|
Halász Tamás |
|
2003-ban Stíria fõvárosa, Graz viseli Európa Kulturális Fõvárosának címét.
E kitüntetõ titulust 1985-óta osztja ki az Európai Unió – ebben az évben fogadták
el ugyanis az akkori görög kulturális miniszter, Melina Mercouri errõl
szóló javaslatát.[1] Graz Ausztria negyedmillió lakosú, második legnagyobb városa. A Mura parti település az osztrák-szlovén-magyar hármas határ közelében található, a magyar határ innen mindössze hetven kilométer. Bár a közelmúltig a nyugdíjas turisták paradicsomaként, elöregedõ városként (,,Pensionopolis") tartották számon és sajnálták le, Graz négy felsõoktatási intézményében jelenleg is közel hatvanezer diák tanul. Johannes Kepler, Johann Nestroy és Arnold Schwarzenegger (akirõl a büszke graziak sportcsarnokukat is elnevezték) városa, a Német-Római Császárság egykor egyik legfontosabb kulturális és politikai erõsségének központja 1999-óta a világörökség részét képezi. Kulturális súlyát remekül szimbolizálja, hogy Graz az egyetlen osztrák város Bécsen kívül, amely operaházzal (egy igazi Fellner és Hellmer mûremekkel) rendelkezik. E megejtõ szépségû, különös fekvésû, ódon város idén január óta a merészen kísérletezõ – mifelénk nehezen elképzelhetõ baráti figyelmet és támogatást élvezõ – kortárs mûvészet játéktere. A kulturális fõvárosi címnek köszönhetõen nagyszabású építkezések indultak meg Grazban. A városi csarnok, a Stadthalle a Graz Messe helyén épült fel, Klaus Kada építész tervei alapján. A több mint tizenkétezer négyzetméternyi hasznos alapterülettel rendelkezõ épület kulturális központként, koncertteremként, sportesemények, konferenciák, vásárok helyszíneként szolgál majd. Kétségkívül legnagyobb szenzációja hatezerötszáz négyzetméteres, osztatlan terû központi csarnoka: látványos üvegfelületeit egy gigantikus, mintegy százötven méter széles tetõszerkezet fogja össze. Az Elisabethstrassén idén márciusban adták át a Literaturhaust, az Irodalom Házát, melyet egy meglévõ épület átalakításával FLORIAN RIEGLER és ROGER RIEWE tervezett. A Helmut List Hall Graz új, MARKUS PERNTHALER által tervezett koncertterme januárban nyílt meg. A holland BEN VAN BERKEL tervezte a MUMUTH-ot, a grazi zenei oktatás és a zenés színjátszás központjául szolgáló épületet. Az átlátszó homlokzatú, játékosan organikus jegyeket magán viselõ épület már szintén megnyitotta kapuit. Szintén Markus Pernthaler tervezte, formálta át a város megkapó szépségû fõterét. Természetes, hogy 2003-ra Graz repülõtere is új arculatot kapott: az épületben FLORA NEUWIRTH installációival találkozhatunk, melyek a légiforgalmi csomópontot a multimédia-mûvészet élõ terévé varázsolják. Bár már 2000 õszén átadták, mégis e listába kívánkozik az új grazi zsinagóga hatalmas üvegkupolával fedett épülete, JÖRG és INGRID MAYR alkotása is. A páratlan építészeti boom két, leglátványosabb produktuma azonban kétségtelenül a még épülõben lévõ – szeptemberre megnyíló – Kunsthaus, illetve az Insel (Sziget), a város folyójára, a Murára épített, lélegzetelállítóan különös építmény.
