|
Antal István |
|
Az utóbbi idõk, de le merem írni, hogy az utóbbi évek legfontosabb mûvészetekkel
kapcsolatos könyve jelent meg a közelmúltban az Artpool és a Balassi Kiadó
kiadásában. A Galántai György balatonboglári kápolnamûtermének rövidre
szabott, 1970 és 73 közötti nyilvános létezésének történetét feldolgozó vaskos
kötetet Klaniczay Júlia és Sasvári Edit szerkesztette. Szerzõként Sasvári Edit
és Galántai György hozta létre. A könyv olvasója, függetlenül attól, hogy érdekli-e egyáltalán a képzõmûvészet vagy bármiféle más mûvészet helyzete az országban, szereti vagy ismeri-e a megemlített mûvészeket, lenyûgözve, elbámulva olvassa a leírtakat, emlékeket, mert a szabadság hiányának bizonyságát olvashatja minden sorban. Akkor is, ha ott járt. Akkor is, ha részt vett. Ha fellépett, kiállított vagy csak szerelmes volt vagy kíváncsi. Ha maradt benne becsület, vagy ne adj’ Isten, tiszta lett az évek során, akkor is, ha besúgó volt, verõ legény, vagy csak ott kereste kenyerét a rossz oldalon. Ha elolvassa, õ is remeg, agyvészt kaphat, új infarktust. Remegni kezd, vagy csak hányni, mert pontról pontra megláthatja, miben vett részt porszemként vagy parancsnokként. A régi Kék fény rajongói talán most majd elpirulnak, észbe kapnak, eltûnik tán’ még a név is..., de hát, ez már fantázia. A boglárügy nagyon fontos. Fontos volt, és fontos maradt, akkor is, ha nem egyedi. Azért /is/ vált nagy példává, mert 1. egy önmaga érdekeit kifejezni képes, értelmes réteg érdekeit sértették meg; 2. Galántainak mint bérlõnek, még az akkoriban érvényes jogszabályok betûit tekintve is, igaza volt; 3. az új mechanizmus párt" kontra újra éhes tõzegkomcsik operettje pont elért a fináléhoz; 4., az igazából érthetetlen boglárcirkusz színhelye a Balaton volt. Hazánk, pártunk, vendégeink Kánaánja. Kirakatunk volt a ,,tenger" vonzó partja. Mûvészetünk pedig, zászló. Ki a fene gondolhatta, hogy a három T stabil rendjét az a hülyeség fogja egyszer tönkre zúzni, hogy nem tisztázta addig senki, mit mutathat meg és kinek egy festõ a mûtermében? Ki a fene gondolhatta, hogy egyszer majd egy volt kápolna mûködik pont mûteremként? Hogy egy tisztalelkû, öreg pap örül majd, hogy végre az lett? Hogy békepapok, volt ávósok tömegének okozhatnak ,,huligánok" napi gondot? Elszomorít ez a sztori. Nem ért véget pedig ma sem. Ott virul a lapok mélyén a kései szocializmus legfontosabb vonása: a kispolgáriság. Az a sunyi fajtája, amelyik már régebben rontotta a lelkeket, mint a szoci hatalom. Amelynek lényege: a túlélõ végrehajtás. Az elvtelen maszatolás. A játék az érvekkel. /Nem egyszer egykori héroszok mai szereplése is ezt az érzést erõsíti idekinn, a margón kívül./ Ezért nyûgözött le Sasvári Edit dokumentumgyûjteménye a leghosszabb fejezetben. Az ott olvasott levelek bizsergetõ kéjt okoznak. Nem attól fog el a gyönyör, hogy az olvasó kinek ,,drukkol", melyik féllel látja magát. Nem is a hazugság, a taktikázás bunkósága okoz gyönyört, hanem a nyelv önvédelme. Ahogy a szó nem lesz szolga. Jelentése kiviláglik akkor is, ha használója nem ismeri, másnak sejti, rosszul érzi. Ha egy