,,A kép kedvéért", mondja Vetõ János, ,,bele kell nyúlnom a valóságba. Utálom az ,,ellesett pillanatokat." ,,A kamera nem leskelõdik. A kamerának foglalkoztatnia kell a tárgyát." - olvasható Hajas Tibor 1977-ben Vetõ János képei kapcsán írt cikkében³, a Hajas-Vetõ ,,fekete-fehér kollaboráció" idején. Egy egész generációnak, az 1976-ban Hatvanban megrendezett Expozíció résztvevõinek nevében írt mondatok ezek: ez a nemzedék értelmezte elõször tautológiaként az azóta is használatos fogalmat, ,,a képzõmûvészeti fotóhasználatot". Ezzel együtt vált evidenssé azonnal a felmerülõ, magára a fotóra (és médiumjellegére) irányuló konceptuális kérdések megfogalmazása.

,,A valóság közvetlen leképezése mágikus kaland: más világot eredményez, mint ami VAN, és mást, mint amit LÁTUNK. (...) A fotó: idézet a valóságból (...) Az eredeti kontextusból kiragadott idézet védtelenné válik, bárki szolgálatára kényszerítheti. (...) A fotó illusztrálhat egy kontextust, egy kontextus illusztrálhat egy fotót, nem az idézet igazi értelmére kell figyelnünk, mert azt a mindenkori kontextus szabja meg, hanem a gesztusára."⁴ - ez a néhány mondat pontos kalauz Vetõ - nemcsak a hetvenes években alkotott - képeihez, akár a ,,sorozat-korszakban" megnyilvánuló kísérlethez is, ahol a két vagy több kép párbeszédük révén végül egyetlen képpé alakul.

Vetõ János Levitáció, 1972

,,A fotón nem dokumentáljuk, hanem megvalósítjuk a külsõnket"⁵ - gondolat alapján Vetõ hetvenes évekbeli napszemüveges-frizuravariációs-cigarettázós önarcképei és hozzá hasonlóan ,,profi ('mert tudták, hogyan kell szembenézniük az én gépemmel') és amatõr ('mert a barátaim voltak')"⁶ modelljeirõl készült képei értelmezõdnek a Hajas-tablókról ismert malevicsire redukált fekete-fehérben, ahol a test is médiumi szerepet tölt be - a body art és a Hajas-akciók vagy az Öndivatbemutató címû, természetesen közösen készített film rokonaiként..

A kiállításra jövet talált elsõ mûtárgy a Mai Manó Ház kiállítóterének falán 2003-ban ugyanazt a dupla (valóság)idézetességet (megint csak a ,,gesztusra" figyelmeztetve) fogalmazza meg, amelyet Vetõ 1981-ben már megjelenített, amikor a Bercsényi Kollégiumban rendezett kiállításának falait ,,újrafényképezte", vagy a korai, 1974-bõl származó Sarok a teraszon (két variációban exponált, fellógatott fotóval ugyanarról a szobasarokról) c. képen - azaz a súlyos, de mégis játékos-ironikus konceptbe ágyazott dekoratív faldíszítményt.

Dekoratív faldíszítmények születtek a nyolcvanas években Vetõ-Zuzu (Méhes Lóránt) ,,színes kollaborációjából", csakhogy már egy új korszakban: ,,...azon kaptam magamat, hogy ugyanazt csinálom, amit a világban mások. Észrevétlenül mentem tovább az idõvel."⁷

A maguk által posztmodernista szociál-impresszionizmusnak nevezett stílus jegyében a nyolcvanas évek sajátos, giccsbe hajlóan békebeli életérzését ,,felrobbanó színekkel" ábrázolva hozták létre a magyar pop egyedi változatát a Trabant zenekarral a zenében is.

Vetõ János Hello, 1983

A ,,nagyítógép-képek" fotogram-technikából fejlesztett ,,irreális realizmusa", vagyis a nagyítógép lencséje alá helyezett, önálló (csendéleti) elemként és önálló léttel felruházott tárgyakból összeállított képek sora folytatódik a legfrissebb alkotások között is (ezek a színekben tobzódó ,,kaleidoszkóp-képek"). ,,Ezzel a fajta irreális fényképezéssel azt céloztam, hogy a valódi valóságról tudósítsak. Riporteri igénnyel. E végsõ ornamensek minden elemükben mesterségesek."⁸

Vetõ János Szinesnyugikerék

A másik irány, az elõzõvel összefüggésben a fotó ontológiai vetületét (csak azt lehet fényképezni, ami van, ami fényt ver vissza) boncolgató (fény)geometrikus absztrakció is folytatódik - és egyben visszatér a diavetítõ által átvilágított, színezett papírcsíkok motívuma. Az immár állandó motívummá és néhol a ,,nagyítógép-kép" fõszereplõjévé vált légbuborékos nejlonfóliában Vetõ rabul ejti az idõt - régi levegõ formájában. Az idõ megragadhatóságának kérdése máshol is jelen van: A tó másik oldala képek magyar és dán nyelvû variációiban, ahol a fényképezett tárgy - egy hevederdarab - ,,hordozható möbius-szalaggá" válik.

A felirat sajátos értelmet nyer, ha tudjuk, hogy Vetõ és felesége, Maria Lavman svéd festõmûvésznõ 360 méteres lánccá alkotta ezt a möbiusformát, és egy tavat körbekerített vele. Vetõ állhatatos avantgarde mûvész, és változatlanul a változó formához alakítja a ,,médiumot".

Vetõ János életmûve avantgarde Gesamtkunstwerk, az univerzális ember reminiszcenciáit hordozó formában: munkáiban a fotó örökös kísérõje a zene és viszont, mindkettõé a festészet és a performance. Banalitásnak tûnhet ez a kijelentés, de a végre létrejött, összefoglaló gyûjteményes kiállítás tényleg hatalmas hiányt pótol a magyar neoavantgarde történetében és annak vizsgálatában is.

Vetõ János ,,másik arca" ezen a kiállításon rejtve marad - végül, eredeti szándéka ellenére nem állította ki zenész - és más barátainak fotóit. Ennek a számára különösen fontos személyes közegnek az ábrázolása és ,,megörökítése" egész életmûvében jelen van, sõt, az egykori KEX-zenekar tagjainak és koncertjeinek fotózása indította el a fényképezés felé.

Ismerve Vetõ János, KINAherceg, NahTe egyszer volt kultikus jelentõségét, leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy egy tizenharmadik éve Dániában élõ, tehát a mindennapos hazai mûvészeti szcénából eltûnt alkotó hatása vajon milyen lesz a kortárs, szükségképpen fiatalabb mûvészeti közegre ma, most, 2003. nyarán.