A karakteres egyedi pályák nem kötõdnek mozgalmakhoz, csoportokhoz, ezért ha elszigetelve is, de jelen vannak. Az ,,egyedi út" bejárása lehetõvé teszi az alkotó számára, hogy állandó célokban és ne változó eszközökben gondolkodjon, így kerülve el az évtizedenként vagy még gyakrabban kötelezõ formai, stilisztika megújulást. Az egyedi pályán járók, mint Gaál József is, belsõ kényszertõl hajtva évrõl évre következetesen építkeznek. A belsõ kényszer, azonban inkább mentális, gondolkodásbeli következetességet jelent, mintsem stilisztikai önismételgetést. A személyes élmény persze mentes a közhelyszerû összefüggésektõl. A kifejezés autonómmá válik, ha a külsõ determinánsnál erõsebb a belsõ kohéziós erõ, amely nemcsak feldolgozza, hanem el is szakítja a személyiséget a stílus, a divat, az ún. korszerûség külsõ és változó pressziójától. Cassirrer szerint a mûvészek ,,olyan sajátos képi világban élnek, amelyben nem egyszerûen valami empirikusan adott dolog tükrözõdik vissza, ellenkezõleg, e világokat önálló elv alapján hozzák létre. Így teremt magának mindegyikük saját szimbolikus alakzatokat, melyek, ha nem azonos jellegûek is, de szellemi erejüket tekintve egyenrangúak az intellektuális szimbólumokkal". Cassirer, a képzõmûvészetnek és a mûvészettörténetnek nagy szolgálatot téve kidolgozta a szimbolikus filozófiát. A fejlõdést¹, nem tekintette kauzálisan magyarázható jelenségnek, azonban mások szerint nemcsak a fejlõdés², hanem a szimbólumképzés és a kreatív alkotó tevékenység sem az. Biztosra vehetjük, hogy a mûvészetben, fõként a képzõmûvészetben sincs egységes szimbolikus nyelvezet, még csak egységes abc-é sem. A leghelyesebb, ha követjük a mû által megnyitott szellemi labirintust, különösen, ha a képzõmûvészet formáit akarjuk megnevezni. A megnevezéskor elsõ lépésként pedig többre, mint approximációra, megközelítésre ne vállalkozunk.

Gaál József Gnome II., olaj, vászon, 120x60 cm

Mi lehet, az a saját metódus, amely alapján a képzõmûvészek létre hozzák önálló képi világukat. Gaál József munkáit ismerve rögtön kizárhatjuk a mimetikus, analogikus képalkotó folyamatokat. És Casirrert említve természetes, hogy a szimbolikus gondolkodás környékén találunk rá, az ún. mitikus logikára és a benne rejlõ képalkotási mechanizmusra. A szimbolikus gondolkodás képpé válásának feltérképezéséhez vessünk egy pillantást néhány, a jelenséggel pro és kontra foglalkozó felfogásra. F. Klix az oksági racionalizmus jegyében, C. Lévi-Strauss viszont prekoncepció nélkül vizsgálódva hasonló tapasztalatok után, ellentmondó konklúziót vontak le felismeréseibõl. F. Klix, a gondolkodás zsákutcájának tekinti a mitikus logikában megnyilvánuló szimbólumképzõdést.³ A mitikus gondolkodás természetesen elvesztette kizárólagos szerepét, de nem szorult ki teljesen az életünkbõl, és legfõképp nem szorult ki a képzõmûvészetbõl. A képzõmûvészet az írással, a matematikával ellentétben nem egyezményes jelekkel dolgozik. A kép nem invariáns elemek halmazából felépülõ jelrendszer, hanem sokkal inkább az elemi logika legkisebb részébõl, az asszociációból építkezik. Az asszociatív logika sajátos módszerét ,,döntésidegen klasszifikációnak"⁴, ,,inadekvát asszociációnak"⁵, továbbá ,,speciális képzett nomenklatúrának"⁶ is nevezik. A képalkotási folyamat leginkább olyan ,,speciálisan képzett nomenklatúrát" teremt, amely a mûvész kifejezésvilága lesz. A speciális nomenklatúra létrehozása, maga az alkotás folyamata: amellyel teret, közeget és logikát teremt magának az alkotó, amelyben képes önmagát, általunk is érthetõen kifejezni, bár mi, külön nem tanuljuk meg az általa teremtett speciális képi nyelvet. Gaál József képeinek értelmezésekor sincs királyi út, azonban van számtalan értelmezési lehetõség. Az értelmezés, azonban inkább megközelítés, amely egyetlen konkrét olvasat nélkül bontakozik ki. Gaál József bálvány-képeinek megközelítése során a tényszerûségtõl, a lehetséges jelentésen át, a szabad asszociációk labirintusáig kalandozhatunk a formákat és formák logikáját követve.