| ||
A Szigetet tervezõ VITO ACCONCI korunk egyik legkülönösebb utat bejárt mûvészegyénisége. Az olasz származású, bronxi alkotó, aki a University of Iowán szerezte meg a Master of Fine Arts címet 1964-ben, eleinte íróként és költõként szerzett ismertséget. A ’60-as évek végétõl érdeklõdése fokozatosan más irányba mozdult el: saját testét alkalmazta, vizsgálta fotósorozataiban, filmjeiben és performanszaiban. ,,Váratlan szerencsének tartottam, hogy a konceptuális mûvészet virágzását éltük akkor, amikor saját mûvészi pályám elindult. Ha nincs ez az egybeesés, nem lett volna hova tartozzak, nem lett volna, mit csináljak" – mondta Acconci pályája e szakaszáról. Közösségi, köztéri akciói, videóinstallációi rokoníthatók köztéri tervezéseivel: mûvészetének alapja a felrázás, a bevonás, a hagyományos társadalmi falak, normák átjárhatóvá tétele[2], terek, utcák, bútorok, épületek közfunkcióinak kreatív újraértelmezése. Figyelme fokozatosan fordult a tértervezés felé, belsõépítészként és kertépítészként is ismert; tervezõmûhelye, az Acconci Studio a ’80-as évek végén jött létre. Az elmúlt másfél évtizedben született munkái táj és épített környezet kapcsolatát vizsgálják, a köz- és magán-terek integrálására tesznek kísérletet3. A Sziget (teljes nevén: The Island in the Mur – Plaza for the new millennium) küllemében kevéssé, jelentésében, funkciójában annál inkább rokonítható korábbi alkotásaival. Acconci nem elõször találkozik ilyesfajta kihívással: bevonni egy várost kettészelõ folyót a település életébe, úgy, hogy a víz ne elválassza, hanem összekösse a két partot. Graznál a Mura nem túl széles és nem túl mély, természetes szigete a városban nincsen. Csinos hidak ívelnek át felette, ám a város érdemben nem fordul a folyócska felé, talán épp az elõbb említett adottságai miatt. A Sziget eredeti ötlete a grazi születésû Robert Punkenhofertõl származik, aki Acconcival 1999 októberétõl dolgozik a projekten. ,,Az volt a célom, hegy megtörjem a város és a folyó közti izoláltságot azáltal, hogy létrehozunk egy multifunkcionális, futurisztikus pódiumot, amely egy új közösségi tér szerepét tölti be. A Sziget a kommunikáció, a kaland, a mûvészi alkotás terepe, mely magába foglal egy szabadtéri színpadot, egy játszóteret és egy kávéházat – beemelve a várost a folyóba és a folyót a városba", – nyilatkozta az 1995-óta mûködõ, nomád Art&Idea mûhelyt alapító és vezetõ Punkenhofer. A megvalósult építmény a híres, védett óváros és a Mariahilferplatz közti Muraszakaszon hirtelen tárul a folyóhoz érkezõ szeme elé. Rozsdamentes acél és üveg kombinációjából létrehozott kettõs kagylóhéja lebegni látszik a víz színén: a két partra vezetõ, lejtõs pontonhidak mintha csápok volnának, mellyel a hi-tech lény a partoldalba kapaszkodik. A grazi Mura elsõ szigetének háromszázharminc tonnájából nem sokat érzékelni: a háromszög-hálós fémszerkezet könnyû tajtékként csillámlik a nyugodt víz felszínén. Az ötvennégy méter hosszú és tizenhét méter széles Sziget voltaképpen két tagból áll: egymásba csavarodó kagylói egyike kupolaként borul a vízre: alatta elegáns, modern kávéház kapott helyet. A háromszáz fõt befogadni képes térben egyszerû és ízlésesen kiállított minden, ám valamiféleképpen mégis rendhagyó. Acconci ütközteti a páratlan térélményt és az extravagáns komfortot. A kávézó padlószintje a víz felszínéhez közeli. Az üvegkupolából kipillantva karnyújtásnyira tõlünk a hullámok, a ringatózó vadkacsák. A zárt tér héja a nyitott szigetrészrõl is megközelíthetõ. A rácsozatára rögzített háló szolgál játszótérként. A másik térfél, a hátán fekvõ kagyló – melybe az óváros felõli híd torkollik – intim hangulatú, különleges szabadtéri színpadnak ad otthont. Belépve szinte megbicsaklik az érkezõ lába: az íves héj, a fémidomok finom, lendületes görbülete kiszámíthatatlan mozgás érzetét keltve örvényként szippant be. A Kunsthaus, mely ott jártunk idején még javában épült, a Szigettõl párszáz méterre, a Südtirolerplatzon kapott helyet. Tervezõi PETER COOK és COLIN FOURNIER londoni építészek egyszerre használták az innovatív design" eszköztárát és vették figyelembe a beépítendõ tömb történelmi környezetét. Az ultramodern épület egyik szárnyát egy, a maga korában hasonlóan elõfutárnak számító alkotás, a helyreállított ún. Eisernes Haus (’Vasház’) alkotja. A százéves építészeti emlék Ausztria elsõ öntöttvas szerkezetû háza volt. A távolról kékesen csillogó selyemgubóhoz vagy absztrahált belsõ szervhez hasonló épület részletei intenzív kontrasztban állnak egymással. A két építész az elemeket találó és sokat sejtetõ nevekkel ruházta fel. Az utcaszint puritán üvegfalaira nehezedõ gubó borítását bõrnek nevezik. A hatalmas köpeny valóban intelligens bõr benyomását kelti: mélytengeri élõlényként foszforeszkáló fényeket bocsát ki magából. Opálos akrilüveg kérge alatt rafinált fényforrások helyezkednek el. A héjból elõmeredõ, északra tájolt, vulkáni kúpot vagy palack nyakát formázó idomok, a fúvókák" különös fénycsapdák. Az épület belsejében futó, hosszú, hegyes" idomok a tû (ez egy lépcsõsor) és a fecskendõ (ez pedig egy zárt, panorámaterasz) neveket kapták.
