|
|
|
Nagy Márta: Acconci úr, gyakran beszél arról, mennyire fontosnak tartja a közés
magánterület között húzódó határok megszüntetését, a nyilvános és a magánszféra
elkülönülésének feloldását. Mióta és miért foglalkoztatja intenzíven
ez a gondolat? Vito Acconci: Régóta izgat a köz- és magánterület közötti ellentmondás problémája. Különösen az foglalkoztat, hogyan oldható meg a magánszférát meghatározó tulajdonjog megszüntetése, hiszen nyilvánvalóan ez az egész kérdés nyitja. Az elektronikus média korában ugyan már alig különül el e két szféra, ez azonban egy új, egy szokatlan dolog. Amikor például elkezdtem számítógéppel dolgozni, még azt gondoltam, hogy kizárólag az én magánügyem, mit írok le, vagy mit olvasok a komputer segítségével. Hamar rájöttem persze, hogy ez egyáltalán nem így van. Egyszerûen arról van szó, hogy ez egy másfajta nyilvánosság: úgy mûködik, mint a közvilágítás vagy az idegrendszer. Nem tudni, hogy az elektronika korában meddig tartható fenn a magánszféra. Még ha az elektronikus média valamely hatalom birtokába kerülne, akkor se tudom, hogy ellenõrzés alatt lehetne-e tartani. Hiszen elõbb-utóbb úgyis a nyilvánosság veszi át az irányító szerepét: bárki adhat ki könyveket, vagy készíthet saját zenét. A magánszféra olybá válik, mint a nacionalizmus utolsó lehelete bizonyos országok, határok esetében. Az emberek nagyon szeretnének határok nélküli világban élni, ahol semmi sem korlátozza mozgásukat.
| ||||
N.M.: Ha helyesen értelmezem intencióját, a Grazban felépített Sziget is bizonyos határok feloldására ösztönöz. Elégedett az eredménnyel? V.A.: Még nem tudom. Egyelõre inkább az foglalkoztat, mi az, amit nem tudunk megvalósítani az elképzeléseinkbõl, és mi az, amit sikerült mégis kihozni az egészbõl. Valami mindenesetre elkezdõdött, hiszen nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban, amint valami megépül, megváltoznak a dolgok körülötte. Pontosan a magánszféra elõbb említett dolgai, például a pénz vagy a tulajdonjog miatt. A végeredmény azonban ugyanezek miatt soha nem olyan, mint ahogy azt elképzeltük. Az ideális Sziget a két folyópart között invitált volna utazásra. A Grazot kettészelõ Mura egyik partjáról egy alagútszerû csõ nyúlt volna egyre mélyebben bele a vízbe, majd át a túlsó partra. Közben egy megállóhely lett volna a vízen. A dolgot a következõképpen képzeltük el a stúdiómmal, egy építészekbõl álló tervezõcsoporttal, mellyel a 80-as évek óta dolgozom együtt: a csõ, melyben útra kelünk, amint a víz alá ér, gömbbé terebélyesedik. Ez a labdaszerû alakzat a színház, a performanszok helye. Majd ez a gömb mintegy kifordul, kúppá alakul át, és ez a kupolaszerû képzõdmény lesz a kávéház teteje. Ezt követõen a kúp összezsugorodik, és a túlpartra vezetõ alagúttá változik. Ezt persze nem tudtunk megvalósítani, mert nem volt hozzá elég pénz. Ki kellett hagynunk belõle az egész csõszerû alagutat. Helyette lettek a két partról a tulajdonképpeni szigetre vezetõ hidak. Ezek engem kimondottan zavarnak, nem kellenének oda. Jól sikerült ezzel szemben a gömbbõl kúppá történõ átalakulás.