betanult szöveget kispolgári álma által érti meg a ,,közeg" is. gy lesz a happening szó a ,,huligánok" randalírozásának meghatározása. Ezért háborodnak fel mindenre kész rendõrtisztek együttalvó fiúk – lányok látványától. És így lesz az egész sztori kulcsszava az árnyékszék. Aki eszik/iszik, ürít is, tudja, ugye, minden gyerek. Ami a boglári budi körül történt a kezdetektõl a legvégéig, az már-már egy blõdli szüzséjébe kívánkozik. Ahogy az olasz kisfasiszták minden büntetési gondolata a ricinushoz kapcsolódott, és már kihallgatás elõtt jót röhögtek azon, hogy mi történik majd a vallatottnál ,,odalenn", helyi szerveink is örültek a puszta ténynek, ahol tömeg van, ott budi is kell. A kispolgári gonoszságot és a gatyaszagú perspektívát nem tükrözi semmi jobban a mába merevedett jövõ felé, mint a problémák a klozet körül. A politikai rendszer testet öltött lelkét költöztette Galántai egy-egy újabb nyugvópontra, valahányszor jött az ukáz, hogy nem megfelelõ ,,így" sem a budi. Pauer Gyula, aki – mint kiderül a kötetbõl is – Boglár fontos embere volt, a Városi Színház áprilisban rendezett ,,Hetvenes évek fesztiválján" ennek a budinak állított fel emlékmûvet. Az örök röhej emlékmûvét alkotta meg árnyékszékben. Galántai György vallomásos szövegét – Véletlen pillanatképek 1970 – 1973 -, olvasni is élmény volt. A szerzõ a rá jellemzõ, önvallató- önreflexív beszédmódot az Artpool által összegyûjtött dokumentumokkal szembesítve, egy normális, józan ésszel felfoghatatlan, de mégis törvényszerû kálváriát követ végig. Nem csinál hõst magából. Kételyeivel megkínlódva érkezik, a sok mûvésztárs által is végzetesnek titulált utolsó évhez. Olyan ez az útlezárás, mint egy szabadságharc elbukása. Az élet legyõzte Bogláron a kulturális életünkbõl /hagyományokból?/ következõ mûvészetképet, és ebbe belehalt /az élet/. Ezen a ponton már a boglári kultúra csapatai is végletesen különbözõ táborokra oszlottak : egyrészt azok táborára, akik a hagyományos mûvésztudat szerint értelmezett mûvészet belsõ fejlõdésében nem ismertek megalkuvást, és azokéra, akik felismerték azt, hogy már akkor sem létezett hagyományos értelemben felfogható ,,mûvészet", hanem a világhoz való, abszolút új viszony, új magatartás, új típusú életösztön teremti az új mûvészetet. Szolgálat és mûvészélet vált el egymástól az üldözöttek köreiben mindörökre akkor. Köszönet a hatalomnak, hogy butasága segített. A kötet érdeme, hogy nem esztétizál. A mûvészeti aspektusok a képeken láthatók. A megemlített és megszólaló mûvészeket ismeri az olvasó. Az illusztrációk a szövegekbe épülnek. Formáikkal a korszak el nem ismert szépségeit hozták elénk. Végül, idézett egy levélbõl. A címzett Galántai. ,,Telefonkérelmének támogatásával kapcsolatos leveleire közöljük, hogy a Mûvészeti Alap Képzõmûvészeti Szakosztályának Vezetõsége legközelebbi ülésén fog foglalkozni az Ön tevékenységével kapcsolatban a Népszabadságban felvetett kérdésekkel. Az Alap igazgatójának állásfoglalása szerint a Vezetõség döntéséig az Ön részére a Mûvészeti Alap támogatást nem nyújt. Budapest, 1974. január 3." Hát, ennyi... |
|
|
|
|