| ||
A kulturális fõváros már a négy bevezetõ autópályán üdvözli vendégeit. Az utak mentén egy-egy (építõ)mûvészcsoport alkotásai hívják fel magukra a figyelmet. Az északi sztrádán a PENTAPLAN építészcsoport projektjével, a Morphoscope-pal, vagyis tíz hatalmas portréval találkozunk, amelyeket egymástól egyenlõen ötven méter távolságra helyeztek ki. A város felé közelítve az elsõ képen Ivica Osim futballedzõ arcképe látható, amely – számítógépes grafikai trükk segítségével – a következõ kilenc táblán lassan átalakul Nikolaus Harnoncourt grazi karmester portréjává. The Thing & The Wing, vagyis A Dolog és a Szárny a címe az ORTLOS építészcsoport két darabból álló és a déli sztrádán látható installációjának. Az acélvázas, átlátszó objektumok a mozgékonyság, a – nagy sebességû mozgás kiváltotta – térbeli torzulás és a programozott nyíltság" érzetét hivatottak kelteni. Az installáció vízszintes eleme (a Szárny) egymásba kapcsolódó ívek, hullámzó felületek együttese. A Dolog vékony lábakon álló, fehér labdacs, amely leginkább kecses medúzára emlékeztet. Nyugatról közelítve lehet részünk a talán legizgalmasabb, de mindenképpen a legmeghökkentõbb látványban: az (x architekten)-páros, PETER REITMAYR és WOLFGANG HAAS alkotása egy száz méter hosszú fal, melybõl három sorban emberi karok százai (egészen pontosan: 240) integetnek az érkezõ felé. A realisztikusan megjelenített, vállból kinövõ, nyitott tenyerû karokat a száguldó autók keltette légmozgás folyamatosan mozgásban tartja, mivel hasonló módon rögzítették õket a muráliához, mint a híres, kalaptartón bólogató játékkutya fejét a testhez. A magyar érkezõ által legvalószínûbb módon használt keleti mûút mentén a LOVE csoport neon-installációjával találkozunk. A logo-kultúra eszközeivel játszó fényalkotás a LOVE szó betûibõl, a Cultural Capital kiírásból és egy mókus sziluettjébõl áll. A vonattal érkezõt is különleges fogadtatás várja: az Illusionraum Hauptbahnhof PETER KOGLER ötlete és koncepciója nyomán valósult meg. A Bécsben dolgozó, 1959-ben született Kogler munkáival számtalan helyen találkozhatunk: digitálisan generált, tekergõzõ csövekkel borított fala a kasseli Dokumenta-Halle folyosóit díszíti, Cave címû projektje 1999-ben a Mûcsarnok Párhuzamos perspektívák kiállításán is látható volt, mint a linzi Ars Electronica központ bemutatója. Kogler egyik legnagyobb szabású alkotása az innsbrucki városháza modern épülete üvegfelületeinek és belsõ falfelületének tervezése volt. A grazi vasúti pályaudvar csarnokának közel kétezerötszáz négyzetméternyi falfelületét Kogler szintetikus tintasugaras látomása borítja: egy számítógéppel generált, biomorf látomás, vörösben-szürkében-feketében. A városon belüli közlekedés során is lépten-nyomon a Graz03 projekt prezentációival találkozunk: a villamosok, buszok az évad különös logóját (három nyújtott, szögletes zérus és egy villát formázó, nyújtott hármas), és színeit (sárgászöld-kék) viselik – de találkozni ilyen csomagolású teával, kávéval, csokoládéval is –, és az év folyamán igénybe vehetõ a Kunsttaxi (mûvészet-taxi) szolgáltatása is. Ezek az elegáns, feltûnõ, fekete bérautók mozgó mûvészeti galériákként mûködnek. A jármûvek segítségével a mûvészet házhoz jön: az utas normál tarifát fizetve kortárs mûalkotásokkal találkozhat. A tizenöt Mercedes Vaneo kocsi utasterében elhelyezett monitorokon videó-mûvészeti munkák láthatók. A tíz munka mindegyike nem helyben született grazi mûvészek, közismert személyiségek életével kapcsolatos[5].