| ||||
N.M.: Valóban sziget ez a Sziget? V.A.: Nem az, hiszen nem szerves része a folyómedernek, csupán lebeg a vízen. Szigetnek indult. Egy valódi szigetet azonban a folyómederben kellett volna kialakítani. m amint elkezdtünk dolgozni, rájöttünk arra, hogy a meder átalakításával megváltoztatnánk a folyó áramlását, és ezzel az egész part ökológiáját. Nem tudtunk tehát eredeti szándékunk értelmében a folyóra alapozni. Ráadásul a vízszint valamennyi mozgásának következményei lettek volna, és már egy kisebb áradás elöntötte volna a szigetet. Ezek után nem maradt más választásunk, mint hogy egy lebegõ objektumot helyezzünk a folyóra. És nincs is semmi baj azzal, hogy lebeg, ám ami a vízen lebeg, az nem sziget, hanem csónak. Szigetrõl tehát csak idézõjelben beszélhetünk.
| ||||
N.M.: Mihez hasonlítaná leginkább ezt az idézõjeles Szigetet? Szoborhoz? Parkhoz? Máshoz? V.A.: Remélem, nem szoborhoz hasonlít! Én sokkal többnek, épületszerûbbnek látom. Nem bánnám persze, ha nem lenne ennyire épületszerû. Szeretném leszögezni: nem mi döntöttünk úgy, hogy szigetet építünk a Mura folyóra, hanem felkértek bennünket erre. A feladat az volt, hogy hozzunk létre egy olyan szigetet, amely egyszerre tölti be a színház, a kávéház és a játszótér funkcióját. Nekünk csupán arról kellett döntenünk, milyen legyen ez a létrehozandó színház, kávéház és játszótér. Szándékunk szerint például a színház nem csupán színházként mûködik majd. Annak ellenére, hogy a folyó Grazhoz tartozik, elkülönül a várostól, alacsonyabban fekszik. A Sziget révén azonban remélhetõleg a város részévé válik majd. Talán úgy fog mûködni, mint egy közterület, mint egy nagy pláza. Az emberek bizonyára igényeik szerint fogják majd birtokukba venni. Nagyon találékonyak ugyanis a városlakók, és ezt az építészek sokszor alábecsülik.
| ||||
N.M.: Érdekli, hogy fog ez megtörténni? Hogyan fog mûködni a Sziget például idén nyáron? Visszajön majd Grazba? V.A.: Általában érdekel, mi történik projektjeimmel megépülésük és használatba vételük után, mégsem sikerül mindenhová újra eljutnom. Ami persze baj. Számomra minden projekt legérdekesebb része maga az elmélet, az ötlet. Az építést ezzel szemben utálom, mert nem tudok hogyan bekapcsolódni. Mégis vágyom arra, hogy megvalósuljanak az ötleteim, hogy megépüljenek a terveim: az elmélet önmagában túl tiszta, túlságosan tökéletes. Amikor valamely elmélet egy konkrét helyen realizálódik, megváltozik a tér és megváltoznak az emberek. Ez az, ami érdekel, ezt szeretném látni. Az építészet kedvezõ körülményeket teremt az embereknek, az emberek azonban többnyire jobbak, mint az építészet, és mindig hozzá teszik a maguk részét. Az építészet önmagában túlságosan merev és mozdulatlan. Ugyanakkor mindenki ismeri, hiszen a mindennapok mûvészete. Hat az emberekre, életük részévé válik. Számomra az a legszebb, az a legígéretesebb benne, hogy fizikai valóság, mégsem csupán a teret tölti ki, hanem az emberek térben való viselkedését is befolyásolja. Ideális esetben ez fordítva is igaz: az emberek hatnak az épületekre, átalakítják, megváltoztatják azokat. És ez az, aminek különösen fontos szerep jut projektjeinkben. Építészetünkkel lehetõséget kívánunk adni az embereknek arra, hogy megváltoztathassák az õket körülvevõ tereket. N.M.: Vajon mi ad nagyobb teret az emberi kreativitásnak: az építészet vagy a költészet? Ön mindkettõvel behatóan foglalkozott. V.A.: Költõként kezdtem, és költészetben gondolkozom ma is. Költõ voltam, és mindig is az maradok. Még mindig írok. Nem feltétlenül