|
Végsõ Zoltán |
|
Különös határterület leszünk mi, magyarok az Európába történõ bevonulásunk
után, de hát tudjuk, kompország, meg minden... Páraként csapódnak le a
különféle hatások, reménykedjünk, hogy csak úgy lubickolunk majd a mindenhonnan
érkezõ zenészek, képzõmûvészek, táncosok, filmesek és performerek
elõadásaiban és alkotásaiban. Közhelyszerû elmélkedés és talán vágyakozás
volt ez idáig, de most már a gyakorlatban is megvalósulni látszik az idea, a nyitás
képessége és a befogadás szándéka. Jó hónapja áll az Artemovszk38, röviden
A38 nevû, egykor kõszállító uszályhajóként fungáló, mára kulturális központtá
nemesedett, nagyszerû építészeti megoldásokkal átalakított hajótest a Petõfi-
hídnál, az új egyetemi város alatti rakparton. Az A38 olyan produkciókat szándékszik
elhozni, amelyek az áhított Európában már a körforgás részei, de nálunk
eddig még csak a vágy titokzatos tárgyai lehettek. Némiképp Boris Kovac is ilyen, bár járt már nálunk, mégsem árasztja el õt egyelõre a magyar rajongók levéláradata, ha jvidékrõl átruccan, nem ismerik fel az utcán, vagyis itt nem számít sztárnak. A térképen tõlünk kicsit balra viszont, lemezei jelennek meg a Piranha kiadónál, konceptuális zenés performansz színházát rendkívüli mód akceptálják és bõszen bólogatnak, hogy igen, íme a balkáni konfliktus erõteljes leképezõdése, a tenyerébõl esznek, ahogyan átélhetõvé teszi a maga groteszk nyelvezetén az átélhetetlent. Kovac már 1977-ben, 22 évesen az ECM kiadónál dolgozott az elsõ komolyabb, kimondottan jazz alapú csapatával, a Meta Sekcijaval. Majd jött a Ritual Nova Ensemble 1982-ben, Kovács Tickmayer Istvánnal közösen, amelyben a tradicionális elemek keveredtek a legújabb posztmodern technikákkal. Ennek a csapatnak az jelentette a végét, ami a következõnek az elejét: Kovac 1991-ben – fõképpen a régió egyre instabilabb közege miatt – feloszlatta a Ritual Novat. Érthetõ reakció, ha az ember életének szörnyûséges pillanataiban cezúrát húz, maga mögött hagyja addigi életét és újat szeretne kezdeni. De ez nem egyenlõ a hátat fordítással, fõleg egy olyan mûvész esetében, mint Kovac. Ha mindehhez egy olyan kollektív nemzeti tragédia kapcsolódik, mint amilyen a dél-szláv háború rettenetes apokalipszise volt, akkor annak lenyomatai megnyilvánulásaiban mindörökre jelen lesznek. 1997-ig Kovac nem is telepedett vissza Szerbiába, a környékbeli országokban kezdte el újabb projektjét, az Anamnesis: Ecumenical Mysteries címû ciklusát, amelyet Kanadában adott ki a Victonál. 2000-ben pedig létrejött a jelenlegi csapat, a La Danza Apocalyptica Balcanica (Ladaaba Orchest), amely bohóckodásával a háború õrült ördögét szándékozik elûzni – legalábbis valami ilyesmit magyarázott Kovac néhány pálinka után. A Ladaaba Orchest egyébként tényleg egy bohóc-egylet benyomását kelti idõnként, s ettõl csak megsûrûsödik az õket körülvevõ tragikomikus légkör. A koncert elején a zenekarvezetõ tagadhatatlanul Surdás alkatát látjuk. Szenvtelen arcát súrolja a fény, bandzsítani kezd. Ez a stílus, a túlélõ dadaizmus reinkarnációja erõsen emlékeztet Milorad Kristic képzõmûvészeti, multimédiás alkotásainak (Das anatomische/politische Theater) erõteljesen ironikus szemléletmódjára. Kristic saját, meglehetõsen egyéni változatát a XX. század mûvészeti folyamatairól, legalább olyan fajsúlyosan beleburkolja a kelet-európai politikai köntösbe, mint ahogyan azt Boris Kovac teszi. Sem a blues, sem a tangó nem köthetõ a Balkán vidékéhez, mégis lehet autentikus varázsa annak, ha az adott szituációra alakítva ezen mûfajokon keresztül tálalják a keserédes melankóliát. Persze rögvest bevillanak Emir Kusturica filmjei, hozzá Goran Bregovic, késõbb Nelje Karejlic muzsikái, a kedélyes folklór, ami valójában dehogyis kedélyes, ma semmiképpen nem az, ez csak a látszat. Kereshetjük az eredõjét a néplélekben, a virtusban, miközben tudjuk, honnan ered ez a kifacsart, gnóm világ. A Ladaaba zenéje igazi filmzene, helyesebben könnyen alkalmazható kísérõzeneként leíró jellege folytán, szépen társítható akár egy színi elõadáshoz is. Nagyon ki van találva: Kovac egyszemélyes intermezzoi, a spirituális vezérmuzsikusi jelleme a formáció elõadását bõven egy szimpla koncert összélménye fölé emelik. A Pink Floyd és Alan Parker Falából megelevenedik a diktátor-szónok, de humoreszkeket mond, a bajor sörsátrak mellett a világ legjobb dolgaként emlegeti a bureket: a nagy semmitmondás formája adja az opponáló attitûd transzparens hatását. A kitörés szándéka, a hatalmas üvöltés, amit kaptunk, így még tovább szól, s messze elhallatszik.Ebben persze az sem játszik mellékes szerepet, hogy Boris Kovac az egyik legradikálisabb free szaxofonos, kiemelkedõ technikai képességekkel rendelkezik tenoron és szopránon egyaránt, nehezen állja meg, hogy a lazán guruló tangós lüktetésbe bele ne firkantson jó párat. Zenekarában harmonika, bõgõ, dob, klarinét és gitár kíséri, s melléjük néha még betársul a közönség is, amellyel együtt danolásznak. Olyan sorsközösség tapasztalatát rejt mindez, ami a múlt század elejétõl biztosan végigkísér bennünket és Boris Kovac, illetve a Ladaaba Orchest elõadását elhallgatva ez jó ideig így is marad. |
|
|
|
|