| ||
Graz nagy évének egyik szimbóluma a város eddigi jelképének különös kópiája. A Schlossberg – melynek tövében találhatjuk az ódon városmagot – tetején áll az ötszáz éves Óratorony: az õsrégi épület mögé építették fel az rnyék címet viselõ objektumot, a torony feketére festett, fémlemezekbõl készült pontos másolatát. MARKUS WILFLING alkotása háromdimenziós árnyékként tapad az eredetire. Ez a percepciós játék megdöbbent és elvarázsol. Az épület – melyért a XIX. század elején a grazi polgárok váltságdíjat fizettek a francia megszálló hatóságoknak – a szó legszorosabb értelmében köztulajdon. Megkettõzése így sokkal jelentõségteljesebb, értelemgazdag gesztusnak számít. A város szinte bármely pontjáról látható ikertorony" immár ódon különcként õrködik Graz felett: van, ahonnan a fekete más csak kontúrként látható, máshonnan egész tömbje érvényesül. Tiszta idõben egyértelmûen érzékelhetõ a látvány, ködben, alkonyatban érzéki csalódásnak is sejthetõ. Hasonlóan szellemes, múlt-átértelmezõ játék RICHARD KRIESCHE grazi médiamûvész alkotása, a Marienlift, mely a belvárosi Mária-oszlop mellett látható. A kecses korinthoszi oszlopon, holdsarlón álló szûz aranyozott alakját – és a belváros látképét – egy euró leszurkolása után immár bárki szemtõl-szemben csodálhatja, az oszlop mellé épített, csupa-üveg felvonó karcsú, átlátszó hasábjában futó, odafenn hosszabban idõzõ liftkabinból.
| ||
A kulturális évad során látható kiállítások, zenei, színházi, táncmûvészeti események dömpingje lenyûgözi a látogatót. A HIMMELSCHWER (a cím magyarul nagyjából Égsúlynak fordítható, bár angol címe – AS HEAVY AS HEAVEN más jelentéstartományba vezet) Graz egyik legjelentõsebb kulturális vállalkozása. A projekt vezetõje Johannes Rauchenberger, kurátorai Eleonora Louis és Alois Kölbl. Az összesen tíz helyszínen látható tárlat – a Graz03 egészének szellemében – régi" és új" mûvészet rendhagyó ütköztetését, egybevetését tûzte ki célul, izgalmas tematikus megközelítésben. Ennek fókuszába a gravitáció, a földtõl való, vágyott elszakadás került, amely évszázadokon át volt és maradt a vallásos mûvészet témája. A modern mûvészet az önsúlyt, a súlyvesztést új módon kezeli és értelmezi, a gravitáció természetét megismerõ, majd a jelenséget immár fizikailag is legyõzni képes korban. A HIMMELSCHWER tárlatfüzére százötven mûvész munkáit vonultatja fel Dürertõl Anish Kapoorig, illetve napjaink médiamûvészetéig. Vizsgálatuk tárgyául – mintegy kiindulópontként – a krisztusi sírbatétel, a feltámadás, a mennybemenetel képi ábrázolásait, az elbukó embert és angyalt megörökítõ munkákat választották. A kortárs alkotások (köztük két magyar, Moholy-Nagy László, illetve Csörgõ Attila mûvei) itt bizonyos fokig a ,,klasszikus" munkákra is adott, keresetlen, ,,profán" válaszként is felfoghatóak. A HIMMELSCHWER ,,konfrontatív" része a Landesmuseum Joanneum épületében látható. Ott Dürer metszetsorozatától néhány méterre, a mennyezetre rögzített, nyúlós gumiból készült hintán ringatózhatunk, egymás közelében láthatjuk Antony Gormley CAPACITOR 2 címû alkotását, egy vékony fémpálcák borította, tengeri sünt idézõ emberalakot (2002) és Bernini Krisztusát (1657), Fra Angelicotól Szent Ferenc stigmatizációját és a katalán Antoni Abad Utolsó kívánság címû videó-munkáját (1995), melyen egy kötéltáncos látható munka közben, a kötél alatti kameraállásból.