verseket, hanem jegyzeteket, esszéket. Számomra addig nincs igazán készen egy projekt, amíg el nem készítettem a leírását. El szoktam gondolkozni azon, hogy miféle bonyolult fajtája ez az írásnak: felépítettem valamit, amit aztán szavakba kell foglalnom, valahogy le kell írnom. Nem állítanám, hogy az építészet jobb vagy több, mint a költészet. Van azonban egy nagy elõnye: míg a költészet, egy szavakkal teleírt lap az ember elõtt, addig az építészet körülötte van, több oldalról veszi körül az embert. Ebben az értelemben az építészet magába foglalja a zenét. A zene olyan, mint a levegõ, az építészet pedig a minket körülvevõ környezet kialakításának módja. Azért izgat az építészet, mert míg az elõtted lévõ teret mindig tudod ellenõrizni, a körülötted elhelyezkedõt soha nem észleled teljes valójában, az mindig hordoz valami meglepetést. Életem során megtanultam, hogy soha nem szabad a látványra hagyatkozni. Ha két ember tíz méterre áll egymástól, mindegyikõjük látja a másikat, a másik egész testét. Mindketten látják, mit csinál a másik. Ám ha két ember csupán néhány centiméterre áll egymástól, már nem hagyatkozhatnak arra, amit látnak, sokkal inkább a hallásunkban és a tapintásunkban kell bíznunk. Vagyis az érzékelés más módjait kell alkalmazniuk.
| ||||
N.M.: Az elektronikus média kiválóan alkalmas az érzékelés határainak vizsgálatára és az illúziókeltésre. Gondolt-e arra, hogy modern technológiákkal is dolgozzon? V.A.: Már másfél éve törjük a fejünket azon, vajon létre tudnánk-e hozni egy olyan várost, mely kizárólag az interneten létezik. Eddig nem tudtunk azonban igazából erre az ötletünkre koncentrálni. Ráadásul nekem még mindig megvannak a magam problémái az elektronikus médiával, ami persze csak átmeneti állapot lehet. A baj az, hogy amit a képernyõn látunk, az elõttünk van. Egy minket minden oldalról körülvevõ képernyõben több lehetõséget látnék. N.M.: Mennyi idõ alatt jutott el a költészettõl az építészetig, és milyen szerepet játszott ebben a képzõmûvészet többi mûfaja? V.A.: Egy huszonöt-harminc évig tartó folyamatról van szó, mely nyilván a másik irányba ugyanúgy mûködött volna. Amíg az írással foglalkoztam, az oldal, a teleírt papír tere érdekelt leginkább. Az foglalkoztatott, miképp jutok el a bal margótól a jobb margóig, miképp jutok el az egyik lapról a másikra. Egy fajta mezõként képzeltem el a papírt, melyen én, az író utazom. A lapozás pedig az olvasó számára jelenthet utazást. Majd arra gondoltam: ha már ennyire érdekel az utazás, miért korlátozzam egyetlen lapra? Abbahagytam hát az írást, és saját testemmel kezdtem dolgozni. Meg akartam ismerni, használatba venni, mondhatni tesztelni akartam magam. Az ebben az idõszakban keletkezett munkáim elsõsorban olyan akciók és performanszok voltak, melyekben mások is szerepeltek. Fokozatosan jöttem rá arra, hogy ha másokat is bevonok munkámba, rögtön megvan a közönségem is. Aztán elkezdett érdekelni a színház, hogy nagyobb közönséggel dolgozhassak. 1971-72-ben a mûvészetet mûvész és nézõ közötti cserefolyamatként képzeltem el. Közben azonban egyre többet gondolkodtam azon, hogy túlságosan kötõdöm az elõzõ évtized, a 60-as évek nyelvéhez. Ez a nyelv arról szólt, hogyan találja meg az ember, az egyén önmagát. Pedig lehet, hogy ez az egyén csupán a társadalmi és politikai rendszer függvényében létezik. Arra jutottam hát, hogy addig, amíg benne vagyok egy darabban, a nézõk nem elég szabadok. Ekkor kezdtem el múzeumokban és galériákban gondolkodni. Az emberek, amikor belépnek egy múzeumba, elfoglalják