|
Szentpéteri Márton |
|
Az idén immár negyvenkettedik alkalommal megrendezett milánói Salone
Internazionale del Mobile jóval több, mint csupán bútorkiállítás: a Salone a világ
egyik legfontosabb vagy talán a legfontosabb formatervezõ-mustrája. Az 1961-
ben indult bútorszalon mára már kiállítások sorát jelenti, ezért is hívják inkább
a ,,szalonok"-nak (i Saloni). Közéjük tartozik például az 1974 óta kétévente megrendezett
Eurocucina vagy az 1976-ban indult világítástechnikai biennálé, az
Euroluce; akárcsak a legtehetségesebb fiatal tervezõket bemutató, 1998 óta
mûködõ SaloneSatellite. A milánói szalonokat ugyanakkor rendre egyéb kiállítások
is kísérik a vásáron kívüli területeken. Ezek a fuori Salone fontos rendezvényei,
mint a Zona Tortona bemutatótermeinek különféle megnyitói minden évben,
vagy a méltán híressé lett Mobili Italiani 1961-1991 címû kiállítás a Salone
megnyitásának harmincadik évfordulóján, avagy a negyvenedik évfordulót
ünneplõ Made in Italy? és a Stanze e segreti 2001-bõl. Ez utóbbiak már messze
túlléptek a design hagyományos hatókörén, fellazítva a határokat képzõ- és
iparmûvészet között. Idézzük fel röviden e tavalyelõtti kiállításokat. A milánói Triennále épületében felállított Made in Italy? – Luigi Settembrini kurátorkodásával és Franco Laera mûvészeti vezetésével – Olaszország utolsó félévszázadát volt hivatott bemutatni, persze elsõsorban a vizuális- és a tárgykultúra szemszögébõl. A kiállítás öt részbõl állt. Az Achille Bonito Oliva rendezte Belvedere a külhoniak és az olaszok Itáliaképét jelenítette meg egyidõben, mások mellett Michelangelo Pistoletto, Nam June Paik, Vlagyimir Duboszarszkij, Alexandr Vinogradov és Csen Zen közremûködésével. A Gae Aulenti és Luca Ronconi rendezte Memoria az elmúlt negyven év itáliai hétköznapjainak vizuális történetét nyújtotta – ikonikus figurákkal, politikusokkal, színészekkel, híres designtárgyakkal, avagy épp a korszakra jellemzõ divatirányzatok jellemzõ darabjaival. Az Oliviero Toscani rendezte Brockenhaus hasonló célra tört, a Pier Luigi Pizzi megálmodta Allegoria videó-installációival az olasz forma- és divattervezés klasszikusainak képeit játszotta egybe egy 16 óriás monitorból álló totemoszlopban, amely körül egy az olasz kreativitás világsikerét szimbolizáló Ferrari körözött szüntelen. A legemlékezetesebb azonban Gaetano Pesce volt a Saporival! Kávé-, tészta-, és sajthegyek, levesés bortengerek illat- és ízkavalkádja ejtette rabul a látogatókat, akik bizony Cuccagnában, a Dél-Itáliában mind a mai napig élõ legenda földjén (azaz a sültgalambvárók paradicsomában) érezhették magukat Pesce tereinek bejárásakor. A Stanze e segreti még inkább képzõmûvészeti irányba vitte a milánói szalonok hagyományos tematikáját. A Rotonda della Besanában 18 mûvész rendezhetett be egyegy szobát teljes mértékben a saját elképzelései szerint. Így pédául Peter Greenaway, Robert Wilson, Emir Kusturica, Ilja és Emilia Kabakov, Mladen Materics, Yoko Ono, Michelangelo Pistoletto, Ghada Amer, Marina Abramovic és Peter Szarkizian installációi épültek fel a Rotonda falai között.