| ||
ANTONY GORMLEY angol installációsmûvész, szobrász Critical Mass címû alkotása az egykori Jezsuita Kollégium fegyelmezett pompájú épületének önmagában is ámulatba ejtõ, ikerablakos udvarán kapott helyet. Az 1950-ben született Gormley régészetet és mûvészettörténetet hallgatott. Mûvészeti tanulmányainak megkezdése elõtt négy éven keresztül végigutazta Ázsiát: 1971-tõl megfordult Afganisztánban és Irakban, Iránban és Sri Lankán. 1980-óta állít ki rendszeresen, munkáinak szinte kizárólag az emberi test a témája. A Grazban látható alkotás is több tucat emberalak együttese. A tágas udvarra belépve elsõként a talajon, egy központi góc köré rendezett figurákat pillantjuk meg. Mintha erõs mágnes rántotta volna össze a csoportot, amelybõl egy-egy test távolabbra kiszakadva hever, kuporog, görnyed. Az uniformizált, öntött – egyértelmûen férfi – alakok mintha gépkocsi töréstesztbábui volnának. Nagyrészük a földön hever, karjaik szorosan törzsükhöz tapadnak, némelyik emberalak fektében megemeli a lábait. Van, ,,aki" térdepel vagy felhúzott térdekkel kuporog. A tehetetlen lények udvaron széjjelhintett csoportját elszorult szívvel járja körbe a látogató, majd felpillant. Egy-két emelet magasban, bokájukra kötött, hosszú köteleken további alakok függnek. Van, akinek a teste meggörbül, mások ,,nyújtott gerinccel" csüngenek. Egy figura felhúzott térdekkel lóg, a kötél a nyakán. A földszint árkádsorában magányos alak, a hófehér fallal szembefordítva térdepel. A látvány hol tömeges kivégzést, hol a Pompeiben meglelt üregeket gipsszel kiöntve ,,visszanyert" haldoklók halálgörcsbe rándult figuráit idézi. Egy másik, nagyszabású, ám ,,civil" vállalkozás a Berg der Erinnerungen, vagyis az Emlékezés hegye címet viselõ projekt. Ennek helyszíne a Schlossberg évszázadok alatt kivájt kazamatarendszere. A város hegye – melynek tetején a híres ratorony áll – immár jókora ementáli sajtra hasonlít. Város felõli oldalán két kilométer hosszan tekergõ régimódi mesevasút indul. Közepébe hatalmas, függõleges, kerek üreget vájtak, melyben a bécsi MUMOK-éhoz hasonló ,,szuperszonikus" ikerlift repíti az utasokat a hegytetõre. A hegyet keresztben egy ferde alagútfolyósó, a Hauptstollen szeli át. Ebbõl juthatunk a közelmúltban megnyitott kulturális és szórakoztató programokat egyaránt befogadó Dom in Berg hatalmas terébe, és innen indulhatunk el a hegy alagútrendszerének (melyben a II. világháború idején mintegy ötvenezer ember lelt menedéket) csak egy részét elfoglaló, de még így is hatalmas kiterjedésû kiállításra, Az emlékezés hegyébe. A koncepció a BISDATO-csoport tagjaitól – KARL STOCKER, HEIMO HOFGARTNER, KATIA SCHURL – származik. A remek tárlat anyagát, mintegy húszezer tárgyat, dokumentumot és fényképet pedig Graz a kiállítás alkalmából létrehozott, ún. Emlékezet-irodákat személyesen felkeresõ lakói adták össze. A hatalmas vállalkozás szakít a hagyományos helytörténeti kiállítások merevségével, megközelíthetetlenségével, ötlettelen felsorolás-kényszerével. Adakozó személyek, elhunytak személyes tárgyaiból mozaikszerûn rajzolódik ki egy megismételhetetlen tabló, a kollektív emlékezeté. A cél nem a minél teljesebb bemutatás, a történeti árnyaltság, a reprezentatív képnek való megfelelés. Személyes történelmek által lefedett aprócska territóriumok kapcsolódnak egybe, apró felületekbõl, emlékszilánkokból ezerféle olvasatban, megközelítésben áll össze az elmúlt grazi évszázad. A profán apróságoktól a személyes kincsekig, a történelmi ereklyéktõl a ,,mulandó tárgyakig" terjedõ kollekciót három fõ kor-téma csoportba, illetve tizenhét alcsoportba rendszerezték a kiállítás kurátorai. Az elsõ nagycsoportba a század azon meghatározó történelmi eseményeivel, korszakaival kapcsolatos emlékek kerültek, amelyek Grazon és lakóin – akár akarták, akár nem – meghatározó nyomokat hagytak. A második egység a mindennapok életét, a helyi kultúrát, a közterületek változásait prezentálja.