a teret. Az én esetemben ehhez még hozzájárult a hang is: a múzeumi teret úgy kezeltem, mint egy város terét vagy mintha egy pláza lenne. Késõbb azt gondoltam, hogy ez hiba, hiszen egy múzeumból vagy galériából sose lesz pláza. Egyre jobban izgatott az építészet, bár fogalmam sem volt, hogyan kell csinálni. Azt vettem a fejembe, hogy mivel kívülrõl jövök, újra fel kell találnom magamnak az építészetet. A 80-as években aztán bizonyos performanszok formájában elkezdtem összekapcsolni az építészetet a testtel. Olyan darabokat csináltam, melyekben például a padlón négy tábla van és köztük egy hinta. A hinta, mihelyt valaki beleül, leereszkedik, miközben a táblák felemelkednek, és az illetõt körülvevõ házzá alakulnak. Számomra a test és az elõadás jelentette az építészet felé vezetõ utat. Képtelen vagyok az építészetet a test kizárólagos helyeként elképzelni. A 80-as évek végén, miután meggyõzõdtem arról, hogy munkám jobban érvényesül köztereken, mint galériákban, létrehoztam stúdiónkat. Rájöttem ugyanis, hogy egyedül nem tudok dolgozni. Egyrészt azért, mert bizonyos dolgokat nem tudok egyedül megcsinálni és segítségre van szükségem. A legfõbb okom azonban az volt, hogy valóban nyilvános dolgokat nem lehet egyedül csinálni. Bármely köztéri létezéshez vagy szerepléshez minimum három emberre van szükség: egy ember még szóló, két ember már pár, három emberrel viszont elkezdõdik a nyilvánosság. Ezzel indult country studio”-nk, melynek legfontosabb elve, hogy sohasem formák elképzelésével kezdi projektjeit. Mindig az az elsõ, hogy végiggondoljuk, hogyan tudnak majd mozogni és viselkedni a megváltozott térben az emberek. És egy köztér esetében mindenféle embernek és igénynek helyet kell biztosítanunk: például annak, ha valaki egyedül akar lenni, még akkor is, ha potenciális öngyilkosról vagy sorozatgyilkosról van szó.
| ||||
N.M.: Hogyan viszonyul régebbi munkáihoz? V.A.: Az építészettel az a probléma, hogy egy meghatározott helyszínhez kötõdik. Elképzelhetõ persze, hogy a 21. század már nem errõl fog szólni. Talán olyan építészetre lesz szüksége, melyet ruha gyanánt hordhat magával az ember: nem neked kell elmenned egy adott helyre, hanem a helyet tudod magaddal vinni. Ilyen szempontból a teknõsbéka lenne a példakép, mert magával hordja a házát. Akár szeretem bizonyos régi munkáimat, akár nem, szembesülnöm kell velük, hiszen az emberek ismerik õket. Talán ezért van, hogy nem érzem magam távol a régi dolgaimtól. Remélem, hogy minden egyes munkámnak köze van ahhoz a korszakhoz, amelyben születetett. A 60-as évek például arról szóltak, hogy a saját testemmel dolgoztam. Az Egyesült Államokban ekkor sok munka a vietnámi háború elleni demonstrációk hatására jött létre. Hirtelen hatalmuk lett az embereknek. Egy idõben sokan úgy gondoltuk, hogy talán forradalom fog kitörni nálunk. Ma már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy hihetek a testemnek. Már túlságosan is ismerem, és tudom, hogy a test börtönt is jelent. N.M.: Visszatérve a határokhoz: el tudná képzelni, hogy a volt kommunista országokban dolgozzon? V.A.: Még senki sem kért fel erre. De kívülrõl nézve ez tökéletes lenne, hiszen olyan helyszínekrõl van szó, ahol megváltoztak a határok, és megváltoztak az országok nevei. Az átmenetiségnek, a mulandóságnak ma aligha van jobb szimbóluma ennél. Nem lehet ugyanis állandó dolgokat létrehozni, mi több: be kell látnunk, hogy semmi sem állandó. Ha belegondolok, nagyon szívesen dolgoznék valamelyik kelet-európai országban. |
||||
|
|
||||
|
|
