesen szánnak olyan kiemelt figyelmet neki, mint Huszár. Mintha elemi erõvel vonzanák, kísértenék az anyagok és a hozzájuk kapcsolódó fizikai jelenségek: beleveti magát vizsgálatukba, jellemzõik, változásaik kifigyelésébe. Mintha az anyag pórusok közti, rejtett tulajdonságai is érdekelnék: hogyan viselkednek, mire képesek számukra szokatlan alkalmazásban, környezetben, meddig terjednek fizikai képességeik? Viselkedése egy rendkívül érzékeny, de emellett igen határozott és karakteres szobrászi alapállást tükröz. Az anyaggal együtt élni, nõni, mozogni, egyesülni vágyásról vall a mostani installáció. A só elemi, vad, kíméletlen anyag, de ugyanakkor alapvetõ feltétele az életnek. Képes minden élõ anyagot elpusztítani, vagy már csírájában elfojtani, mégis kevés élõlény tud nélküle élni. Ha belegondolunk érdekes, hogy számos a nyelvünkben élõ fogalom is a só pozitív, életigenlõ, alkotó jellegét emeli ki: az élet sava-borsa, sótlan jellem, vagy ahogy a szerzõ nagymamája szokta volt említeni: semmibe só se kell”. Arról a bölcsességrõl nem is beszélve, amely ínséges idõkre azt a tanácsot adja, hogy só és gyufa mindig legyen a háznál. A só egyszerre éltet és pusztít, mint a víz, amely már szintén felbukkant Huszár egy korábbi installációjában.* A környezetünkben található fizikai anyagok, elemek (tûz, víz, ásványok...etc) egyszerre éltetõ és pusztító jellege jó terepnek tûnik arra, hogy szellemi, lelki életünk hasonlóan összetett jelenségeinek, folyamatainak modelljeivel szembesítsen bennünket. Az installációt megélve legalábbis nem meglepõ, ha a lét szükségszerû változásának jellegét érintõ gondolatok kavarognak a nézõben, miközben szeme a só installáció tárgyainak felszínén kirajzolódó finom fényárnyék játékokat, kristályos morzsákat pásztázza. A sótenyészetek növekedésének, terebélyesedésének hatása épp a pusztítás gondolatának ellenében erõsödik fel. Az emésztõ, maró, nyers anyag különös esztétikai értéket szül, az egyik anyag helyébe egy másik lép, nem vész el csak átalakul. Az élet csendes, alázatos törvényszerûsége ez, amelynek viszonylatában az emberi akarat mindent megtartani, állandósítani, kimerevíteni akarása furcsán ironikussá, sõt komikussá válik.
| ||||
Huszár installációjában különféle anyagokon érlelt sótenyészeteket és három elsõ pillantásra üres zsákot találunk. A függõ textília redõin, a fém tálcákba dobált tárgyakon, és egy asztal lapján szétterjedõ sókristályok gyönyörû felületeket rajzolnak ki. A sóval benõtt drapéria reliefszerû látványában pedig – de még a kiszáradt tó medrére emlékeztetõ tálcákban is – van valami archaikus. Ezért sem kerülhetõ el, hogy az installációt szemlélve már az elsõ pillanattól kezdve fel ne merüljön egy kérdéssor, amely a mû idejével, illetve magával az idõvel és a változással kapcsolatos.
| ||||
Az anyag látványának szokatlansága miatt ugyanis, még a szobrászathoz szokott szemnek is teljesen tisztázatlan a mû létezésének ideje: mióta létezik, amit látunk, mennyi idõ kellett a sónak ahhoz, hogy körbefonja, magába zárja a többi anyagot? És vajon mennyi ideje van még hátra az alapanyagoknak, mielõtt a só teljesen felemészti õket? A tárgyak hideg karcos látványa ellenére úgy érezzük, mintha egy organikus folyamat idõszeletét látnánk. Huszár nem végeredményt, kész, lezárt mûvet tár elénk, hanem egy változó jelenség pillanatnyi fizikai állapotát, amely szellemi síkon számos asszociációt vonz. Érezzük a lehetõségét, hogy a só akár tovább terjeszkedhetne beborítva az egész teret, hiszen az öntörvényû, szívós anyagot még maga a szobrász sem tudja irányítani. A sóval borított tárgyak mellett három levegõvel teli, laza szövésû textilzsák is az installáció része. Az üresnek látszó zsákokon azonban két furcsa dolog tûnik fel. Az egyik, hogy ürességük ellenére olyan formát vesznek fel, mintha valami szilárd, de képlékeny anyag töltené ki õket, pedig a zsák rácsain keresztül egy ilyen anyagnak ki kéne folynia. Nem kevésbé meglepõ ezek után, hogy a zsákokba nézve tükrözõdõ vízfelületet látunk, amely a mögötte lévõ fehér falra világító ovális fényreflexet vet. Az elsõre trükkös anyagkapcsolás inkább a levegõ és víz minõségének együttes jelenlétét mutatja, azon túl, hogy önmagukban a lét alapanyagaiként is jelen vannak. Élõ, változó õsi elemekként a legalapvetõbb jelenségeket – és jelentéseket – képviselik, amelybõl minden élet kiindul, amitõl minden további változás függ. Az installáció részeként azonban a zsákok a sóval való kapcsolatukra, az összedolgozásukra, valamiféle fizikai cinkosságra is utalnak. Hiszen a sótenyészetet a só-víz oldatból a levegõ hatására elpárolgó víz hagyja maga után. Együtthatásaik, fizikai összetevõik határozzák meg a só terjedésének ütemét, léptékét és formáit, amely folyamatokról a szobrász épp olyan keveset tud, mint a szemlélõ.
| ||||
A szobrász maga is csodálkozva figyeli, hogy alakul ki mûve. Generál egy folyamatot, amelynek nem próbál kereteket szabni, csupán hagyja, hogy ismeretlen törvényeknek engedelmeskedve haladjon a maga útján. Várja, hogy az anyag létrehozza az alkotását. És épp ez az egyszerûség, a kiszámíthatatlan, rögzíthetetlen anyaggal való együttgondolkodás, törvényszerûségeinek elfogadása és követése az, amely szimpatikus. Olyan alázatról tanúskodó mûvészi és emberi megközelítést mutat, amely az életnek, és így a mûvészetnek is az egyik lehetséges, és talán a leginkább életszerû alternatívája. |
||||
|
|
||||
|
* Vizirevü. Huszár Andrea kiállítása. Stúdió Galéria, Budapest, 2001. május 5 – június 2. |