Gaál József Gnome II., cím nélkül 2, vegyes technika, 70x50 cm

Megállapítottuk, hogy a képteremtõ asszociáció nem a kauzális, hanem a mitikus logikát követi. A mitikus logika barkácsoló folyamata, mint Gaál József képein látjuk archaizáló formaképzéssel társul. A képzelet asszociatív barkácsolása során, Gaál József, archaizáló képi világot teremt, de azt tudatosan a festészet keretei között tartja. Képei egyértelmûen bizonyítják, hogy a gondolkodás és a képekben való gondolkodás koherens mitikus-archaizáló világgal párosul. A megállapítás azonban önmagában nem több egy ambivalens kijelentésnél. Számtalan képzõmûvész alkalmaz képein több-kevesebb sikerrel és tehetséggel archaikus motívumokat anélkül, hogy azok idézetszerûségén túllépne. Gaál József képein azonban, nemcsak a belsõ világ és az archaikus képi toposzok stilisztikai egybeolvadásáról van szó, hanem az egyéni kifejezés és a közösségi formák együttállásáról is. A termékeny együttállás közös nevezõje az egyéni tudatban és közösség hagyományában egyaránt jelenlévõ mitikus-asszociatív logika harmóniája. Az alkotás során létrejövõ képi szimbolika, amely nem idézet és nem átvétel eredménye, hanem a koherens, asszociatív gondolkodás képi eredménye.

2. Ikonok bálványa

Gaál József formái és figurái sajátos képösszevonásból, ahogy C. Lévi-Strauss megállapította: ,,speciális képzett nomenklatúrából" születnek. Ez, az asszociatív módszer: az agglutináció, az õskortól a középkorig kedvelt ábrázolási mód volt. Fussli hasonló, rémálmokba illõ, soha nem látott lényeket teremtett képein, ezt az eljárást alkalmazták isteneik, démonaik megjelenítésére a törzsi kultúrák, de megemlíthetjük Bosch hátborzongató vízióit és Picasso minotauruszait is. Az elõdökhöz méltó formavilág megteremtésekor Gaál asszociatív logikája úgy mozgatja a karcoló tût és az ecsetet, mint dr. Frankenstein a szikét. Figurái, alakjai, bálványai úgy bontakoznak ki, ahogy Bernini menekülõ Daphnisza babérfává változik. Azonban nem is a kibontakozás a legmegfelelõbb kifejezés, hanem a sajátos genezis, amellyel a biológiai evolúció sosem látott lényei elõbukkannak a háttér semmijébõl. A kép háttere, mint a lélek, a személyiség háttere gazdag és mély. Ebbõl bontakoznak ki és élik kínzó életüket az egyéni karakterû figurák. Az egyéni karakterû önarckép-figurákat pedig nem a primer formai azonosság, hanem a mitikus formaszemlélet rokonítja Török Sándor és Balázs János naiv álmodozók vizionárius képi világával.

3. Kép vagy nem kép

Gaál József munkáinak problémája a kép, de írhatnám azt is, hogy: képeinek problémája a kép. A kép, amely nem más, mint tárgyiasult ,,képzet". Az agyban élõ képzetek különféle áttételekkel, képzetprotézisekkel (kéz, festék, tárgyak, anyagok, digitális gépi-jel) láthatóvá tehetõk. A képzet képe elsõdlegesen még sem esztétikum, hanem valami eredeti, tehát alapvetõen arche-tipikus jelenség. Az avantgárd törekvések, implicite ezt a két távoli pontot (a képzetet és annak képét) kívánták - az illúzió kizárásával - egymáshoz közel hozni. És ma sincs nagyobb kihívás, mint a képet mind jobban közelebb hozni, mi több, azonossá tenni a képzettel, kivonva belõle mindent, amihez semmi köze. Gaál József folyamatosan ezzel a képi problematikával küzd: az ikon tiszta szubsztanciájába préseli bele bálványait. Képei azt sugallják és joggal sugallják, hogy a kép és képzet legkoherensebb formája kétségtelenül az archaikus bálvány és a középkori ikon: az adott esetben, a kettõ együtt: az ikonok bálványa. Az ikon és a bálvány, amely nem utánoz, nem helyettesít, hanem önmaga helyett van, önazonos. Önazonos, mert a képzet és a kép maximálisan egybeesik, ahogy az avantgárd és a gadameri hermeneutika is elképzelte.

A kép tárgy nélkül, miként a lélek test nélkül nem létezhet, és fordítva sem, de
a kettõ még sem azonos egymással. Itt azonban, ha nem is formára és tartalomra, de két ágra szakad a dolog: a mû létrehozása, egyrészt személyes lelki történet, másrészt világértelmezés. Gaál József képei annyira személyesek, hogy nehéz volna összetéveszteni valaki máséval. Másrészt, a jó kép, miként Gaál József képei is akarva-akaratlan, teoretikusan megnyilatkoznak, hisz maga a mû, a mû puszta léte is értelmezés. Az alkotó-értelmezés számára viszont már közömbös az elõbbi, a történet. A képalkotó-értelmezés azonban szerencsésen a képbe foglalja a lelki-történetet, a személyesség hitelét. A jó kép, akár utánoz, akár ábrázol, akár megjelenít, akár szimbolizál, mint Gaál József barbár-ikonjai, egybefoglalja mindezt. Ha a lelki történet kibújik az esztétikum máza alól, a lélek maszkját mutatja fel, akkor a maszk nem elrejt, nem arcprotézis, hanem sokkal inkább feltár, képpé lesz, megjelenít. Az ikon ilyen önmagában feltáruló kép, amelyet nem fed el sem az illuzionizmus, sem az esztétikum maszkja, szemben a reneszánsz típusú képpel.