| ||
A harmadik egység az audiovizuális gyûjtések anyaga. A folyosókon, az emlékezet labirintusában sétálva a lekülönbözõbb, tematikus rendben csoportosított tárgyakkal találkozunk. A hetvenes évek fröccsöntött mûanyag játékai, turista szuvenírek, képeslapok, párttagkönyvek, mûszaki cikcikkek, megmosolyogtató és megrendítõ tárgyak felfoghatatlan özöne segít képet alkotni a városról. Füzérre felfûzve láthatók az idegenrendészet által kiadott arcképes tartózkodási engedélyek. A tulajdonosok: arabok, törökök, kurdok, feketék, szerbek, cigányok igazolványképei tablóvá állnak össze. A szomszédos tárlóban suta németséggel firkált utcai koldustáblák. Egy másikban a Kristallnacht idején elpusztított grazi zsinagóga egy téglája. Mellette kissé megperzselt náci párttagkönyvek. Családi fotók, céges hamutálak, útikönyvek, képeslapok, iskolai füzetek, oklevelek, bárok szórólapjai, helyi újságok. Mérhetetlen mennyiségû horogkereszt. Szembenézés, felvállalás, tisztázás. Odébb gyerekjátékok, plüssfigurák, sporttrófeák, festmények, kiállítások meghívói, könyvek, ruhadarabok. Elmúlt életek múzeumba tévedt, csodálatos kacatjai, konzolokon függõ, halogén-izzók megvilágította üvegkalickákban. Az európai kulturális fõváros címét elnyert Graz gazdag történelmi, mûvészeti örökségének teljes egészét átitatja a ma mûvészete, a jelen merészen játékos, látszólag korlátjait vesztett, nyomhagyó szenvedélye. Az ezer év örökségéhez izgalmasan szervülõ beruházások, mûvészeti vállalkozások átformálják a várost. Graz általuk új szimbólumokra, új életformára, új arcra tesz szert. Egyetlen év alatt visszafordíthatatlanul megváltozik a név jelentése. Az újraélt múlt és a futurisztikus – ám a mindennapok alkotóelemévé váló, elõrehozott – jövõ egymásmellettisége elvarázsolja az idelátogatót. |
||
|
|
||
|
1 Az EU testülete által, pályázatok alapján kiválasztott,
kiemelkedõ kulturális hagyományokkal rendelkezõ
település – mely nem szükséges, hogy feltétlenül fõváros
vagy tartományi székhely legyen – egy évig viselheti e
címet. A tavalyi évben egyszerre két város, Brugge és
Salamanca volt a kontinens szimbolikus, kulturális központja.
2001-ben Porto és Rotterdam, az azt megelõzõ
évben Avignon, Bergen, Bologna, Brüsszel, Helsinki,
Krakkó, Prága, Reykjavík, és a híres spanyolországi
zarándokhely, Santiago de Compostela volt egyszerre
Európa kulturális fõvárosa. Elsõként e megtisztelõ címet
Athén kapta meg, utána Firenze (1986) és Amszterdam
(1987) következett. 2004-ben Genovára és Lille-re kerül
a sor, 2005-ben pedig a délnyugat-írországi Cork az
egyedüli várományos. |