| ||
Idén a minden páratlan évben sorrakerülõ Euroluce kapcsán a fény, illetve a tûz volt számos kísérõ rendezvény hívószava Milánóban, így a beLight mellett a képzõmûvészeket is mozgósító Immaginando Prometoé is, amely a dómtérhez közel esõ Piazza dei Mercanti ódon falait varázsolta újjá, ismét rangot adván az egykor a város életében központi jelentõségû, ám a modern urbanisztika következtében szerepét vesztõ térnek. A Franco Laera irányításával tervezett installációk a fény és a tûz metafizikai, illetve kulturális jelentõségét boncolgatták, filozófiai-mûvészi komplementerét nyújtva az Eurolucén kiállított, lámpákban megtestesülõ ipari formatervezésnek. Bár a szervezõk nyilvánvalóan a téma valaminõ módszeres körbejárására törekedtek, a kiállítás mégis elsõsorban zavarbaejtõ szinkretizmusával hatott. Az európai, amerikai, ázsiai és afrikai mûvészek a téma legkölönbözõbb aspektusait ragadták meg, melyek aztán a Loggia dei Mercanti, a Palazzo della Ragione és a Piazza dei Mercanti tereiben egymás mellé kerülvén meglehetõsen andalító egyveleget alkottak.
| ||
Ez a korokat és tájakat összemosó mágikus szimultaneitás jóval kevésbé a diszkurzív megértést, mint inkább a revelatív megismerést célozza meg. A szabad asszociációk végsõ soron egyfajta finom, mákonyos hangulatot teremtettek, mely a látogatókat sajátosan illuminált (sic!) állapotba hozták s hajtották tovább installációtól installációig. Noha az idei szalonokon a korábbi neomodern minimalizmussal szemben ismét az egyediség illúzióját keltõ játékos színek és formák használata volt szembeötlõ, épp az Immaginando Prometeo mutathat rá arra, hogy olykor bizony mennyire más természetû a hagyományos értelemben vett design és képzõmûvészet.
| ||
Az Immaginando Prometeo térbeli dramaturgiája ROBERT WILSONtól, a többek között Philip Glass-szal, Lou Reeddel és Tom Waits-szel is együtt dolgozó, a ’93- as Velencei Biennálé Aranyoroszlán-díját elnyerõ díszletépítésztõl ered. Wilson a külsõ falak között felfüggesztett, a Napról készített legmodernebb felvételeket felsorakoztató zászlókkal egy körséta stációit jelölte ki, mely stációkban aztán a meghívott alkotók munkáit helyezték el. A séta során a látogatókat kísérõ térzenei aláfestést GIOVANNI SOLLIMA jegyzi. Az elsõ stáció MONI OVADIA és GIANNI CARLUCCIO koncepciójának adott helyet. Ovadiáék a három monoteisztikus vallás a fényre és a tûzre vonatkozó jeles szöveghelyeit állították középpontba – gyertyafényre emlékeztetõ pontvilágítás vezette a tekintetet a különbözõ kalligrafikus feliratokra. Az orosz VAGYIM FISKIN egy üres szobában modellezte a Nap járásából következõ fényviszony-változásokat. A nigériai WOLE SOYINKA Sango és Ogun teremtésmítoszát építette meg installációjában, míg HERI DONO mesterével, SZUKASZMANnal a hagyományos indonéz árnyjáték segítségével mutatta be kultúrájuk fénnyel kapcsolatos mítoszait. A brazil LYGIA PAPE térbe kifeszített acélsodronyok formájában alkotott szobrot a fény sugaraiból. PETER BOTTAZZI és RITSUE MISHIMA a Szaturnusz bolygó Prométheusz nevû holdját vette kiindulási pontul; Bottazzi a Palazzo della Ragione elsõ emeletének terébe függesztett átjárható plexigömböt tervezett, melyet Mishima üvegszobrai vettek körül az ipari gumidarabokkal szórt padlón. Az iráni SHIRIN NESHAT – az 1999-es Velencei Biennálé Aranyoroszlánjának birtokosa – videópoémájában a tûz pusztító- és építõerejének kettõssége játszik fõszerepet. Neshat filmjében Rebecca Comeford énekel, korunk egyik legjobb mezzoszopránja s kétségtelenül legjobb Kurt Weil-elõadója. A kiállítás talán leglátványosabb darabja FABRIZIO PLESSI munkája, aki a Palazzo boltozataiban vagy egy tucat, Velencében külön erre a célra gyártott bárkát függesztett fel. A bárkák fényforrásul szolgálnak, s reagálnak a kiállítótér látogatóinak mozgására. Plessi installációjához PHILIP GLASS komponált zenét. A fény és a tûz a világkultúrában betöltött szerepét illusztráló körsétát a milánói E123 designer-csapat az öt érzékelés és a fény viszonyát tárgyazó utcabútorszerû installációsorával zárja. |
||
|
|
||
|
|