4. Középkor, reneszánsz vagy kortárs

Elsõ lépésként, kizártuk a formateremtés folyamatából a kauzalitást, hogy megközelítsük Gaál József alkotói módszerét, a formateremtõ asszociatív logikát. A formateremtés során, akár tudatosodik, akár nem, az asszociációk ,,barkácsoló logikája " inkább szabaddá teszi, mint sem korlátoz. A forma képpé gyúrása során Gaál József nyilván ösztönösen menekül át ide, a képzetek asszociatív szabad ösztönvilágába. Az ösztönvilág asszociatív képektõl vezérelt folyamatában pedig már nincs jelentõssége korszellemnek, divatnak, nincs jelentõssége esztétikumra, pénzre váltható kézjegynek sem. Második lépésként megállapítottuk, hogy az elemi asszociáció adekvát formája az archaizáló képi nyelv, a bálványok ikonikus tömör ösztönvilága. Harmadjára, a huszadik század, illetve a mûvészettörténet közegében villantsuk fel Gaál József következetesen ismételgetett képtípusát, az ikonok bálványát. A kortársi archaizáló-ösztönlények, a bálványok az ikon típusú ábrázolás közegébõl buknak fel, mintsem a reneszánsz típusú képi illúzióból.

Gaál József Gnome III., olaj, vászon, 100∞140 cm

Ha az ikon-típusú megjelenítés problémája az élõ mûvészet kortársi közegében merül fel, rögtön át kell gondolni néhány kérdést, hisz változó és állandó, kollektív és individuális, hagyományos és újító, ábrázoló és megjelenítõ, szakrális én és az individuális ego kerül szembe egymással. Mindez, különösen igaz Gaál József esetében, akinek pályája a klasszikus avantgárd végvárai felöl indult, és azon kevesek közé tartozik, akik nem lettek hûtlenek a századelõn, majd a 20-as években kiteljesedõ, de a gyökereket tekintve a szimbolizmusig visszanyúló képi, alaki kifejezésmódhoz. Mi több, a Gaál József által teremtett ,,speciális nomenklatúra" sajátos figurái a szimbolizmus szálán ,,leereszkednek" a középkor (Teremtetlenek, Ikon), az ókor (Protézisek, Marsziász, stb.) és a prehistorikuskor (Vesszõ által teremtettek, Homo-humusz, stb.) expresszív mítoszaihoz, legújabb bálvány-ikon-képei pedig a középkor és a modern ösztönvilág metszéspontjában keletkeztek.

A reneszánszban gyökerezõ, de azt elutasító individuális modernség az ikonban felfedezi szubsztanciát, gondoljunk Malevics, Mondrian, Vajda Lajos, Molnár Sándor és Tót Menyhért munkáira. Fordulópontokat keresve megállapíthatjuk, hogy Vajda Lajos és Tót Menyhért mûvei köztes helyett foglalnak el a bizantikus kollektív formahagyomány és Gaál József stilizáló, expresszív figuralizmusa között. A 90-es évek óta Gaál József képein újra és újra megjelenik a kép-ikonprobléma (illúzió, reprezentáció, megjelenítés). A kép-ikonprobléma nem egyszerûen menekülés a forma elöl az artikulálatlanságba és a szubsztanciába, hanem sokkal inkább szabad tér teremtése a kortársi kifejezés számára. A kifejezés szabad terét Gaál József a reneszánsz- és az ikontípusú ábrázolás kettõs erõterében teremti meg. Az elõbbi, a reneszánsz erõtér ábrázol és reprezentál, tehát illúziót hoz létre, olyat, amelyet a századelõ úttörõi elvetettek. Az utóbbi, az ikon szubsztanciális, absztrakt mivolta alapvetõen megjelenít, tehát illúziómentesen önazonos. Miként a XX. sz. elején felfedezték, az önazonos kép szétrobbantja a hagyományos vizuális struktúrákat. Gaál József ebbe, az egymásba robbant képi erõtérbe írja bele önmagát. Kettõs erõtérbe meríti harmadik pólusként saját kifejezésvilágának kortársi identitását. A kettõs erõtér egyidejû elismerése egyrészt mozgásteret biztosít a kifejezés számára, másrészt tudatosítja, hogy alapvetõen Nyugat és Kelet között, de még is reneszánsz kép-kultúrán nevelkedett. A külsõ és belsõ erõi között õrlõdve a kép-kultúrától idõnként az ikon monolitikus szubsztanciái felé fordul. Gaál József, az ellentmondásoktól termékeny képi erõtérben fogalmazza meg mûveit. A megfogalmazás során nem enged, sem az anyag, sem forma egyeduralmának, hanem beépíti azokat személyes kifejezés világába. A személyes kifejezésvilág pedig több mint a mûvészi habitus, a kép több mint egyszerû közlés, egyben értelmezés is.